Sólepárlók nyomában

- Arra van! - mutattam az irányt.

Ezeken a régi, elhagyott, elmosott mólókon egyszerű a tájékozódás: egy irányba lehet menni és nincs sok értelme letérni róluk: van oka, hogy a körülöttük levő helyeket sárlapálynak hívják.

Lehetne mocsárnak is mondani, de a mocsárban nő valami, itt meg ezeken a lapályokon esetleg sókristályok nőnek és azok is ritkán.

A mormonok bejövetele óta a só itt nagy üzlet: a telepesek mindenhol hozatták maguknak a sót. Nemcsak azt amit ők ettek, hanem azt is, amit állataik (nemcsak vén kecskéik) nyalogattak.

Só pedig a Nagy-Sós-tóban van elég.

A telepesek eleinte felforralták a tóvizet, a víz elpárolgott és maradt utána a só. Ez egyszerű dolog volt, de kellett hozzá sok fa, meg tűz, meg kondér.

Idővel rájöttek, hogy a egyszerűbb elpárologtatni a tóvizet és összegyűjteni az ottmaradt sót. Ez különösen akkor volt hasznos, amikor az aranybányászat sószükséglete miatt egyre több só kellett.

Aki sóba fektette pénzét, az nem volt sóher. (Bocsánat.)

A tópartot ellepték a sólepárlók. A legnagyobb ilyen cégben a csendestárs a mormon egyház volt.

Az Inland Salt Company lepárlóinak vasúti kapcsolata volt: naponta annyi sót termeltek, hogy egy egész vasúti szerelvényt meg tudtak pakolni sóval.

Mára mindez megszünt: a tó visszahúzódott, a sólepárlók és sóbányák elköltöztek és az egykori infrastrukturának nyoma se maradt.

Vagy csak nyomai maradtak.

Ma az egykori móló a Lee Creek természetvédelmi terület része.

Itt mi követtük az egykori vágányt és fő útvonalat befele a tó belseje fele.

A legtöbb épület arrafele volt, de pár dolog a mai autópálya alatt van (mögöttünk).

Az egykori kikötőig gyorsan eljutottunk.

Innen vittek sót és hoztak hajóval építőanyagot a tóparti településekre, amikor volt ehhez víz.

Itt ágazott el és ért véget az iparvágány is: volt egy sín a jobboldali ágán a kikötőnek és egy a baloldalin.

Itt egy lyukban láttuk is milyen volt a móló alapja: lenn gerendák tartották a ráhordott sódert és földet.

Innen nehezebb volt továbbjutni: a mólót alapját elmosta a tó és mi a kiálló cölöpöket követtük.

Itt-ott rozsdás maradványokat láttunk, aminek közelében hangos csámcsogást lehetett hallani: a só ette a fémet.

Valahol erre jött a villanyvezeték is, ami az áramot vitte el a pumpákhoz, amik a sós lét mozgatták a csövekben.

A gépház pár nagy cölöpön állt. Itt volt egy kis kikötő is pár csónaknak.

Amikor az egész mólót felszámolták és elvitték ócskavasnak a gépeket, felszedték a síneket, talpfákat, sódert, mindent, akkor a cölöpök vízből kiálló részét is lefűrészelték, "jó lesz az valamire" felkiáltással.

Szóval akkor itt ekkora víz volt.

Itt viszont megmaradt a vízvezeték.

A cső jórészt elsüllyedt az iszapban.

De kellő türelemmel el lehetett érni a természettel még dacoló darabjaihoz.

Elképesztő volt itt gyalogolni a semmiben és hirtelen ilyen maradványokat találni. Látni, hogy mennyi munka, erőfeszítés, idő enyészett el szinte nyomtalanul itt.

Erről a kirándulásról is készült egy videó, amit itt lehet megnézni.

Még egy nyíl

- A homokdombon van!

