Ez egy mesebeli túraút, ahol négy éve télen jártunk. Akkor volt benne víz, de csak a sziklába vágott lépcsőkig mentünk.
Most az előző napi özönvíz ellenére a patakmeder csontszáraz volt és most messzebb is jutottunk a patakparton.
Talán pont ezért - nem kellett vízben caplatni.
A víz hiányáért kárpótolt az üdezöld növényzet.
A kanyon elején már ismerősként köszöntöttük a leghíresebb alakzatokat és fákat.
Az Elefánt-fa mit sem változott.
A szörny feje most is ijesztő volt.
Hamar elértünk az egykor lakott alkóvhoz.
De most megtaláltuk az alig látható sziklarajzokat.
A legtöbb alak elkopott az elmúlt ezer évben, de egy vörösre festett alak makacsul dacolt az idővel és a vízzel.
Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez volt a pár napja reggel a hegytetőn látott település nyári lakja.
Innen visszanézve láttuk, hogy azért másztunk felfele eleget.
És még volt hova mászni az őszre teljesen kiszáradt Quail Creek mellett.
Még a tegnapi eső se tudott nedvességet varázsolni a szurdok mélyére.
Csak pár medencében volt még víz. Nyáron, amikor itt rendesen van víz, ezekben a kis medencékben jót lehet pancsolni.
Most csak a fenti (négy fotóval feljebbi) sziklák tükröződtek bennük.
A kötéllétra után a szurdok kétfele ágazott. Az szárazabbik ágban vékony csapáson lehetett felfele menni szikláról sziklára szökellve.
A másik irányba még mentünk felfele egy kicsit,
Amikor találtunk pár Moqui marble-t - hematit borította pici golyókat - visszafordultunk.
Majd egyszer ha több időnk lesz, tovább megyünk.
Itt még rengeteg "felfedezni" való van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése