Tározó a hegyekben

- NEM, STOP! . mondtam a fiatalúrnak, aki lelkesen emelte volna a lábát.

Puppey sértődötten rámnézett, letette lábát (a negyediket) és továbbügetett a következő fához.

Közelebb hajoltam, hogy jól láttam-e.

Valóban, a fa alatt pici kereszt dacolt az idővel.

Rövid keresés után találtam egy márványtáblát is.

"George Carter - Megfulladt egy talpfaúsztatás közben a Weber-folyón 1877 tavaszán" - Henry Sompsom, munkavezető - betűztem ki.

Természetesen ennek utána kellett néznem, de nem itt, mert a Weber-folyó völgyében nagyjából annyi lefedettségem volt, mint az 1877-es tutajosoknak.

Mint kiderítettem, Henry Sompson eredetileg tanár volt valahol, talán Nebraskában, de elunta a nevelést és munkavezető lett egy Utahot Oragonnal összekötő vasút építésén. A talpfák beszerzéséért felelt és kétszáz ember dolgozott a keze alatt.

Egyikük, a fenn említett George Carter feltorlódött rönköket próbált megbontani, amikor vízbeesett és megfülladt.

Henry saját költségén eltemettette a munkását egy hegytetőn.

A dolog innen lett bonyolult: a sír ugyanis egy völgyben volt.

Az se volt egyértelmű, hogy a márványtábla eredeti-e vagy a munkavezető leszármazottai állították-e.

Valahol emlegettek egy románcot is Henry és George között, bár Henry becsületes mormonná lett egy (vagy két) feleséggel.

Ami máig fontos a történetből, hogy a földtulajdonosok lezárták a folyót a kajakosok elől, mint magánterületet és a vízfolyást hozzáférhetővé tenni akarók a nyolcvanas években a vízbefulladt munkás történetével bizonyították, hogy a Webert emberemlékezet óta használták szállításra.

Mi nem a folyóhoz jöttünk, hanem a víztározóhoz, meg akartuk nézni, jó lesz-e kajakozni.

Úgy gondoltuk, jó lesz.

Etetési idő

Reggel én etetem a macskákat, tízóraizni Ch-nál szoktak, ebédelni C-nél és vacsorázni R-nél.

R a díszautója alatt tálal a cicceknek. A díszautó azért díszautó, mert R utálja ha idegenek parkolnak a háza elé. Ő az autójával beáll az udvarba miközben a garázsban tart egy veteránautót, a piros kisteherautó meg a ház előtt áll, hogy más ne parkoljon oda és, hogy a macskák fedett helyen ehessenek.

Néztem is őket este, aztán felkiáltottam:

- De megváltoztak ezek a macskák!

A Nagy-Sós-tó peremén

- Kecskék - mondta Puppey.

- Puppey - mondták a kecskék.

A kecskéknek határozottan kecskesajt szaga volt. Vagy a kecskesajtnak volt határozottan kecskeszaga.

Ebbe nem akartam mélyebben belegondolni, bár a kecskét is szeretem és a sajtját is, bár most nem ebéd miatt jöttünk ide.

A Nagy-Sós-tó peremén levő mocsarak és farmok között csatangoltunk. Az ösvény egy része a farmok és másik része a madárrezervátum területén kanyargott.

Engem az első szakasz határozottan egy állatkerti sétára emlékeztetett, ahol a kiváncsi állatok kedvéért terelték az embereket be a farmok kerítései közé.

Miután fülesék megbámulták Puppeyt és Puppey megbámulta füleséket, jöttek a lovak.

Puppey szereti a lovakat, de amikor a lovak le tudnak nézni rá, akkor óvatosabb, amikor meg a vékony kerítés másik oldalán egy igazi szarvasmarha van, akkor elnémul és úgy tesz, mint aki nem veszi észre a vízszintesszarvút.

Az az állat nincs ott.

Pont.

Az ösvény itt kezdett átalakulni a szokásos roncsderbivé.

Rejtélyes épületmaradványok szegélyezték itt az utat. 