Én egy kis buckára gondoltam, de ez nem bucka volt. Ez egy hegy volt. Ez egy fűvel és kóróval borított homokhegy volt Stockton börtöne felett.

Ami meredek.

Az egész homokhegyet a Nagy-Sós-tó őse hordta ide, az egyik egykori szorosába két sziget közé és most az emberek lelkesen dolgoznak azon, hogy elhordják innen.

De azért még akad belőle pár évszázadra való.

A homokhegy tetején van egy újabb navigációs nyíl. Ez irányította a huszadik század elején az első pilótákat Salt Lake City fele. Helyesebben ez mutatott a Lake Point melletti nyílhoz, ami Salt Lake City fele mutatott.

Valószínűleg az volt a nyíl, ami a végső irányt mutatta, mert a Timpie Springnél és a Delle melletti hegytetőn levő is arrafele nyilazott.

Talán ebből maradt meg a legkevesebb.

Itt nem voltak elszórt régi üvegek, törött lámpák és még a nyilat a sötétben megvilágító toronynak az alapjai is eltüntek.

Sőt, a beton is töredezett.

Emléktábla se volt. 

Csak a nyíl és a hegytető.

Azért jó volt ide feljönni.

Egyszer.

Wonderstone

- Ott van a Wonderstone! - mondtam Puppeynak, akit a dolog csak egy szempontból érdekelt:

- Le lehet pisilni?

- Csak azt, amit nem akarunk elvinni!

A wonderstone az porózus kőzet és a kutyapisivel átitatott változata valószínűleg egyedi és különleges, de azt hiszem, kőgyűjteményem meg lenne nélküle.

Hivatalosan nem is wonderstone, hanem riolit tufa, amibe mindenféle "szennyezés" került és ettől szines lett, meg csíkos meg minden.

A fehér a keletkezéskor a kőzetbe került gázoktól van, a piros az hematittól lett piros, a barna és sárgás az a goethittől kapta a szinét. A goethit pedig Goethéről lett elnevezve. Ami szerintem azért vicces, mert az egyik legközelebbi település az Faust. (Ami azt hiszem, egy egyházas település, azaz egy ház áll már csak benne. De azt hiszem, a ház lakatlan.)

A goethitet bársonyvasércnek és tűzvasércnek is nevezik, amik szerintem sokkal szebb és költőibb nevek és kimondani is jobb őket.

De egyelőre oda kellett érni, hogy megkereshessük a köveket.

Megpróbáltam kivárni, hogy a távolban elhaladjon a tehervonat, de reménytelen volt. Két perc után eluntam magam (Puppeyról nem is beszélve) és inkább továbbmentünk a lelőhely fele.

A homokos, agyagos út most tökéletesen járható volt köszönhetően az idei télmentes télnek. Eső vagy hó után nem szivesen vezetnék vagy mennék rajta.

Most tökéletes volt.

A lelőhelyen helyenként bányásszák is ezt a követ, de általában csak ott hevert a felszínen.

Összegyűjtöttünk pár apróbb darabot és néhány nagyobbat is.

A legszebbekhez azonban markoló kellett volna.

De az éppen nem volt nálunk.

Ha már itt voltunk, felmásztunk a közeli hegy tetejére.

Megérte: a kilátás nagyon jó volt.

Ha kitalálom, hogy tudok-e valamit csinálni ezekkel a kavicsokkal, akkor visszajövünk még pár darabért.

És akkor elmegyünk Faustba is.

Erről a kirándulásról is készült egy rövid, ötperces film, amit itt lehet megnézni.

A texasi utazó

- Azt olvastam, hogy itt mindig rossz a levegő - mondta a texasi szivar és leharapta szivarja végét.

A levegő Salt Lake Cityben télen sokszor valóban rossz. Elég ránézni a kazánszűrőre. Ennek megvannak a környezeti és emberi okai. 

Miközben ezen gondolkodtam, a texasi fellobbantott egy gyufát és szivarja végéhez illesztette.

