Wonderstone

- Ott van a Wonderstone! - mondtam Puppeynak, akit a dolog csak egy szempontból érdekelt:

- Le lehet pisilni?

- Csak azt, amit nem akarunk elvinni!

A wonderstone az porózus kőzet és a kutyapisivel átitatott változata valószínűleg egyedi és különleges, de azt hiszem, kőgyűjteményem meg lenne nélküle.

Hivatalosan nem is wonderstone, hanem riolit tufa, amibe mindenféle "szennyezés" került és ettől szines lett, meg csíkos meg minden.

A fehér a keletkezéskor a kőzetbe került gázoktól van, a piros az hematittól lett piros, a barna és sárgás az a goethittől kapta a szinét. A goethit pedig Goethéről lett elnevezve. Ami szerintem azért vicces, mert az egyik legközelebbi település az Faust. (Ami azt hiszem, egy egyházas település, azaz egy ház áll már csak benne. De azt hiszem, a ház lakatlan.)

A goethitet bársonyvasércnek és tűzvasércnek is nevezik, amik szerintem sokkal szebb és költőibb nevek és kimondani is jobb őket.

De egyelőre oda kellett érni, hogy megkereshessük a köveket.

Megpróbáltam kivárni, hogy a távolban elhaladjon a tehervonat, de reménytelen volt. Két perc után eluntam magam (Puppeyról nem is beszélve) és inkább továbbmentünk a lelőhely fele.

A homokos, agyagos út most tökéletesen járható volt köszönhetően az idei télmentes télnek. Eső vagy hó után nem szivesen vezetnék vagy mennék rajta.

Most tökéletes volt.

A lelőhelyen helyenként bányásszák is ezt a követ, de általában csak ott hevert a felszínen.

Összegyűjtöttünk pár apróbb darabot és néhány nagyobbat is.

A legszebbekhez azonban markoló kellett volna.

De az éppen nem volt nálunk.

Ha már itt voltunk, felmásztunk a közeli hegy tetejére.

Megérte: a kilátás nagyon jó volt.

Ha kitalálom, hogy tudok-e valamit csinálni ezekkel a kavicsokkal, akkor visszajövünk még pár darabért.

És akkor elmegyünk Faustba is.

Erről a kirándulásról is készült egy rövid, ötperces film, amit itt lehet megnézni.

A texasi utazó

- Azt olvastam, hogy itt mindig rossz a levegő - mondta a texasi szivar és leharapta szivarja végét.

A levegő Salt Lake Cityben télen sokszor valóban rossz. Elég ránézni a kazánszűrőre. Ennek megvannak a környezeti és emberi okai. 

Miközben ezen gondolkodtam, a texasi fellobbantott egy gyufát és szivarja végéhez illesztette.

A korábbi telekkel ellentétben most épp gyönyörű idő volt és a friss levegőben messzire el lehet látni.

- És a levegő nagyon szennyezett - tette hozzá, miközben szivarjából egy iszonytatóan büdös füstfal emelkedett ki és fekete kátránnyal borította be a tüdőm.

Szivem mélyén reméltem, hogy szivarral a szájában odamegy a szőrös bocihoz és megcibálja a farkát.

Sírkamra a város szélén

- Ne pisild le! Lehet, hogy ez egy sírkamra!

- Valami vagy sírkamra vagy nem sírkamra - morgott Puppey, de aztán átirányította a sugarat egy közeli bokorra.

- Ezek bonyolult dolgok. Amikor a nyolcvanas években egy rekord magas szint után a Nagy-Sós-tó visszahúzódott, az Antilop-szigeten kimosott pár tucat csontvázat.

Indiánok voltak.

Az Antilop-sziget, ami akkor már state park volt, hallani se akart arról, hogy ott temessék el újra a testeket, mert hogy ilyen állami védettségű területen nem lehet temetni. Meg újratemetni. (Most azt hagyjuk, hogy mi van Camp Floyd-dal.)

Igazából nem akarták a macerát és akkoriban még úgy volt, hogy az állam vezetői tudták, mit jelent a nem szó és elfogadták, ha egy állami alkalmazott nem értett egyet velük.

Mivel az Antilop-sziget közelében nincsenek ma indiának, egy közeli törzs vállalta "ősei" újtatemetését.  Ez úgy működik, hogy valamiért minden indián holttesthez minden ma élő indiánnak köze van. Persze ez hülyeség, de ez a szabály. Mi közöm van nekem egy feröer-szigeteki bálnavérivó vikinghez?

A megoldást a helyi skanzen, a This is the Place kínálta: itt mindenféle helytörténeti relikviát gyűjtöttek össze, egy indián sír még illene is a hely profiljába.

Az indiánok törzsekkel kapcsolatot tartó tisztviselő (akit szerintem "nyak"-nak kellene hívni) meggyőzte a főnököket, akik meggyőzték a tanácsot. A utahi parlament pedig gyorsan félretett egy kis dollárt a projektre. 

