Egyszer volt, hol nem volt, amikor még az uniós tagságnak híre sem volt, volt egyszer egy házaspár. A házaspár egyik tagja uniós országból származott, a másik meg egy dél-amerikai állam büszke polgára volt. A párt Budapestre vetették a passzátszelek. Ott tanítgattak és éldegéltek.
Aztán hogy-hogy nem, született egy gyerekük. A legjobb családban is előfordul. Még az is előfordul, hogy a gyerek Budapesten szülessen. A lelkiismeretes szülők elvégezték az összes papírmunkát és lett is uniós meg dél-amerikai útlevele a gyermeknek. Magyar nem lett, mert a magyar állampolgárságot nem a földből kisugárzó áldás adja, mint például az amerikait, hanem a vérből áradó áldás.
Mindenki boldog volt, amíg ki nem találták, hogy a kismama látogassa meg az apóst és az anyóst, mert, hát olyan is szokott lenni. Elindultak, mentek, mendegéltek, amíg egy közjegyzőhöz nem értek. A közjegyző sok-sok pénzért írt meghatalmazást, hogy az apa az engedi, hogy az anya elvigye büszke atya szüleihez az unokát, nehogy a szorgos magyar fináncok más pelenkájába üssék az orrukat.
Meg is jelent az anya gyermekkel a reptéren és át is esett volna a kifele menőket ellenőrző vizsgálaton, amikor a szorgos finánc mégiscsak aggályoskodni kezdett.
- Hát, én ezt a lurkót ki nem engedem ebből az országból - mondta. Mobiltelefonok voltak már, de még nem annyian, mint ma, de a pénzbedobós készülékek azért még működtek, legalábbis Ferihegyen. Ferihegy egy archaikus ősmagyar szó a reptérre, amit ötven éven át használtak őseink. Aztán abbahagyták. Naszóval, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem - de öltöm -, állt a kismama a kisbabával a kis ország kis repterén a kétségbeesés tengerében és könnyeivel tiszalöki víztározót lehetett volna tölteni.
De megjelent a segítség, na nem egy hős lovag, hanem egy kedves tolmács szerepében, aki merészen a finánchoz intézte a szót:
- Te finánc, miért nem engedéd ki azt a gyeremket az anyjával? Minden papírja pecsétes és a nem a szalonnazsírtól!
- Te tolmács, nem engedhetem én azt ki! Nincsenek rendben azok a papírok! - mutatta a fináncok finánca az útleveleket.
- Miért ne lennének ezek rendben? - csodálkozott a mama, a tolmács, a gyerek és a napocska.
- Mert ezek nem lehetnek rendben, itt valami bűzlik és az nem pelenka! - felelte a finánc és felvonta szemöldökét.
-Mi bűzlene itt, finánc? Nem Dánia ez! - felelte a tolmács a fejét vakarva. Mert volt neki. A becsületes tolmácsoknak azért van fejük, hogy vakarják. De olyan is van, aki kalapot tesz rá. Jó dolog a fej, ha megfelelően használják.
- Az a baj az útlevéllel, hogy az útlevél az nem magyar. Tehát a gyerek se magyar a papírjai szerint. Viszont ha megnézed az útlevelet, látod, hogy üres!
- Hogy lenne tele? Nem külföldről jött az a gólya!
- De nem lehet üres! A gyereknek valahol be kellett lépnie Magyarországra, ha most ki akar lépni!
Na most vakarta igazán a fejét a tolmács, a kismama és az állatkerti orángután. Viccel-e ez a finánc?
- Hallja-e kend finánc, nézze meg ezeket az útleveleket, mi szerepel a születési rovatban?
- Hát az, hogy Budapest.
- Na, akkor itt a magyarázat, a kórházban lépett be Magyarországra ez a gyermek.
- De akkor is hol a pecsét? - kontrázott a finánc, mert jó volt ultiban is.
- A magyar anyakönyvi kivonaton - sóhajtotta a kismama és még érvelgetett egy darabig és könyörgött, a fináncban meg feltámadt az emberség és megengedte, hogy elutazzanak, noha a feledékeny gólya csak nem pecsételt a még nem létező útlevélbe.
A gólyát aztán megették Afrikában, a gyerek nagyobbacska lett és iskolába jár, a pár boldogan él és néha eszükbe jut a finánc a messzi Magyarországon, aki lehet, még most is a pecsétet keresi valahol.
A meglelte volna, az én mesém is tovább tartott volna.
JAj :DDD
VálaszTörlésAnnak idején Almatiban dolgoztam egyszer, vagy ahogy még én ismertem tanulmányaimból, Alma-atában.
