A titkos sziklarajzok

"A találkozóhelyről és annak idejéről az indulást megelőző napon küldünk értesítést."

"Elfogadom, hogy a túra alatt készített fényképeket csak a geolokációs adatok törlése után teszem közzé."

- És úgy fogok bemutatkozni, hogy a nevem Főzelék. Ribizli Főzelék - morogtam magamban. 

Nem James Bond emléktúrára mentem, hanem egy sziklarajzokkal teli területet megnézni a Utah Lake partján.

Mire fel ez a nagy titkolózás?

A sziklarajzok - és a terület - egy magánalapítvány kezében van. A sziklarajzokat senki se őrzi. Az alapítvány attól fél, hogy valaki esetleg idejön és ellopja őket.

Azt elmondhatjuk, hogy a Utah-tó partján vannak, de azt, hogy pontosan hol, nem. (Mert hát pont megtalálni nehéz őket.)

A sziklarajzok léte annyira nem publikus, hogy a nyári tűzvész alkalmával majdnem eldózerolták őket a tűzoltók, amikor próbálták megállítani a bozóttűz terjedését.

Eurékába menet mi is sokszor elautóztunk e hely mellett és nem is gondoltuk volna, hogy van itt valami érdekes.

Bozót azért maradt szépen és szerencsére a sziklarajzoknak se esett bajuk.

Évente -nagyjából- hatszor lehet ide bejönni. Van három túra tavasszal és három ősszel. Egy túrán tizenkét ember vehet részt.

Tavaly - amikor sikerült egy helyet megcsípni - a koronavírus miatt törölték a túrákat. Idén tavasszal meg se hirdették őket.

Ősszel meg egy elmaradt a rossz idő miatt, a másikon meg végig ömlött az eső.

Szóval örültem, hogy sikerült jegyet szerezni és boldogan ki is töröltem az összes adatot, amit a kamerám rögzített.

Észak-Utahban alig vannak sziklarajzok. Valahogy itt az őslakosok nem nagyon kopácsoltak a sziklákba. Van pár sziklarajz a Stanisbury-szigeten, pár a Utah-tó körül, néhány fenn Coalville-ben, meg pár a Parrish-patak mellett.

Valljuk be, ezek a sziklarajzok nem olyan izgalmasak, mint a déliek.

Ezért is örültem, hogy sikerült bejutni ide egy vezetett túrára: nehéz őket megtalálni. Itt a régész-túravezető rábökött egy sziklára és azt mondta: Szülő nő.

Én azt mondtam: Tényleg!

Persze abban is biztos voltam, hogy amikor ezt a sziklazugot (lásd a második fotó felfele) szülőszobának használták, még nem volt itt a kaktusz.

Picit több, mint négy kilométert kanyarogtunk a tó partján láthatatlan ösvényeken, de rengeteg mindent láttunk.

Találni is találtunk mindenfélét: mivel az aljnövényzetet sok helyen felperzselte a tűz, előkerültek a nyílhegyek, őrlőkövek és egyéb apróságok.

Volt itt egy épület alapja is, de az alapítvány, amikor megvette (jelképes áron) ezt a területet az adományozóktól megígérte, hogy sírokat nem fognak feltárni.

Most várnak egy földradarra, hogy mégnézzék, sír van-e a kövek alatt. Valószínűleg nincs, de ígéret szép szó.

Engem főleg a csend ragadott meg. Az érzés, hogy nincs itt senki. Hogy a világvégén vagyunk, ahol semmi se változott azóta, hogy hat-hétezer éve valaki belekopácsolta a sziklába ezeket a rajzokat. A tengeri kígyót meglovagló hősről. (A semmihez se értő szakértők szerint a rajz folyópartot ábrázol.)

Ugyanakkor a tó másik oldalán ott van Salt Lake kétmilliós agglomerációja és Észak felől is közelednek a végtelen külvárosok a csend eme szigetéhez.

Ezek a sziklarajzok gond nélkül kibírtak párezer évet, de félek, a következő pár évtizedet nem élnék túl védelem nélkül.