- Hova mész? - kérdezte JF, miközben a tehetetlenségi erő az ülésbe préselte és feje az egyenes vonalú egyenletes mozgást folytatta, miközben az autó már rég kanyarodott.
Nem, nem mentem gyorsan, harminccal a negyvenes zónában, de így is alig vettem észre a letérőt. Azaz nem a letérőt vettem észre, hanem egy félbehajtott borítéknyi táblát, amire egy analfabéta a GRAFTON szót véste fel.
- Graftonba - feleltem, miközben kijöttünk a kanyarból és egy utcának nevezett tanyacsoporton haladtunk át.
- ÁLLJ MEG! - mondta JF olyan hangon, mintha gyalogsági aknákat látott volna meg az úttesten. Halálra rémülten tapostam a féket kockáztatva, hogy kiszakad a padlólemez, majd megkérdeztem:
- Mi történt? - eltévedt cserkészcsapatot kerestem, meg banditákat.
- Nézd, milyen szép híd!
A vashíd vidáman csillogott a hajnali napsütésben.
A híd Rockville fő nevezetessége volt. Ilyen névvel, mint Rockville az ember legkevesebb egy ilyen hidat vár sok-sok kő között. És tényleg.
A híd méltóságteljesen ívelte át a folyót. Íve tökéletesen illeszkedett a zöld völgyre bámuló meredek sziklafalakhoz.
1924-ben építették a hidat Minnesotában, aztán vonaton elhoták Utahba, Rockvillebe és felépítették a folyó fölé. A híd és a hozzá kapcsolódó út kötötte össze a Zion Nemzeti Parkot a Grand Canyonnal és még Graftonon is áthaladt.
De ekkor Graftonnak már minden mindegy volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése