Autó-vizsgáztatás

Megjegyzés: A fotó illusztráció.

Évente el kell vinni az autókat vizsgáztatni és október a kisautó hónapja. Tizenhat éve ugyanoda viszem az autókat, egy pici céghez az autópálya árnyékában, gyalogtávolságra. Ez annyira nem számít, mert ha délelőtt állítok be, akkor szinte senki sincs és egyből sorra kerülök.

Időpontot nem lehet foglalni, az bonyolult lenne. 

A munkafelvevő helység spártai (ez nem azt jelenti, hogy egy Spar berendezéséhez hasonlít), hanem, hogy nem skandináv módon minimalista.

Nem skandináv, azaz nincs dizájn, hanem a lehető legolcsóbb székek állnak a lehető legolcsóbb, idő érlelte lambériával borított fal mellett. A pult mögött nincs szék és a WC-be a felmosószereken át lehet bejutni a pultoson keresztül.

A falon oklevelek és működési engedélyek párhuzamosai nem találkoznak sohasem és még a "legjobb helyi biznisz" oklevél is ferde és hogy mikori, az már lepergett a papírról.

Egy hatalmas táblán árválkodik az árlista, elveszve a több négyzetméteren, mert itt vizsgáztatni lehet (aminek államilag szabott az ára), meg lehet venni hatósági áron a matricát (amit ugyanennyiért kipostáz a hivatal) és - ez a legnagyobb, két éve bevezetett újdonság - olajcserét is csinálnak.

Nincs kiírva, de nem helyhiány miatt, hogy légszűrőt és ablaktörlőt is cserélnek és vagy tíz éve ugyanazok az ablaktörlők lógnak a falon fáradt szögekről.

Egy szekrényen svábkávéfőző áll és még sose láttam, hogy valaki valaha is megkóstolta volna a hideg és állott kávét.

A személyzet valószínűleg Mexikóban felejtette papírjait, még azelőtt, hogy kivégezték Miksa császárt.

De mindenki kedves és tizenhat éve ide járok és azóta se változott semmi. Szerintem a kávé se. Az gondolom szó szerint ugyanaz.

 

Halloween Horror 2026/5

Már novemberben elkezdte tervezni, amikor igazából még el se pakolta az előző Halloween dekort.

Aztán tíz hónap alatt lassan megépítette.

Mint minden évben.

És mint mindig, most is lenyűgöző.

Még a filmemen is.

Kompenzáció?

Kompenzáció vagy csak egy nagy fenék?

Bölényterelés az Antilop-szigeten

Megjegyzés: A bölénytereléskor a földi halandókat elválasztják a bölényektől. Ezért ebben a bejegyzésben régebbi bölényfotókat használok. Az alábbi fotó pedig a ksl.com-ról származik.

Évente egyszer az Antilop-szigeten szabadon élő bölénycsordát beterelik a karámokba, ahol az állatorvosok egyenként megvizsgálják a bölényeket, hogy egészségesek-e. 

A terelés hagyományos módszerekkel történik hegyen völgyön át: lovasok hajtják maguk előtt az szőrös bocikat a hatalmas karámba.

A lovasok önkéntesek, akik az egész Egyesült Államokból érkeznek, hogy terelhessenek bölényt.

Az önkéntesek fizetnek is ezért: manapság nem mindenhol lehet bölénycsordát terelni, egy átlag ranch-on inkább ridegtartásban élő tehenek vannak

Eddig egy önkéntes hajtó hatvan dollárt fizetett egy helyért, most ezt elemelték száz dollárra. A száz hely nagyjából hat perc alatt telt be.

A száz dollár persze nem költség ahhoz képest, hogy hozni kell a lovat vagy lovakat- speciális lószállító utánfutóban -, sokszor több napot utazva.

Ezek után a száz lovas elkezdi terelni és hajtani a bölényeket.

Ez a terelés mutatja meg, hogy a cowboykultúra az egy ma is létező, élő dolog és nem egy instagram nosztalgia.

Ma is vannak, akiknek van tanyájuk nagy, ridegen tartott tehéncsordával, amiket lóhátról (is) kell gondozni. 

Egy kocalovas nem tudja, mit kell csinálni, egy ehhez nem szokott ló - és lovas - nem biztos, hogy tudja kezelni a helyzetet, a bölények szagát, a terepen megtett nagy távolságokat.

Mindenféle cowboy volt itt. Volt, aki cowgirl volt, volt akinek a felszerelésén látszott, hogy jól karban van tartva, de használt, másik modern nyeregben ültek beépített kulacstartóval.

Páran modern ruhában lovagoltak, de többségben voltak a kovbojkalapok, a nadrágokon rojtosan lobogó külső nadrágok (ha valaki tudná ennek a nevét magyarul, akkor azt megköszönném).

A chaps általában bőrből készült "nadrág", ami a rendes nadrágot és a lovas lábát védi a sártől, tüskéktől. Feneke nincs, csak első része. A chaps a spanyol chaparreras-ból rövidült szóban és nem hosszban.