A korábbi telekkel ellentétben most épp gyönyörű idő volt és a friss levegőben messzire el lehet látni.

- És a levegő nagyon szennyezett - tette hozzá, miközben szivarjából egy iszonytatóan büdös füstfal emelkedett ki és fekete kátránnyal borította be a tüdőm.

Szivem mélyén reméltem, hogy szivarral a szájában odamegy a szőrös bocihoz és megcibálja a farkát.

Sírkamra a város szélén

- Ne pisild le! Lehet, hogy ez egy sírkamra!

- Valami vagy sírkamra vagy nem sírkamra - morgott Puppey, de aztán átirányította a sugarat egy közeli bokorra.

- Ezek bonyolult dolgok. Amikor a nyolcvanas években egy rekord magas szint után a Nagy-Sós-tó visszahúzódott, az Antilop-szigeten kimosott pár tucat csontvázat.

Indiánok voltak.

Az Antilop-sziget, ami akkor már state park volt, hallani se akart arról, hogy ott temessék el újra a testeket, mert hogy ilyen állami védettségű területen nem lehet temetni. Meg újratemetni. (Most azt hagyjuk, hogy mi van Camp Floyd-dal.)

Igazából nem akarták a macerát és akkoriban még úgy volt, hogy az állam vezetői tudták, mit jelent a nem szó és elfogadták, ha egy állami alkalmazott nem értett egyet velük.

Mivel az Antilop-sziget közelében nincsenek ma indiának, egy közeli törzs vállalta "ősei" újtatemetését.  Ez úgy működik, hogy valamiért minden indián holttesthez minden ma élő indiánnak köze van. Persze ez hülyeség, de ez a szabály. Mi közöm van nekem egy feröer-szigeteki bálnavérivó vikinghez?

A megoldást a helyi skanzen, a This is the Place kínálta: itt mindenféle helytörténeti relikviát gyűjtöttek össze, egy indián sír még illene is a hely profiljába.

Az indiánok törzsekkel kapcsolatot tartó tisztviselő (akit szerintem "nyak"-nak kellene hívni) meggyőzte a főnököket, akik meggyőzték a tanácsot. A utahi parlament pedig gyorsan félretett egy kis dollárt a projektre. 

Elképszültek a tervek.

A törzsfőnökök elégedettek voltak.

Elkészült a sírkamra az Emigration Canyon alján, nem messze az egyik elhagyott kőbányától.

Az egykori Wagner-serfőzde utolsó épületét átalakították gépházzá.

És ekkor beütött a katasztrófa: a nyak máshova ment dolgozni. Pár főnök átköltözött az örök vadászmezőkre.

Az új főnökök nem akartak tudni a projectről.

Az ősök talán ma is várják, hogy végső nyugalomra helyezzék őket - hacsak ezt meg nem tették valamikor titokban -.

És hol várják a végső nyugodalmat?

Szétszórva.

De nem a szóróparcellában, hanem szétszórva Utah egyetemei között, ahol először vizsgálták meg őket, hogy telepesek vagy nem telepesek.

Szóval most egyetemen nyugszanak.

Papírdobozban.

Konzervkonyha

- Tizenkilencezer recept! 19000 - döbbenten néztem a borítót - Tizenkilencezer! 

Ez 52 évre elég, ha naponta egyszer főznek belőle.

Nekem nem voltak ilyen terveim, de volt pár ilyen lejáró konzerv a pincében Covid időkből, amikor a világvégét várva mindenféléből beledobáltam a kosárba, hogy nehogy már ez maradjon ki az életünkből.

Persze akkor ez még egy dollár alatt volt -nem akciósan- ha jól emlékszem.

Most megragadtam a pincében a konzerveket és úgy gondoltam, csinálok egy ilyen autentikus amerikai  konzervreceptet, mert hát a négy -vagy kevesebb- hozzávalóból való főzés az vonzó dolog.

