White Rock dácsiából

- Ott a White Rock! - mondtam.

- Hol?

- Ott... - persze én se láttam semmit, csak reméltem, hogy ott van. Amikor felkészültem erre az útra, akkor valahogy a Skull Valleyt átszelő aszfalt úttól Iosepa után idevezető szakasz felszínesen volt leírva. Hogy hát a tipikus tómeder, eső után nem mindenhol járható, meg "pár mérföld". 

Persze előre lemértem (jópár volt, nem pár), de akkor is. Menni más volt rajta, mint olvasni.

Rég elhagytuk a forrásokat, Big Springs, Horseshoe Springs és a többi tavacska eltűnt a távolban. A Fisher-hágó viszont látszott: arra terveztünk hazamenni.

Előttünk a Cedar Mountains vonulata magasodott. A Cedar Mountains-nak ezen a részén viszonylag keveset jártunk eddig, pedig van arrafele is látnivaló, Aragonite elhagyobb városkája és bányái. Mi csak egy rádiótoronyhoz mentünk fel tavaly. Jóval délebbre a hegység lejtőin és völgyeiben láttunk musztángokat.

Itt és most vadlovakat nem láttunk, csak pár pronghorn antilop száguldott át előttünk. (Az alsó képen tökéletesen látni fenekének fehér foltját.)

A hegyeknél emelkedni és kanyarogni kezdett az út.

Örültem neki, mert kezdett unalmas lenni a nyílegyenes út.

Aztán pár kanyar és sok emelkedés után megláttuk a fehér sziklákat.

A Cedar Mountains mint a sok másik Észak-Déli hegylánc a Nyugati Sivatagban (helyi nyelven West Desert) jórészt dolomitból áll (mint a Kék-szurdok is, ami szerintem szürke, de ezen ne vesszünk össze). 

A fehér sziklák dácitból vannak, ami egy magmás kőzet és nevét - most tessék kapaszkodni - Dacia római tartományáról kapta. Szóval átvezettem a fél (na jó, egy ezrednyi) sivatagon és elértem Daciába.

Azért lett a dácit dácit, mert Erdélyben rengeteg van belőle. (Most motoszkál bennem a gondolat, hogy be tudok-e szorítani a júniusi erdélyi ágyugolyófutamba egy kis dácitos hegységet.)

Szóval a dácit itt egy kakukktojás, hogy képzavarral éljek: egy harmincmillió évvel ezelőtti vulkánkitörés emelte őket ki.

Rengeteg bennük a pici csillogó kvarckristály. Néha az egész hegy csillog a napon, ha közelebbről megnézzük. (Relatíve közel van egy hely, Camp Topaz mellett, ahol a dácithoz hasonló riolitban lehet topázt találni).

A kőzet érdekesen erodálódik és mindenféle izgalmas sziklaformákat láttunk, miközben Puppeyval felfedeztük a környéket.

A fiatalurat főleg a gyíkok érdekelték - ez nem volt teljesen kölcsönös, a gyíkokat az érdekelte, hogy a fiatalúr hagyja őket békén.

Azt hiszem, látogatásunkról még tíz gyíkgeneráció múlva is rettegéssel fognak visszaemlékezni a hüllők.

Egy tavacskát is kerestünk.

A hely érdekessége, hogy itt van egy forrás egy időszakos tóval.

A tó nyár végére kiszárad és a forrás is gyakran elapad.

Használhattam volna az előre letöltött térképeimet, hogy megtaláljuk a tavat, de sokkal izgalmasabb volt az ösvényeken mászkálni és felfedezni ezt a furcsa világot.

A zöldüllő növényzet aztán elvezetett minket a tavacskához.

Annyira (még) nem voltam poros, hogy belegázoljak pancsolni, ahhoz többnapi itt-táborozás kellene, de ránézni is jól esett a vízre.

