Szászfehéregyháza

- Hogy hívják magyarul?

- Szászfehéregyháza.

- Hívjuk románul Viscrinek, jó? - V eddig megtanulta Marosvásárhelyt, Kolozsvárt és még Szászrégent is magyarul mondta, de Szászfehéregyháza már sok volt neki.



- Mondtam már, hogy Ti magyarok túlbonyolítjátok a helynévadást? - kérdezte V, miközben a pár éve még tűrhetőnek nevezett út maradványain szlalomoztam Százfehéregyháza fele.

Válaszolni akartam, de aztán a következő kátyúnak nevezett vízmosásban elharaptam a nyelvem.



A templom persze zárva volt. Nyitva kellett volna legyen, de a szász néni még nem ért ide. Késését szerintem a szomszédos kávézó szponzorálta, ahol helyi viszonylatban drágán adtak az átlagosnál kicsit rosszabb kávét. Viszont nagyon kedvesek voltak.

Eddig még sose láttam itt ennyi látogatót, mint most. Voltak spanyolok. Angolok. Románok. A világörökségi cím és Károly herceg itt vásárolt parasztháza jót tett az idegenforgalomnak.



Miután megittuk a kávét és diszkréten kidobtuk az általunk kedvelttől gyökeresen eltérő ízvilágú süteményt, végre bementünk a temlomba.

V állt és nézte az épületet, majd megszólalt:

- Ezt inkább németül tanulom meg. Weißkirch, jól emlékszem?