Elképszültek a tervek.

A törzsfőnökök elégedettek voltak.

Elkészült a sírkamra az Emigration Canyon alján, nem messze az egyik elhagyott kőbányától.

Az egykori Wagner-serfőzde utolsó épületét átalakították gépházzá.

És ekkor beütött a katasztrófa: a nyak máshova ment dolgozni. Pár főnök átköltözött az örök vadászmezőkre.

Az új főnökök nem akartak tudni a projectről.

Az ősök talán ma is várják, hogy végső nyugalomra helyezzék őket - hacsak ezt meg nem tették valamikor titokban -.

És hol várják a végső nyugodalmat?

Szétszórva.

De nem a szóróparcellában, hanem szétszórva Utah egyetemei között, ahol először vizsgálták meg őket, hogy telepesek vagy nem telepesek.

Szóval most egyetemen nyugszanak.

Papírdobozban.

Konzervkonyha

- Tizenkilencezer recept! 19000 - döbbenten néztem a borítót - Tizenkilencezer! 

Ez 52 évre elég, ha naponta egyszer főznek belőle.

Nekem nem voltak ilyen terveim, de volt pár ilyen lejáró konzerv a pincében Covid időkből, amikor a világvégét várva mindenféléből beledobáltam a kosárba, hogy nehogy már ez maradjon ki az életünkből.

Persze akkor ez még egy dollár alatt volt -nem akciósan- ha jól emlékszem.

Most megragadtam a pincében a konzerveket és úgy gondoltam, csinálok egy ilyen autentikus amerikai  konzervreceptet, mert hát a négy -vagy kevesebb- hozzávalóból való főzés az vonzó dolog.

Az hamar kiderült, hogy a négy hozzávaló a klasszikus A-por és B-por változata: A-konzervet összekeverjük B-konzervvel és a tetejére tesszük a C-konzervet és megszórjuk D-konzervvel.

Ez nem szegte kedvem, egyszer élünk és ki kell ezt próbálni. Nem kell mindig több lapos táblázatból kibogarászni a hozzávalókat!

Úgyhogy fogtam az első gombakrémleves-koncentrátum konzervet és kinyitottam, majd beleborítottam a jénaiba. (FIGYELEM, az alábbi fotót csak nagykorúaknak ajánlom! Megtekintése komoly lelki terhet róhat a megfigyelőre!)

Néztem a gombakrémleves-masszát.

Ezt össze kell keverni konzervzöldbabbal és konzervcsirkehússal.

Aztán ez be kell fedni keksszel és sajttal, majd betenni a sütőbe.

Egyelőre nem mertem megkóstolni.

Azt próbálom elképzelni, hogy tud-e valaki 52 éven át ilyent enni vagy a konzervek jóval korábban megölik?

De ha megölik, a teste az örökké ép fog maradni a sok tartósítószertől.

Nem evilági tájon

- Arra van! - mondtam Puppeynak.

- Mi? A fa? - én még hallottam valami sziszegő betűt a végére, de Puppey egy úrifiú, szóval ő ilyeneket nem mond.

- Nem fa, a móló vége!

- Milyen móló?

Puppey enyhén megnyugtatóan nézett rám, ahogy egy lázas őrültre szoktak, mielőtt ráhúzzák a kényszerzubbonyt és leöntik hideg vízzel.

- Ez itt egy móló volt. Eredetileg sólepárlók voltak itt 1865 körül, utána innen indultak hajók a transzkontinentális vasút építéséhez. Munkásokat és építőanyagot szállítottak.

- Látod, ott még látni a cölöpök alját. Ezen volt a járófelület. Amikor az egészet felszámolták, a cölöpöket is levágták, mint a fákat St Thomasban.

- Cölöpök? Cölöpök! - lelkendezett Puppey - megjelölöm, hogy nehogy eltévedjünk!

Gyorsan haladtunk befele, elvégre nem volt sok látnivaló.

Néha egy-egy elhagyott rejtélyes berendezés maradványai emelkedtek ki a sóból. Ezeket Puppey gondosan megjelölte, én meg megnéztem.

A sókristályvadászat is népszerű volt: helyenként gyönyörű darabokat lehetett látni.

Máshol források kicsi tölcséreit vettük észre. Ezeket a hegyekből leszivárgó és itt felszivárgó víz készíti és némelyik nagyon mély tud lenni. (Érdemes megnézni a linkbe tett filmet, amint kihúzok egy kétméteres nádszálat a lyukból.)

Ezzel se lehetett órákat eltölteni, úgyhogy mentünk tovább. Nagyon meg akartam nézni ennek a mólónak a végét és reméltem, hogy ehhez nem kell az Antilop-szigetig kigyalogolni.

- Fa! Fa! Fa! Fa! - lelkesedett Puppey és meglátta a környék legnagyobb fáját.