Nekem a tó gyanúsan négyzet alakúnak tűnt, lehet, hogy valamikor telepesek itt kimélyítették az eredeti pocsolyát, de lehet, hogy csak a természet volt OCD-s.

Mondjuk meglepne, ha egy ilyen oázisba nem költöztek volna be akár ideiglenesen a telepesek, de nem találtam semmilyen adatot arról, hogy itt lett volna egy tanya. (Pedig még Gillmore Wellről is találtam valamit!) Annyit adatot találtam, hogy forrás hivatalosan nem forrás, hanem seep, időszakos forrás, mert nyár végére kiszárad.

Amikor megláttam, hogy mekkora a tavacska, egyből elkezdtem nézelődni, van-e itt sziklarajz. Az, hogy nem említik, attól még lehet - találtunk itt mi már nem dokumentált sziklarajzokat Skull Valleyben. 

Rajzot most nem találunk (attól még lehet), de találtunk pár szilánkot, amik úgy néztek ki, mintha kőeszköz pattintásból maradtak volna vissza, sőt volt pár obszidián szilánk és obszidián pengedarab is. Obszidiánt a "közelben" a lávaalagutak közelében lehet találni.

A legtöbb kőeszköz darab (azaz szemét, szilánk, akármi) jáspisból volt, ami errefele szintén kevés van, az is messzebbről kerülhetett ide.

A felfedezéssel, mászkálással jól eltelt az idő.

Mindig és mindenütt lehetett valami érdekeset látni, találni.

Találtunk fenn a hegyen egy szétlőtt tepsit is - már kezdtem aggódni, hogy esetleg ide nem hordanak ki háztartási szemetet rituális kivégzésre.

Ennek ellenére a hely tiszta volt.

Talán mert itt nem voltak rozsás gépek, amiket szét lehetett volna lőni.

A sok mászkálásban alaposan megéheztünk.

Szeretem ilyenkor a táborozás "spártai" körülményeit finomságokkal ellensúlyozni.

És természetesn az ebéd után egy kávére is szükségem volt.

Ebéd után még találtunk egy ablakot a Cedar Mountain csúcsaira.

Ez tökéletes lezárása volt a napnak.

Hogy ne legyen annyira zökkenőmentes a nap, egy arra csúszómászó kígyó megcsörrentett, hogy szoljon, ő itt lakik és jobb ha kikerüljük egymást.

Így is történt.

A hazaút eseménytelen volt és a napot tökéletesen kifejezi a lenti fotó, ami a Behemót ablakáról készült.

Erről a kirándulásról készült egy videó, amit itt lehet megnézni.

Pálmadráma

- Pálma, pálma, pálma! - lelkendezett Puppey, de nem azért, mint én. Puppey szereti a pálmákat, számára ez a karácsonyi utazás része.

- Mit vétett e pálma? - nézegettem a kidobott növényt. Lomtalanítás volt és a pálmát szobanövényből lommá minősítették át.

- Összevesztek? Kidobták?

- El akart hervadni? - tette fel a klasszikus kérdést Puppey és megközelítette a pálmát.

Lábasfejű

- Remélem, nem esik a fejemre - morogtam, miközben Puppey még hangosabban morgott a lábasfejűre.

Talán mert nem tudta megjelölni.

A fenti (mert a bejárat felett van) lény egy helyi söröző bejáratát díszíti és szerintem ha ránéz, a színjózan vendég és tajtrészegnek érzi magát és azt hiszi, hallucinál.

Kék-szurdok - Bányát találunk

- De jó virágok!

- Álljunk meg!

- El akar hervadni - tette hozzá Puppey.

A virágok nagyon jól néztek ki és valóban, Puppey látogatása után már az elhervadás veszélye se fenyegette őket.

Egy hosszabb túrát terveztünk a Fisher-hágó és Clover Springs között, de szokásos helyeink foglaltak voltak a háromnapos ünnep miatt.

A virágnézés arra is jó ürügy volt, hogy kitaláljuk, hova is menjünk.

