Halloween Horror - A zsenik / 2020/5

 

 Rengeteg zseniális Halloween dekort láttunk idén is a rengeteg rémísztgető horrorfigura között.

A rémalakok mellett a kedvencem a ház urát behálózó pók volt.

A kegzseniálisabbat azonban Halloween estéjén láttuk. Ekkor szomorúak voltak az utcák, nem voltak csokimámorban fetrengő gyerekhordák és házuk előtt a dekor közepén ülő cukros bácsik se és a házak teraszán se gyújtottak sokan fényt mutatva, hogy se puszi, se cukorka.

Egy család azonban úgy döntött, nem adja fel a halloweeni hagyományokat és betartja az ajánlott két méter távolságot is. Építettek egy csúszdát, amin egyenesen, messziről a "trick or treat-elők" kezébe gurult a csoki.

És mindenki boldog volt és lehetett ijesztgetni.

Halloween Horror 2020/5

Nagyon sok Halloween dekoráció egyszerűen arról szól, hogy rémiszően undorító legyen.

Nem ötletes, mint például a csontkolleckió vagy a Minecraft halloween.

Sok ilyent látni, karóbahúzóst, koporsóst, hörgőst.

De ez egyik estén megláttam egy csendes mellékutcában a legijesztőbbet...

Táborbontás

- Ott a sátor! - valóban, ott volt, ahol és ahogy két napja hagytuk. Senki se nyúlt hozzá az erdô közepén. 

A cucc is tt volt benne és a tábori wct se használták illetéktelenek. 

Még a szuper gumimatrac is ott terpeszkedett középen. 

Ezt direkt a hideg éjszakára vettük: magasabb, mint egy átlagos ágy és motorral lehet felfújni. Amihez áram kell. 


Az ágy tervezői a motor mellé kábelt is építettek a matracba. Sajnos a Természet elfelejtett konnektort szerelni a fákba. 


Gondoltam, majd a szivargyújtóról felfújom. Viszont a matrac akkora volt, hogy felfújva nem fért volna bele a sátorba. 


Odaálltam a sátor elé - ami nem volt egyszerű, mert a nap utolsó sugarainál a sátrat egy nagyon védett helyre tettük. 


Sikerült is felállni a sátor mellé és a madzag is épp hogy elért a matracig. 


A felfúvás már ismét probémás volt: nem vettem észre, hogy a matracon van egy extra szelep. Azaz észrevettem, amikor már jó öt perce nyomtam bele a levegőt és meg se moccant. Ekkor megkerestem az extra szelepet és sikeresen felfújtam az ágyat. 


Ekkor már csak le kellett állni az autóval. Be is ültem, de az autó valahogy nem ment. Mert a sötétben mind a négy kerekével beleálltam egy -egy homokcsapdába. Szerencsére volt körülöttünk pár ultrafutó, akik simán kitolták a járgányt. Csak egyikük húzta magát karóba egy borókán, de aztán valahogy leakasztotta magát. 


Ekkor már csak pihenni akartam a startig valamit. 


A matracot most le kellett engedni. Ezt az extra szelep nem engedte. Szerencsére a bekapcsológomb eltekerése leengedte a matracot. 


Ekkor már csak a sátrat kellett lebontani és betenni hordozójába. A fizika törvényeire rácáfolva ez sikerült is. Csak az esővízponyva maradt ki...

Mindannyiunknak elege volt a sátorbontásból. Lelkiállapotunkat Yoda fogalmazta meg tökéletesen:


- Mi lenne, ha inkább körülnéznénk itt a Lookout Pass-nál? 

Halloween Horror 2020/4

 - Sá-sá-sá-sárkány! - idéztem a klasszikust, miközben a Csontváz Szentgyörgy ölő Csontsárkányt néztem. 

- Ló! - lepődött meg Yoda. 
- És lovas! - tettem hozzá. 

De micsoda fejetlenség!

A hintázó síron túli szerelmen meg se lepődtünk. 

A haláli bicajosok sokkolóbbak voltak. 

Az is, hogy e ház lakói több ötletet (és pénzt) használtak itt el, mint más egy élet alatt.