Szóval nagy élmény volt látni a bölények terelését, mégha messziről is.

A karámokban aztán majd megnézzük őket közelebbről is.

Prérifarkas Fish Springsben

- Reggel van, reggel van, reggel van! - mondta mondta mondta Puppey.

- Tessék?

- Reggel van, reggel van, reggel van! -

- Szerintem ez maximum pirkadat.

- Akkor is menjünk, menjünk, menjünk - mondta a fiatalúr és megnyalta a fülemet, ami szép teljesítmény volt, tekintve, hogy volt rajtam egy kapucni és alatta volt egy kötött sapka.

Hamarosan nagy sebességgel haladtunk a nevadai határ vagy a szikla lábánál levő barlang fele és Puppey csak erőteljes felszólításra vette fontolóra a visszafordulást:

- Tudod, hogy nem itt reggelizünk?

- Nem? Hol?

- Lenn Fish Springsben. Ott van asztal és WC és nem kell kipakolni mindent.

- A reggelimet se pakolod itt ki?

- Nem - feleltem kegyetlenül - azt is lenn teszem ki.

A fiatalúr erre azonnal megfordult.

Gyorsan összeraktuk mini-táborunkat.

Eredetileg keletebbre akartunk aludni, de ott sáros volt a talaj és a sötétben nem akartam kipróbálni, hol süllyedünk el. Az út mentén meg pár éve felébresztettek minket, mert azt hitték, még futunk. 

Szóval ledöcögtünk Fish Springsbe, miközben Puppey folyamatosan a reggelit emlegette.

Itt aztán lett saját asztalunk meg padunk meg WC-nk, mert a mienket előző nap én elvesztettem valahol. De erről később.

Már reggeli készítés közben láttuk egy, a konyhaművészetem bűvkörébe került prérifarkast, de ő inkább eloldalgott.

Megjegyzem, nagyon fáradtak lehettünk az éjjel, hogy egyikünk se ébredt fel a prérifarkasok éjszakai vonyítására.

Aztán amikor elmentünk megnézni a tavakat, akkor találkoztunk a rokonával.

Ott állt az út közepén és csodálkozott, hogy nem a gyalogkakukk kergeti el, hanem pár idegen.

A prérifarkas után még láttunk pár griff méretű madarat, majd láttuk, hogy meglepően alacsony a tavak vízszintje.

Mi mindig az év ugyanabban az időszakában vagyunk itt és még sose láttunk homokzátonyokat kiemelkedni a tómederből.

Mindezt ráadásul egy kiadós, kétnapos eső után láttuk, ami a következő hegyláncok mögött járhatatlanná varázsolta a kiszáradt tómedreket.

Ezért is fújtuk le idei látogatásunkat a geodáknál, pedig én már nagyon hegyeztem az ásómat egy kis geodavadászatra.

Persze így is volt sok néznivalónk, úgyhogy hagytuk, hogy a gyalogkakukk tovább kergesse a prérifarkast, mit pedig elindultunk tovább.

Erről a kirándulásról készült egy videó is, amit itt lehet megnézni.

Párhuzamotlan

Nyolcszázezer dolcsiért árulják ezt a házat, közben lelkemnek annyira fáj a párhuzamosok hiánya, hogy legszivesebben ingyen kiegyenesíteném a házszámtáblát.

Hajnali autóroncs

A kétheti rendszerességgel érkező hideg monszun előtt a lehető legjobb dolog kimenni a Nagy-Sós-tó szélére (helyére) és csinálni pár hajnali fotót a napfelkeltéről és viharról.

Ha már csináltam képeket a naplementéről, akkor miért ne csináljak a napfelkeltéről?

Tudom, van aki jobb programot csinál magának .- például alszik -, de szerintem felesleges egy életet alvással elvesztegetni, amikor lehet távoli esőfelhőket fotózni a sós pusztaság felett.

Az erősödő szélben arra gondoltam, hogy ha fele ilyen nagy lesz a vihar, mint ahogy kinéz, akkor már jobb lesz a takaró alatt átvészelni az egészet.

Ahogy ropogott a só a lábam alatt, megláttam valamit a távolban - meglátni és közelebb menni egy pillanat műve volt.

Nem tudom, mi a története ennek a teherautónak, de már hozzászoktam ahhoz, hogy Utahban nincs hegytető, szakadék, vízmosás vagy szurdok kidobott autóroncs nélkül.

Nem tudom, mióta lehet itt ez a hetvenes évekbeli roncs, de valószínű, hogy nem tegnap került ide.

Az is valószínű, hogy itt fog visszatérni a földbe (sóba), amiből vétetett.

Ha picit könnyebben elérhető helyen lenne, valószínűleg influenszer-hordák pózolnának egy szál rózsaszín ruciban mellette, de így magányosan szolgál egértanyaként a rágcsálók legnagyobb örömére.