A legnagyobbról nem tudtam eldönteni, hogy megfigyelőtorony volt, vagy égőáldozat helyszínes, esetleg egy hinta.

A romokhoz egy ház is tartozott, megmagyarázhatatlanuk kicsi korához képest. Egy ekkora házban a 19. század második felében egy poligám család lakott békés egyetértésben három feleséggel és pár tucat gyerekkel, akiket a padláson stócoltak fel, de ez az épület ehhez túl új volt.

A szúnyogkeltetőnek használt halastó másik oldalán álló épület is nagyon újnak látszott.

Mire odaértünk, kiderült, hogy amennyire új, annyira elhagyatott.

Mivel egy árva "tilos az á" táblát se láttunk, bementnk és először egy kupac földdel szembesültünk.

Aztán megláttam az óriások polcait.

Az világos volt, hogy az alsó polcrendszert hogyan használták, de a felsőt!!! Na, az rejtély volt.

Lehet, kosárlabdázók dolgoztak itt.

Innen már a sós vizenyő következett az elengedhetetlen földbe visszatérő autóronccsal, ami nélkül nem létezik se tanya, se ösvény errefele.

A teherautó valószínűleg műemlék-jellegű, mert itt minden, ami ötven évnél régebbi, az védettnek számít, szóval rám is vigyázni kell.

Mi még tovább mentünk volna itt a pusztában, mert az enyhe szellő elvitte a szúnyogokat, de ugyanakkor a közeli madárlőtérről (ahol szezontól függően vagy madarakat lőnek vagy céltáblákat) hangos és folyamatos puskaropogást is hozott.

Puppey pedig ilyen szempontból nem amerikai. Utálja a fegyverdörgést és a távoli kompenzációt hallva nem ült le a padnál, ahol tízóraiztunk volna, hanem megfordult és visszaügetett az autóhoz.

Ha nem ügetett volna vissza, ez a bejegyzés hosszabb lett volna.

Geoláda a dobozban

"A geoláda kinyitásához semmilyen szerszám nem szükséges" - olvastam a leírásban. 

Azért kivettem a csomagtartó mélyéről az ötkilós kalapácsot. Ezzel a szerszámmal nagyon jól lehet precíz finommechanikai mozgásomat párosítani.

Elgondolkodtam, hogy a sziklák megbontásához is használt fél méteres vasrudat vigyem-e, de aztán csak a geológus vésőt dobtam be a hátizsákomba a csavarhúzó mellé.

Sose lehet tudni alapon.

Kevés dolog tud e szerszámok meggyőző erejének ellenállni.

Persze nem akartam szétverni a geoládát, de nem árt az óvatosság.

Egy darabig szemléltem a dobozt és láttam, hogy van rajta egy zsanér. 

Úgyhogy kinyitottam az ajtót és ott vártak a majmok.

Mivel oda volt írva, hogy ne nyúljunk be az üveg mögé, nem kopogtam be a kalapácsommal.

De alaposan megnéztem a majmokat, akik vigyorogva néztek vissza rám.

Úgy éreztem magam, mint az ősember, amikor felfedezte a tükröt.

Rövid tapogatózás után rájöttem, hogy a majmokat egy-egy csavarral alúlról lehet forgatni.

Ezt meg is tettem és már meg is volt a három szám, amivel csak pár műveletet kellett elvégezni, hogy megkapjam a lakat számkombinációját.

Ezzel ki tudtam nyitni a láda tetejét és benyúlva megtaláltam az igati geoládát!

És még a vésőt se kellett használni!

Willard Bay

- Ez egy igazi strand! - mondtam döbbenten.

- Igazi strandolókkal! - tettem hozzá.

- És mekkora! - ámultam el.

Egy dolog tudni, hogy Willard Bay az majdnem hetven négyzetkilométer és egy dolog rácsodálkozni a hatalmas víztükörre, amit a Nagy-Sós-tó vesz körül (már amikor van benne elég víz).

Willard Bay a Nagy-Sós-tó egy öble volt, amit egy hosszú gáttal leválasztottak a tótól, lecsapolták és édesvízzel töltöttek fel a Weber- és Ogden-folyóból a hatvanas években.

