- Menjünk Sarmizegetusába.
- Hova?
Brassó fele robogva arról beszéltünk, mit nézzünk meg útközben.
- De tavaly V-vel voltatok Sarmizegetusában.
- Sarmizegetusa Ulpia Traianában. De én Sarmizegetusa Regiába akarok menni.
- Kocsival?
- Persze. Világörökség, csak visz oda aszfaltos út is.
Vitt. Úgy a távolság harmadáig, aztán maradt még vagy húsz kilométer egyre keskenyedő földút.
Többen megkérdezték már tőlem, mennyit gyakoroltam Sarmizegetusa nevének kiejtését és leírását. Sokat, de néha most is eltévesztem. A Sarmizegetusába vezető úton szorgalmasan mondogattam is a hely nevét mindaddig, amíg egy kátyúban el nem haraptam a nyelvem. Onnantól kezdve inkább az utat néztem, már amikor láttam a portól.
Egy festői völgyben mászott az út - Sarmizegetusa, mint minden valamire való dák város fenn van a hegyekben. Az út mellett patak csörgedezett, a réten barik legeltek és minden bukolikus lett volna, mint egy pásztorköltemény, ha a makadámutat nem borította volna fehér zúzalékkő, amiből finom fehér por szállt mindenfele. Nagyjából olyan volt, mint egy cementgyárban kocsikázni.
Ablakot mosni nem mertem, féltem, hogy az első vízsugártól megköt a fehér por és a dák cement beborítja az ablakot.
De autóztunk lelkesen, mert meg akartuk nézni Sarmizegetusát (Regia). Az út valahogy fogyott és egy busszal behajtani tilos tábla után egészen helyes kis erdőgazdasági út lett belőle. Csak ekkor tünt fel, mennyire mászik: kettesbe kellett tenni az autót.
Aztán jött egy hajtűkanyar, ami átértékelte a hajtűkanyarokról alkotott világképemet. Csak egyeseben ment fel az autó és annyira hajtű volt, hogy tolatni kellett benne. Lefele is. Akkor azt hiszem, meglett volna, de a patakpart (ami egy szakadék széle volt) nagyon omlékonynak tünt és inkább tolattam. Ebben a kanyarban nem készült fénykép, valószínűleg mindenki azt latolgatta, ki kell-e ugrani a zuhanó járműből.
Már ott tartottunk, hogy menjenek mások Sarmizegetusába, amikor hirtelen odaértünk. Vagy elfogyott az út és ott álltunk Sarmizegetus kapujában.
hahaha, de jo :))
VálaszTörlés