Tökfarm

 Nem hittem, hogy ennyiféle tök létezik. (Utóbb észrevettem, hogy spagettitök és sütőtök nem is volt.)

A farmon - ami hivatalosan nem tökfarm, de nekem már örökre az marad - mindent beborítottak a tökök.

Itt láttam azt hiszem először az a mazochista magatartást, hogy valakit nem érdekelt, rálépnek-e a tökére vagy sem.

Egyébként a gazdák nem tököltek: csak kitették a töküket, de nem írták rá, ez milyen tök.

Talán mert az ember úgyis látja.

A vevő kiválasztja a tökét, megragadja, ha túl nagy, talicskára teszi és a kijáratnál fizet. 

Vagy a boltban, ahol tipikus helyi termékeket, házi husokat és friss narancsot lehet kapni. Meg minitököt.

Valamennyire viszont csalódás volt látni, hogy nem az összes tök itt termett. Egyes ládákon más tökészek neveit fedeztük fel.

De akkor is, jön a Halloween és jönnek a tökök.

Nekem mégis Faludy György Rabelais átköltése jutott az eszembe:

"A BORIVÁS ŐSI ÖSZTÖNE, A TELI KANCSÓ ÖSZTÖKE S A VÉN BORISSZA ŐSZ TÖKE"

Kettős cél - Pony Express

 Az, hogy még nyolc mérföld van hátra, sokkolt minket. Már sötétedett és tudtuk, még vissza kell érni a sátorhoz a starthoz, a Lookout hágó lábához. Ekkor kezdtem nagyon irigyelni azokat, akik lakóautókkal jöttek. Ott alszanak, ahol akarnak, van áramuk a napelemből és még vécére is benn mehetnek ki.

A futóRibizli azonban nem sajnáltatta magát, vett egy nagy levegőt, elkapott egy megtöltött flaskét és futott tovább a Black Rock fele.

Mi láttunk egy sziklát a távolban, ami olyan volt, mint a Black Rock, de az még a nyolc mérföldnél is távolabbinak tünt.

Azt is tudtuk a reggeli fejtágítóból, hogy a cél a Black Rock, de a futóknak túl kell rajta futniuk fél mérfölddel, aztán vissza. Szóval messze volt és ment le a nap és ahogy ment le a nap, hült a levegő. Nagyon.

De Ribizli futott, mi pedig mentünk a következő találkozóponthoz, lehagyva a furamozgású embert, aki már 45 fokban balra dőlve futott. Azaz vonszolódott.

Meglepődve láttuk viszont, hogy a furamozgásúnak nem volt igaza, mert hirtelen a nap utolsó sugarainál Black Rockhoz értünk.

Innen már minden gyerekjáték volt: a vártnál sokkal közelebb volt a fordulópont, ahol matricát kellett ragaszatni a rajtszámra, majd visszaszaladni a célba.

Aztán kezdetét vette az én ultramaratonom: visszavezetni a sátorba a sötétben.

A csillagok szépek voltak, de nem láttam belőlük semmi. Arra koncentráltam, hogy kikerüljem a futókat, akik a hosszabbik távot teljesítették. Ők Simpson Springsig mentek, de szerencsére a Dugway Pass után elfogytak és pont a hágón egyikükkel se találkoztunk.

Utána jött a meglepetés. Idefele fel se tünt, hogy mennyi mély homokos szakasz van itt. Valószínűleg azért, mert akkor láttam és messziről kikerültem a mélyebb homokcsapdákat. Most, a sötétben, húsz-harminccal menve akkor vettem észre, hogy mélyen a homokban gázolunk, amikor az autó elkezdett úszni. Nem volt vicces és egyre hidegebb is lett.

Ahogy közeledtünk a táborunkhoz, egy komoly gondolat kezdett alakot ölteni fejemben:

- Mi lenne, ha hazamennénk?

- És a sátor?

- Ha egy napig nem történt vele semmi, akkor holnapig se fog.

Ebben maradtunk.