Az hamar kiderült, hogy a négy hozzávaló a klasszikus A-por és B-por változata: A-konzervet összekeverjük B-konzervvel és a tetejére tesszük a C-konzervet és megszórjuk D-konzervvel.

Ez nem szegte kedvem, egyszer élünk és ki kell ezt próbálni. Nem kell mindig több lapos táblázatból kibogarászni a hozzávalókat!

Úgyhogy fogtam az első gombakrémleves-koncentrátum konzervet és kinyitottam, majd beleborítottam a jénaiba. (FIGYELEM, az alábbi fotót csak nagykorúaknak ajánlom! Megtekintése komoly lelki terhet róhat a megfigyelőre!)

Néztem a gombakrémleves-masszát.

Ezt össze kell keverni konzervzöldbabbal és konzervcsirkehússal.

Aztán ez be kell fedni keksszel és sajttal, majd betenni a sütőbe.

Egyelőre nem mertem megkóstolni.

Azt próbálom elképzelni, hogy tud-e valaki 52 éven át ilyent enni vagy a konzervek jóval korábban megölik?

De ha megölik, a teste az örökké ép fog maradni a sok tartósítószertől.

Nem evilági tájon

- Arra van! - mondtam Puppeynak.

- Mi? A fa? - én még hallottam valami sziszegő betűt a végére, de Puppey egy úrifiú, szóval ő ilyeneket nem mond.

- Nem fa, a móló vége!

- Milyen móló?

Puppey enyhén megnyugtatóan nézett rám, ahogy egy lázas őrültre szoktak, mielőtt ráhúzzák a kényszerzubbonyt és leöntik hideg vízzel.

- Ez itt egy móló volt. Eredetileg sólepárlók voltak itt 1865 körül, utána innen indultak hajók a transzkontinentális vasút építéséhez. Munkásokat és építőanyagot szállítottak.

- Látod, ott még látni a cölöpök alját. Ezen volt a járófelület. Amikor az egészet felszámolták, a cölöpöket is levágták, mint a fákat St Thomasban.

- Cölöpök? Cölöpök! - lelkendezett Puppey - megjelölöm, hogy nehogy eltévedjünk!

Gyorsan haladtunk befele, elvégre nem volt sok látnivaló.

Néha egy-egy elhagyott rejtélyes berendezés maradványai emelkedtek ki a sóból. Ezeket Puppey gondosan megjelölte, én meg megnéztem.

A sókristályvadászat is népszerű volt: helyenként gyönyörű darabokat lehetett látni.

Máshol források kicsi tölcséreit vettük észre. Ezeket a hegyekből leszivárgó és itt felszivárgó víz készíti és némelyik nagyon mély tud lenni. (Érdemes megnézni a linkbe tett filmet, amint kihúzok egy kétméteres nádszálat a lyukból.)

Ezzel se lehetett órákat eltölteni, úgyhogy mentünk tovább. Nagyon meg akartam nézni ennek a mólónak a végét és reméltem, hogy ehhez nem kell az Antilop-szigetig kigyalogolni.

- Fa! Fa! Fa! Fa! - lelkesedett Puppey és meglátta a környék legnagyobb fáját.

Végre Puppey is kiszórakozhatta magát, bár nem hiszem, hogy lenne az a sárga vízmennyiség, amitől ez a fa magához térne.

De innen már nem volt messze a vége. Mármint a móló vége, ahol egykor kikötő is volt, meg házak, meg melegedő, meg kiskonyha, meg hajók, raktárak.

Most semmi nem volt itt, csak mi, egy valamikor virágzó kikötő maradványai között.

Arra gondoltam, ha picit több lesz a víz, ide el tudunk majd kajakozni, és akkor ugyanazt tudjuk csinálni, mint most: enni valamit is inni egy csomó vizet és elmerengeni a civilizáción, meg ilyesmiken.

Erről a túráról is készült egy videó, amit itt lehet megnézni.