Végre Puppey is kiszórakozhatta magát, bár nem hiszem, hogy lenne az a sárga vízmennyiség, amitől ez a fa magához térne.

De innen már nem volt messze a vége. Mármint a móló vége, ahol egykor kikötő is volt, meg házak, meg melegedő, meg kiskonyha, meg hajók, raktárak.

Most semmi nem volt itt, csak mi, egy valamikor virágzó kikötő maradványai között.

Arra gondoltam, ha picit több lesz a víz, ide el tudunk majd kajakozni, és akkor ugyanazt tudjuk csinálni, mint most: enni valamit is inni egy csomó vizet és elmerengeni a civilizáción, meg ilyesmiken.

Erről a túráról is készült egy videó, amit itt lehet megnézni.

Davenport Canyon I

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bánya, mit Rose-bányának hívták, bár nem rózsát bányásztak benne.

Hogy ki volt Rose, még nem derítettem ki, de talán egyszer odáig is eljutok a felesleges iratok olvasásában, hogy megtudom, ki volt az a Rose.

A lényeg, hogy 1891 óta valamit bányásztak itt. Aranyat kerestek, de azt nem nagyon találtak, csak annyit, hogy ne hagyják abba a munkát.

A sokadik bányatulajdonos a hatvanas években aztán úgy gondolta - ezt már hatvan-hetvenéves pletykalapokból raktam össze -, hogy jó lenne platinát találni, mert akkor az egész vacakot el tudná adni és többet nem kellene veszteséges bányákkal foglalkozni.

A platinának híre ment és érdeklődők is jöttek, mint macik a mézre. A bányaigazgató és a tulajdonos muttott is nekik pár platinadarabot, meg kőzetet, amik arra utaltak, hogy fenn a kanyonban több a platina, mint Puppeyn a szőr.

A reménybeli vevők kezdtek is titokban összehozni egy konzorciumot, hogy rengeteg dollárért megvegyék a platninabányát. 

Titokban, mert nem akarták, hogy más elhappolja az üzletet. A bányaigazgató biztosította is őket, hogy rá számíthatnak, haveri alapon megkaphatnak mindent.

Az igazgató szempontjából (elnézést, nem végeztem jó filosz munkát, mert nem jegyzeteltem ki a nevét, nem lexikont írok) két újabb látogató volt problémás. 

Utahban van arany, réz, meg urán, de platina kevesebb és ezért az állami geológusok is felkapták a fejüket és írtak is a bányatulajdonosnak, hogy mennénk platinatűznézőbe.

Az igazgató elfelejtett válaszolni, de egy igazi geológus az van olyan kemény, mint Indiana Jones és a geológusok felmentek a hegyre megkeresni a platinát.

Elképeztően részletesen leírták, milyen volt elhagyott 1911-es bányákat megnézni, hogy az egyik tárnába nem mentek be, mert beomlott, a másikba benéztek, de inkább nem mentek tovább, bár a gerendák egész jól néztek ki. Illetve ránézésre megmondták, hogy melyik feltáró árkot hány éve és milyen markolóval ástak ki.

Még azt is megmondták pillanatok alatt, hogy saccperkábé mennyi platina van a kanyoban: semennyi.

Ezek után az igazgató és a tulaj eltüntek, mint fagylalt a tölcsérből.

Engem az egészből az érdekelt, hogy a Grantsville víztározója feletti kanybonban a bányák közelében lehet barnakorallkövületet találni.

Normál körülmények között eszembe se jutott volna idejönni februárban, mert az egész hely pár méter hó alatt kellene legyen, de idén eddig havat a téliolimpián lehetett látni, de nem itt.

Úgyhogy elindultunk próba szerencse alapon, hátha fel tudunk menni a bányákig és a korallig. 

Ribizli azért paraniod is, mert amikor láttuk, hogy egy erre járó teherautónak négykerék meghajtással felezővel meggyűlik a baja az első sáros folttal, elhatároztam, hogy amint van hely, megfordulunk.

Mi átsuhantunk a sáron, de amint az út tíz centivel szélesebb lett Behemótnál, megfordultunk. Ha az a korall kibírta ott pár millió évig, ez a pár hónap nem fog számítani.

Sétáltunk egyet, megnéztük a kilátást és a Rose Mine-t és a fentebbi Deseret Mine-t eltettük legközelebbre.

Bad Bunny a Superbowl Half Time Show-ban

Néztem Bad Bunnyt a Superbowl Halftime Showban (felvételről, mert nem vagyok az a szuberból nézegető) és próbáltam megérteni a puertoriqueño nótát. 

Aztán eszembe jutott, hogy sokan felháborodtak, hogy az énekes spanyolul is énekelt.

Szerencsére ezek a kritikusok nem vették észre Bad Bunny tiszelgését a magyar nyelv előtt. Lásd lent. Másként mondhatnák, hogy...