VálaszTörlésEgy naaagy és fontos állami intézmény naaaagyon szigorúan őrzött beruházásán.
Építettek egy új részleget az intézményhez, ahol pár kollégámnak és nekem kellett mindenféle műszaki munkákat elvégezni.
Az intézmény őrzését valami katonai-belügyi alakulat látta el, kalasnyikovos egyenruhások, marcona tekintettel, amelyben nem igazán az értelem fénye csillogott.
A beléptetésnél első nap fennakadtunk, mert állítólag nem tudtak arról, hogy mi érkezünk, pedig a kollégák egy része már egy hete ott dolgozott.
Ezért hivatalosan nem engedtek be minket.
A kolléga azonban mondta, hogy van egy oldalkapu, amit a munkások használnak az építkezéshez, és azon boldog-boldogtalan szabadon ki-be járkálhat, mert ott nincs semmi őrzés.
Így hát bementünk ott, mindenféle hivatalos engedély nélkül és dolgozni kezdtünk, természetesen a notebookjainkat használni kellett.
Másnap már nem is foglalkoztunk a beléptetéssel, egyből az oldalkapuhoz mentünk, nem volt nekünk arra időnk, hogy a bürokratikus hülyeségeikkel szórakozzunk.
Mindez rendben lévőnek is tűnt a harmadik nap délutánjáig, mikor is megjelent pár zord gépfegyveres katona a gépteremben és mindenkit kizavartak.
Nem mondom, hogy ne lettünk volna kicsit betojva, átfutott az agyunkonk, hogy remélhetőleg, csak bezárni akarnak, de nem állítanak egyből falhoz.
Kiderült, hogy szerencsére nem erről van szó.
Valahogy három nap alatt feltűnt nekik, hogy mi ott mindeféle hivatalos beléptetés nélkül dolgozunk és rájöttek hogy ez bizony komoly probléma, mert nem lehetünk benn pecsétes papír nélkül. Kitereltek hát minket, hogy aztán papírral visszajöhessünk.
Csakhogy az építkezés közben már abba a fázisba jutott a nap folyamán, hogy felhúzták az addig nyitott kerítésrészt, így azon az építkezési útvonalon, ahol eddig bejártunk, nem juthattunk ki, a normál kimenetel pedig lehetetlen volt, hiszen hivatalosan nem voltunk benn, tehát ki se engedhetnek.
Végül azt találták ki, hogy felhalmoztattak raklapokat a kerítés két oldalán lépcsőszerűen, odairányítottak egy darut, amely leengedte a drótkötelét, és abba kapaszkodva a raklapokon felmászva kijutottunk. A 150 centis filigrán hölgykollégám is. :)
Végre hivatalosan is beengedtek minket - kivéve a notebookot és a mobiltelefont. A katonák buzgón "gyiszk"-et kerestek nálunk, mondtuk, hogy az nincs. Erre megnyugodtak.
A munka végeztével felvittek az igazgatói irodába, ahol elnézést kértek a félreértésekért. Mi kértük, hadd vihessük be a gépeinket, mert elengedhetetlen a munkához. Fél óra telefonálgatás után nagy nehezen belementek. Kaptunk egy hivatalos engedélyt, ami egy kockás papírra kézzel lekörmölt fél oldal volt, három pecséttel.
Másnap ennek birtokában nyugodtan megjelentünk a notebookokkal. A katonák hosszasan, homlokráncolva tanulmányozták a cetlit, suttogva konzultáltak, telefonáltak, majd kegyesen intettek, hogy menjünk, vigyük. Mentünk, vittük.
Kifelé menet is lazán vittük volna a papír birtokában, de a következő váltás katonaság megálljt intett. Azt mondták, egy tapodtat se kifelé a notebookal.
De hát - mutogattuk a cetlit - nekünk engedélyünk van!
"Nyet" rázta a fejét a katona, majd hosszas vitába keveredett a tolmácsunkkal. A szegény leányzó végül feldúltan, könnyek közt magyarázta el, hogy a cetlin csak annyi van, hogy bevihetjük a számítgépeket, de azt már nem írták rá, hogy KI is vihetjük, így a katona értelemszerűen nem fogja kiengedni.
Mondtam, akkor közölje velük, hogy semmi gond, itt fogunk éjszakázni a biztonsági részlegen, ugyanis az meg nekem nincs engedélyezve, hogy a notebookot bármikor kiadjam a kezemből, én anélkül ki nem megyek. Fél óra vita, telefonálgatás és a riasztott igazgató személyes közbenjárása után végül kimehettünk, gépestül.