Ribizlifozelek

2026. szeptember 7., hétfő

Willard Bay

- Ez egy igazi strand! - mondtam döbbenten.

- Igazi strandolókkal! - tettem hozzá.

- És mekkora! - ámultam el.

Egy dolog tudni, hogy Willard Bay az majdnem hetven négyzetkilométer és egy dolog rácsodálkozni a hatalmas víztükörre, amit a Nagy-Sós-tó vesz körül (már amikor van benne elég víz).

Willard Bay a Nagy-Sós-tó egy öble volt, amit egy hosszú gáttal leválasztottak a tótól, lecsapolták és édesvízzel töltöttek fel a Weber- és Ogden-folyóból a hatvanas években.

A vizet öntözésre és vizisportolásra használják, a környező mocsarakban pedig szunyogokat nevelnek.

Ezekben a mocsarakban egyszer már jártunk, de akkor nagyon hideg volt és ezért nem találkoztunk a helyi szúnyogpopulációval.

A parkon látszott, hogy itt sokkal, de sokkal többen szoktak lenni, a felhők azonban elriaszthatták a látogatók egy részét, noha az alacsony vízszint sokkal nagyobbá tette a homokos partot.

A pavilonok a felhők ellenére tele voltak és mindegyikben vidám mexikói zene szólt. Természetesen mexikói hangerővel. És mindegyik pavilonban más vidám zene szólt és ezt a kakofóniát Puppey nehezen viselte el.

Nem tudta eldönteni, hogy meneküljön vagy sülthúst tarháljon.

Mi találtunk egy üres pavilont, ettünk és mivel nálunk nem szólt zene, Puppey is nyugodtan tudott tarhálni egy kicsit.

Mi tervbe vettünk egy majdani kajakos kirándulást ide, akár egyik marinából át a másikba, meg némi pancsolást, aztán, mert a felhők és a szél ellenére kezdtek előbújni a szúnyogok, visszavonulót fújtunk.

Willard Bay-jel kapcsolatos terveinket ezek a vérszívók húzhatják keresztbe: ha most, egy szeles, felhős napon ennyi itt a szúnyog, mennyien lehetnek itt egy nyugodt napon? Nem akarunk mi belehalni a vérveszteségbe...

2026. szeptember 6., vasárnap

Ki ül a Nagy-Sós-tónál?

Mindenféle online fotóarchívumok böngészése közben találtam ezt a fotót Black Rock-ról.

Még akkor készülhetett, amikor nem létezett a fürdőhely és amikor a tó sokkal magasabb volt. Akkor ült ott ez az ember és nézte a tavat.

Szerintem ez a fotó az első bizonyíték arra, hogy József Attila időutazó volt.

A költőt ugyanis ugyanebben a pózban ülve fotózták le a Dunaparton a lépcsőkön ülve.

További kutatással megtaláltam az következő képet is a sorozatból, amin a költő a kamerába néz háttal a tónak.

Archívumok hosszas böngészése következett. Mikrofilmolvasók égették rá szemgolyóm képét koponyám belső felére, de a sok merev bámulást siker koronázta és egy obskurus amerikai újság, a Horseneck Truth Teller and Gossip Journal (aminek születésénél a hidrogénbomba atyja bábáskodott) egy régi számában megtaláltam a végső bizonyítékot.

A kutatás következő fázisa kiderítette, hogy a fényképet Abraham Ignac készítette, aki összes fotográfiáját neve kezdőbetűivel szignálta.

Ezek után több kérdést kell tisztázni. A dinnye a Green River-ben termesztett híres dinnye-e? József Attila a dinnyehéjat először a Nagy-Sós-tóban látta elúszni vagy a Dunában és végül, hogy megbüntették-e a költőt szemetelésért?

Utóirat: az alábbi bejegyzés írásakor Abraham Lincoln híres aforizmáját tartottam szem előtt, miszerint minden, amit az interneten olvasunk, az igaz.

Ez különösen igaz a 3-as, 4-es és 5-ös fényképre.

Már az ősi indiánok is

- Na mi ez? - kérdezte a régész.

- Tenyér - válaszoltam volna legszivesebben, de inkább csendben voltam.

- Ebből több ezer darabot találtak a Danger cave-ben. Ez a darab a radiokarbon kormeghatározás szerint ezerszáz éves.

- Mi a szösz! - mondhattam volna, de inkább nem mondtam semmit. Ilyen akciók után szokták az hinni, hogy bölcs vagyok.

- Ez egy növényi szárból gyúrt galacsin - magyarázta a régész -, amit meg lehet rágni!