Mentünk. Erről nem tudok sokat írni, mert nem sok emlékem maradt a vezetésből. Azt tudom, hogy láttunk egy nyulat, egy autót és már az aszfalton egy autómentőt és utána éjfél után hazértünk és egy fele befejeztem az előző nap négykor kezdett napot. És azt is tudtam, hogy másnap -aznap- visszamegyünk a sátorért és megnézni a Lookout Pass-t.

Száraz kútnak száraz partjától az utolsó hágóig - Pony Express

 

Integettünk és tapsoltunk a fura mozgású fickónak, aki hálásan visszabiccentett. Ha megelőztünk egy futót, mindig tapsoltunk neki és integettünk, vagy olyanokat mondtunk, hogy "hajrá", meg "you can do it", meg ilyenek. Jót tett a morálnak és mi is elfoglaltuk magunkat valamivel. Ha valaki kutyával futott, annak Yoda is vakkantott valami biztatót. Nagyjából ugyanazokat az embereket kerülgettük és ugyanazokkal a kísérőkkel találkoztunk. Látásból már mindenkit ismertünk errefele. Volt, aki ebédünket is megcsodálta.

Ha épp valaki WC-re ment (futott, vonszolódott), igyekeztünk másfele nézni, mert hát itt még bokorkúrára se volt lehetősége. A guggoló futó az hangyabolyt nézeget. Pont.

- Ott van valami! - mondta Yoda és valóban, ott volt valami.

- És?

- Nézzük meg! Nekem is kell egy kis szórakozás és pisiszünet!

A valami az egy száraz kút volt. Vályuval.

Valamikor itt éltek emberek és próbálkoztak állattartással, aztán feladták.

A fura mozgású fickó egyik lábát húzva elvonszolódott mellettünk. Amikor kezdtük, még egészséges volt, mostanra enyhén amortizálódott, de ment, ment keményen. Yoda szerint nem tudta, hogy feltalálták az autót.

Mi adtunk a futóRibizlinek egy kis szalonnát és elkezdtünk mászni felfele a Dugway Hágóra.

A kevés komoly szabály egyike az, hogy a kísérők nem állhatnak meg a Dugway Passra felvezető szakaszon, mert szűk. Ez eleinte amerikaias túlzásnak tűnt, általában, ami az itteniek szerint egy keskeny út, az egy kétsávos országút egy kevésbé tágas európai országban, de a négy autó széles Pony Express Trail hirtelen másfél autó szélesre fogyott és úgy kapaszkodott át az utolsó -és egyetlen komoly- meredeken.

Pedig itt voltak fák is, kisebb erdők és bokrok. Szóval itt szívesen mászkáltunk volna. Lefele lett volna egy jó hely, de ott láttuk hosszú idő óta az első nem a futáshoz köthető embert: valaki ott táborozott és nem akartunk úgy megállni, hogy a futóRibizlit bámulja pisilés közben páholyból.

Arrébb aztán lett egy jó hely, a furamozgású ember két haverjával elbrékelt mellettünk, mi pedig a lehető legjobban töltöttük az időt: rutinosan kipakoltuk a székeket, ettünk és sárkányt eregettünk. Ribizli is beért minket, evett, ivott, feltöltöttük a kulacsait és megbeszéltük a következő találkozót.

Elhaladtunk egy leágazáson, amit megjelöltem, ide vissza kell jönni: itt a közelben a sivatag egy adott pontján lehet kristályokat ásni. De ezt majd legközelebb. 

Most a futóRibizli számításai szerint volt még 4-5 mérföld.

- HAJRÁ! - mondtam a fura mozgású egyénnek, aki tüdeje után fél kiló homokot is kiköpve felelt:

- Már csak nyolc mérföld!

Vadlovak, vadvécék - Pony Express

 A lószar, amit a Száraz-folyó medrében találtunk, valóban izgalmas volt: az egyik, a West Desertben vadon élő musztáng, vadló hagyhatta itt.

Szerintem a lovak azért járnak ide, az emlékműhöz, hogy vakaródzanak az oszlopon és ha már vakarództak egyet, akkor már otthagynak pár lócitromot is. Mindent egy helyen.

Több ménes él ebben a sivatagban. Ezek a visszavadult lovak a spanyol hódítók megszökött lovaitól származnak. Azok a lovak három-négyszáz éve a szabadságot választották és emigráltak az Egyesült Államokba (vagy valami ilyesmi). Visszavadultak és nagyjából háborítatlanul élnek a Nyugati Sivatagban.

Yoda lelkesen nézte a lovakat a távolban. 

- Menjünk, menjünk! - mondta. 
- Nem megyünk, nem megyünk. Most a futóRibizlit kísérjük!

Mentünk tovább. Lassan, meg-megállva 3-5 kilométerenként. 

Víz, szalonna, rántottcsirke, kolbászkák, szamosza, sajt. 

A futóRibizli mindig megmondta, mit kér a következő megállónál és hogy az hol legyen. Mi pedig egyik szemünket a megtett távolságot mutató műszerre szegeztük, a másikat az útra és a futókra és közben a visszapillantó tükörben néztük, látszik-e a por. Mert ha por van, akkor gyorsan megyünk. Amúgy se kell sietni sehova, még poroszkálni is felesleges. Szó szerint. 

- Ideje ebédelni! - jegyezte meg Yoda - ha már fa nincs, legalább együnk valamit. 

Nem igazán tudtam, merre vagyunk. A letöltött térképen nem volt rajta a következő nagy akadály, a Dugway Pass. Én meg nem tettem rá. Szóval tudtam, hogy előtte vagyunk, de hogy mennyivel, arról fogalmam se volt. 

- Mondom, együnk valamit. 

Szerettem volna valami jobb helyen enni, ahol vannak fák, meg árnyék - mert hát ezt a futást a globális felmelegedés támogatta egy október közepi 25 fokkal. Ehhez kellett volna a Dugway hágó, amit olyannak képzeltem, mint a Lookout Pass vagy Simpson Springs volt.

- Ebéd!!!! - zökkentett ki gondolataimból a Mester. 

Mivel ezen út mellett egyik hely olyan volt, mint a másik, amint elértük a kitűzött távot, leálltam az út mellé. 

Kipakoltam a székeket, a vödröt, a főzőt, rátettem a vödörre a gázégőt és nekiláttam ebédet csinálni. Csirkepaprikást. Tésztával. Picit konyhaterrorista módra. Egy sivatag közepén ne legyen finnyás az ember, nincs idő szépen feldarabolni mindent. Az egyik hűzőtáska mélyéből végül elővettem a Zöld Anatémát is.

-

 Elrontod! - morgott a Mester a szék árnyékából, amikor meglátta, mit csinálok 

- Elrontod!

Valóban elrontottam. Tettem mellé brokkolit is. 

Száraz folyó száraz partján - Pony Express

Vannak makacs emberek. Vannak nagyon makacs emberek. Vannak különlegesen makacs emberek. Ilyen emberek voltak azok, akik a viccesen folyómedernek nevezett Pony Express állomást üzemeltették.

Az állomás valóban egy folyómederben volt, de az a folyó az időszakos, vad árvizeket leszámítva - amikor a víztömeg elsőpörte útjából az állomást - utolájára itt tizennégyezer éve folyt.

A makacs emberek azért próbálkoztak a kútásással, ástak is három kutat, egyenként hatvan méter mélyet, de vizet nem találtak.

Hogy mit ittak? Szerintem töményet, mert másként ezt nem lehetett kibírni és mert állandóan sivatagi szellemeket véltek látni. Ezért is nehéz volt emereket találni erre az állomásra. Mégis, honnan volt vizük? Hozták Simpson Springs-ből.

Az összes általam olvasott útleírás kihangsúlyozza, hogy az itt emelt épületek maradványait nem találták meg. Talán azért, mert ők nem sétáltak be pár száz métert a folyómederbe és nem látták az alapokat.

Mi azonban mást is láttunk: egy extra emlékoszlopot, ami az eredeti útvonal helyét jelölte.

Oda is mentünk, hátha találunk ott valami izgalmasat. Találtunk is.

Vadlószart.