Szemben velünk ott terült el a West Desert, musztángokkal, porral, hegyláncokkal, oázisokkal.

Viszonylag késő volt és nem akartunk nagyon mélyen bemenni a sivatagba.

Viszont megláttunk valamit oldalt.

- Jól néz ki az a völgy - jegyeztem meg.

A völgyet hivatalosan Blue Canyon-nak hívták, ez rajta volt offline térképünkön. Errefele a mobil lefedettség sci-fi kategória, valakinek akkor van mobil lefedettsége, ha fejére teszi a telefonját.

Az nem derült ki a térképből, hogy mi van a szurdokban. (Ha letöltöttem volna erre telefonra az offline jegyzeteket, tudtam volna, hogy mi van ott, de nem töltöttem le. Így még érdekesebb volt a felfedezés.)

Elindultunk befele.

Dolomittornyok és sziklafalak között kanyargott az ösvény és már ennyi alapján megérte bejönni ide.

Az út járható volt és nem volt meredek.

Egy kanyar után elszenesedett és ropogósra sült fák közé értünk. Látszott, itt valamikor egy erdőtűz pusztított és a fák még nem találtak magukra.

Meleg volt és gondolkodtam azon, hogy forduljunk-e vissza.

De arra gondoltam, hogy nézzük már meg, mi van a következő kanyar mögött.

Egy újabb kanyar volt, úgyhogy továbbmentünk megnézni, mi van a következőt követő kanyar mögött.

Elvégre ez az ösvény csak ment valahova.

A szokásos kövületeket már megtaláltuk, de reméltem mást is lelünk itt.

A következőt követő kanyart követő kanyar után aztán tényleg megláttunk valami nem odaillőt.

A földkupacok teljesen olyanok voltak, mint a bányák kitermelt meddője.

Ekkor már derengett, hogy valahol a Fisher-hágó alatt mintha olvastam volna valamit egy bányáról, de hogy milyen bánya volt és mikor, arra nem emlékeztem, de Puppey nyomában bátran haladtam tovább.

A fűben heverő rozsdás vacakok is mutatták, hogy itt valami történt.

Találtunk (szétlőtt) vödröt, kilyuggatott sparheltet és szitává lőtt csillét.

A fiatalúr gondosan le is ellenőrizte, hogy valóban lyukasak-e.

Az út egy sziklafalban ért véget, ahol sárga tábla hírdette, hogy a bányászati jogokat valaki továbbra is fenntartja.

Ez általában azt jelent, hogy más nem bányászhat itt.

Bejönni viszont lehetett, mi pedig éltünk is ezzel a lehetőséggel.

Puppeynak ez az oszlop is elnyerte a tetszését.

A sziklafal aljában megtaláltuk a bejáratot is - vagy törpék dolgoztak itt vagy feltöltődött, de az is lehet, hogy máshol volt egy másik bejárat és itt csak a csillék jöttek ki.

Beljebb most nem mentünk, bár nemcsak befele vezettek nyomok.

Puppeynak itt már amúgy is elege volt a felfedezésből: meleg volt és a sziklakatlan felerősítette a hőséget.

Most visszafordultunk - majd egyszer megnézzük, hova vezet az ösvény hátralevő része - és egy árnyékos helyen letelepedtünk és megettük szendvicseinket és felállítottuk a függőágyakat, hogy kipihenjük a felfedezés fáradalmait.

Otthon egyből meglettek a jegyzeteim: ez az Alstrom-bánya volt, ahol aranyat, ezüstöt és rezet bányásztak egy ideig és azon az ösvényen, ahol mi alig fértünk el, valamikor teherautók és bányagépek jártak.

Mivel a kőzetnek kicsi volt az érctartalma, a bányát rövid idő után bezárták és egyike lett a megye kilencszáz elhagyott bányájának.

Erről a kirándulásról készült egy film is, amit itt lehet megnézni.