- Ezt a darabot is? - nem kérdeztem, hanem továbbra is csendben voltam.

- Ez egy ezeréves fogkefe! - vezetett rá minket a megoldásra és büszke vagyok arra, hogy nem kérdeztem meg ártatlan arccal

2026. szeptember 4., péntek

Sivatagi vihar

Az őszi lehülés, mert a negyven fok után a harminc hidegnek tűnik, meghozta a tipikus utahi monszunokat is.

Nyár végén délutánonként gyakran beborul az ég és özönvíz zúdul a világra.

Mi meg két özönvíz között elmentünk egyet sétálni Delle közelébe.

Egyszer a Gombatemplomból hazafele láttam itt pár fát (lásd a felső képen) és most meg akartam őket nézni.

Azt meg olvastam, hogy szép kvarcféleségeket lehet itt egy másik hegytetőn találni.

Kezdetben a Grassy Mountainnak, Füves Hegynek csúfolt sziklás homokos valami meleltt haladtunk, aztán megláttuk a távolban a fás homokdombokat.

Valamiért itt egy dombon volt annyi víz, hogy egy egész ligetet el tudjon tartani.

A bozótos dombról mély és nedves homokban lépkedve értünk le a völgybe, hogy felmásszunk a következő dombra. Visszanézve láttuk, hogy nyomaink tökéletesen kirajzolódtak a homokban.

Itt az egyik fára valaki felszerelt egy griffmadár fészket, de a fészek most üres volt, a griff kirepülhetett.

Innen két fontos dolgot láttunk.

Az egyik a dombtető volt, ahol a kvarcok és kövületek lehetnek. A másik pár viharfelhő volt, amint beborította az eget a kvarcdomb felett.

Annak ellenére, hogy a meteorológiai jelentés nem beszélt viharról és villámlásról, mi nem bíztuk a dolgokat a véletlenre.

Nem szerettem volna villámhárítót játszani a hegy tetején és ropógósra sülni közben.

- Most nem pisilsz kvarcot - mondtam Puppeynak és visszamentünk az autóhoz, ahol vakmerően kipakoltam a széket és a hűtőládát és megebédeltünk, miközben Puppey miután megette szendvicsem javát, aggodalmasan kémlelte az eget.

Feleslegesen, mert eső nem lett, villámlás nem lett, de azért jobb félni, mint ropogósra sülni szétázás közben.

2026. szeptember 2., szerda

East Canyon

Sokszor emlegettem az East Canyon State Parkot, de írni sose írtam róla sokat. Sokat most se fogok írni, de valamennyit igen.

Az East Canyon az egy State Park, olyan, mint egy nemzeti park, csak nem szövetségi, hanem állami védelem alatt áll.

Ellentétben a nemzeti parkokkal, amik valamilyen kulturális vagy természeti örökséget védenek, az állami parkok gyakran főleg a pihenést szolgálják.

Az East Canyon is főleg pihenni vágyóknak készült (a szomjas földeken kívül). Az alábbi, pár éves fotón látni, hogy mekkora vizi élet szokott itt lenni.

A viziélethez elsősroban ez kell: víz.

Mi régebben sokat jártunk ide, de aztán átszoktunk a sokkal romantikusabb és kevésbé civilizált Rockportba.

Itt túl sok lett a motoros vizijármű, amit nem motoros vizijárművel nem szeretünk.

Túrázni lehet itt, de nincs sok ösvény.

Azok meg nem mennek el a park leglátványosabb szikláihoz.

Azokat csak autóból lehet megnézni.

Mintha csak a beavatottaknak lennének lefoglalva.

A parkba egy autónak (és mindenkinek aki az egy autóban ül) napi húsz dollár a belépő. Ebben benne van a halpucoló állomás használata, a wc-k, a víz és a kis pavilonok.

Egyedül a nagy pavilonokért kell extrát fizetni. Meg persze kempingezésért.

Pár hete a park környékén tűz pusztított és a környező erdős bozót több helyen leégett.

Aztán egy villámárvíz érkezett.

Úgyhogy az alábbi völgynek a meglátogatását pár évvel elhalasztjuk akkorra, amikor majd újra kihajt a növényzet.

Erről a kirándulásról készült egy videó is, amit itt lehet megnézni.

2026. szeptember 1., kedd

Séta Centerville-ben

- Ez kő! - mondtam ki megdöbbenve a triviális igazságot. Általában a utahi telepesek házai nem kőből készültek. Hirtelen kivételként a svájci falu jutott az eszembe, de ott is csak pár kőépületre emlékszem.