A vizet öntözésre és vizisportolásra használják, a környező mocsarakban pedig szunyogokat nevelnek.

Ezekben a mocsarakban egyszer már jártunk, de akkor nagyon hideg volt és ezért nem találkoztunk a helyi szúnyogpopulációval.

A parkon látszott, hogy itt sokkal, de sokkal többen szoktak lenni, a felhők azonban elriaszthatták a látogatók egy részét, noha az alacsony vízszint sokkal nagyobbá tette a homokos partot.

A pavilonok a felhők ellenére tele voltak és mindegyikben vidám mexikói zene szólt. Természetesen mexikói hangerővel. És mindegyik pavilonban más vidám zene szólt és ezt a kakofóniát Puppey nehezen viselte el.

Nem tudta eldönteni, hogy meneküljön vagy sülthúst tarháljon.

Mi találtunk egy üres pavilont, ettünk és mivel nálunk nem szólt zene, Puppey is nyugodtan tudott tarhálni egy kicsit.

Mi tervbe vettünk egy majdani kajakos kirándulást ide, akár egyik marinából át a másikba, meg némi pancsolást, aztán, mert a felhők és a szél ellenére kezdtek előbújni a szúnyogok, visszavonulót fújtunk.

Willard Bay-jel kapcsolatos terveinket ezek a vérszívók húzhatják keresztbe: ha most, egy szeles, felhős napon ennyi itt a szúnyog, mennyien lehetnek itt egy nyugodt napon? Nem akarunk mi belehalni a vérveszteségbe...

Ki ül a Nagy-Sós-tónál?

Mindenféle online fotóarchívumok böngészése közben találtam ezt a fotót Black Rock-ról.

Még akkor készülhetett, amikor nem létezett a fürdőhely és amikor a tó sokkal magasabb volt. Akkor ült ott ez az ember és nézte a tavat.

Szerintem ez a fotó az első bizonyíték arra, hogy József Attila időutazó volt.

A költőt ugyanis ugyanebben a pózban ülve fotózták le a Dunaparton a lépcsőkön ülve.

További kutatással megtaláltam az következő képet is a sorozatból, amin a költő a kamerába néz háttal a tónak.

Archívumok hosszas böngészése következett. Mikrofilmolvasók égették rá szemgolyóm képét koponyám belső felére, de a sok merev bámulást siker koronázta és egy obskurus amerikai újság, a Horseneck Truth Teller and Gossip Journal (aminek születésénél a hidrogénbomba atyja bábáskodott)  egy régi számában megtaláltam a végső bizonyítékot.

A kutatás következő fázisa kiderítette, hogy a fényképet Abraham Ignac készítette, aki összes fotográfiáját neve kezdőbetűivel szignálta.

Ezek után több kérdést kell tisztázni. A dinnye a Green River-ben termesztett híres dinnye-e? József Attila a dinnyehéjat először a Nagy-Sós-tóban látta elúszni vagy a Dunában és végül, hogy megbüntették-e a költőt szemetelésért?

Utóirat: az alábbi bejegyzés írásakor Abraham Lincoln híres aforizmáját tartottam szem előtt, miszerint minden, amit az interneten olvasunk, az igaz.

Ez különösen igaz a 3-as, 4-es és 5-ös fényképre.

Már az ősi indiánok is

- Na mi ez? - kérdezte a régész.

- Tenyér - válaszoltam volna legszivesebben, de inkább csendben voltam.

- Ebből több ezer darabot találtak a Danger cave-ben. Ez a darab a radiokarbon kormeghatározás szerint ezerszáz éves.

- Mi a szösz! - mondhattam volna, de inkább nem mondtam semmit. Ilyen akciók után szokták az hinni, hogy bölcs vagyok.

- Ez egy növényi szárból gyúrt galacsin - magyarázta a régész -, amit meg lehet rágni!

- Ezt a darabot is? - nem kérdeztem, hanem továbbra is csendben voltam.

- Ez egy ezeréves fogkefe! - vezetett rá minket a megoldásra és büszke vagyok arra, hogy nem kérdeztem meg ártatlan arccal