Napfényben könnyebb volt megtalálni a fellegvárat - igaz, a felmenetel még rémisztőbbnek tünt. Hiába, az Egyesült Államokban elszoktam a sikátoroktól.
A várfalak barátságosabban néztek le ránk, mint az éjjel.
A befedetlen ciszternát, amitől éjjel rettegtem, egyből megtaláltuk a kapu mögött.
A várudvart belepte a növényzet, aminek egy részét nemrég kaszálták le. A kertészek még most is ott terpeszkedtek pár kidobott fotelben.
Volt itt török korinak látszó barak, meg pár újabb épület is, némelyik határozottan Monarchia korabelinek tünt, de mind apránként omlott vissza eredeti formájába.
A rom festői volt. Ha nem ismerkük Castelnouvo ostromának történetét, eszünkbe se jutott volna a falak véres történetére gondolnunk.
Sarmiento terciójára már semmi sem emlékeztetett. Az egyedüli emléktáblák az I és a II világháború eseméenyeit idézték.
Pár percet csodáltuk a kilátást a várfalakról és az itt elesett tízezrekre gondoltunk. Aztán összenéztünk.
- Menjünk?
- Menjünk.
És mentünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése