Megjegyzés: Tragikusan le vagyok maradva mindenféle bejegyzéssel, keverem az időrendet, mint egy modern író. Most épp májusi történeteket írok meg.
- Né, egy pince! - torpantam meg bicajomon, ami komoly hibának bizonyult, 6%-os lejtőn felfele tekerve az ember csak úgy nem hagyja abba a tekerést.
Ha már megálltam, leszálltam és megnéztem, milyen pincét is láttam meg.
A Parleys Trail-en tekertem felfele, bicajról megnéztem a villamos melletti falfestményeket, átsuhantam a Draw-n és mentem tovább felfele át a Parley's Parkon, fel a meredek kerékpárúton egészen az Öngyilkos-szikláig. Ide általában autóval jövünk télen sétálni, hogy a szmog fölé emelkedjünk.
Most először mentem bicajjal végig az egész ösvényen a tetejéig és megláttam a pincét.
Ennyi maradt a Dudler's inn-ből, a város híres fogadójából. A fogadót 1864-ben építette Joseph Dudler, aki a jól menű céget folyamatosan bővítette. A fogadó mellett volt itt serfőzde - hát igen, valamikor a mormonok is ihattak alkohol, de a poligámia mellett idővel ezt is elvették tőlük -, mulató és étterem. A konyhakertbe és a serfőzéshez a víz a patakból érkezett vízvetéken, míg az ivóvizet egy közeli forrásból vezették ide. Dudler-nek hasonló cége volt fenn Park Cityben is.
Halála után az örökösök beköltöztek a hatalmas házba és itt laktak egészen 1953-ig, amikor az egész leégett és egy falon és a pincén kívül semmi se maradt az épületből.
Picit tovább tekerve egy vízvezetéket is találtam, ami a patak vizét vitte a városba.
Ez a vízveték tökéletes meglepetés volt, erről sose olvastam vagy hallottam itt. És még jól is nézett ki!
A fotózás volt csak nehézkes: mindig, amikor megálltam és elővettem a telefonomat, valamiért azt hitte, hogy autót vezetek és nem volt hajlandó fotózni, amíg rá nem bólintottam, hogy "kedves telefon, becsszó nem autózok".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése