Tatai római felirat

Tatán betévedtünk a vármúzeumba. (Az vesse rám az első követ, aki maga is bűntelen.)

 

Ott megakad a szemem egy római feliraton (belegondolok, szó szerint értve ez fájdalmas lehet), aztán egy másikon.

Nem sok minden (azaz semmi se) magyarázta a két felirat közti különbséget, pedig egy ilyen részlettel sokkal közelebb lehetne hozni a rómaiakat hozzánk, mint egy teljes császárlistával.

A rómaiak ordenáré, tarkabarka, csiricsáré banda voltak, akikből a karótnyelt klasszicizmus csinált fekete-fehér feliratokat olvasgató klubot.

A feliratok nem olyanok voltak, mint a felső, hanem, mint az alső. Ki voltak festve. Így jobban lehetett őket olvasni és jobban lehetett őket látni.

A rómaiak templomai, épületei is tarkabarkák voltak (lásd az első fotót).

Ezt mind elvesztett a világot fekete-fehérben látó klasszicizmussal, akik igyekeztek nem észrevenni a sok ízléstelen szín maradványait (lásd a színes ebédlőt fenn).

Pedig mennyire más így a világ!

Ing az ablakban

 

Nem tudtam eldönteni, hogy az ing gyárilag szürke vagy kinn felejtették az örökkévalóságnak és most szűri a belváros levegőjét. 

Kapualj

Néztem a kapualjat a rács mögött.

Nehezen döntöttem el, hogy steampunk vagy gótikus horror a műfaja vagy talán urban fantasy esetleg valami noir.

Olyan hely, ahol illegális szervkereskedelem folyik. Vagy zugpálinka. Esetleg zugpálinkában tartósítják az illegális szerbeket.

Aztán néztem a cégtáblákat: nagyon olcsó kell legyen az a home stay, ha valaki ide be mer menni.

Tovább néztem a cégtáblákat.

Nagyon jó orvos kell legyen az a szülés, hogy egy kismama ide bemenjen.

Miccs-recept

- A miccs - mititei vagy mici - a román csevapi - bár valószínűleg ezért az állításért és fordítottjáért gasztroterroristának neveznének ki mindenütt, ahol miccset és csavapit esznek és azonnali hatályal, tárgyalás nélkül a mókusok elé vetnének.

Mindenkinek megvan a saját, családi miccs receptje, amit mi, a család két legfiatalabb nemzedéke nem tanultunk meg és nem tudjuk, hogy milyen.

Csak arra emlékszünk, hogy finom.

Most nyáron Brassóban ezért vettünk egy miccs-sütőt, amit a bimbammal (erről majd később) együtt betetriszeztünk az autó mikrocsomagtartójába és hoztuk haza.

A miccset hagyományosan faszénen grillezik, míg a miccs-sütő (na, ez egy jó mássalhangzótorlódás, miccssütő) gázlángra készült: a láng vizet melegít és a forró vízpára süti meg a kolbászkákat.

Nagybátyámnak volt ilyem miccssütője és ő fantasztikus miccseket csinált benne. Ő már a boltban vette a kolbászkákat  és mondta is, nem olyan, amit az édesanyja csinált.

Én megpróbáltam kitalálni, milyen is lehet a miccsrecept.

Valamit ki is találtam (Hobsbawm ezt a hagyomány kitalálásának nevezi és igaza is van) és mostantól ez lesz a család miccs-receptje.

A miccs darálthúsból készül, lehet, marhahús, sertéshús, bárány vagy akármi. Lehet egyfélehúsból készíteni vagy többféle hús összekeverésével. (Majd alkalomadtán csinálok bölényből is, hadd forogjon Decebal a sírjában.)

Az ősi családi recept - amit majd amúgy is fogok variálni - fél kiló húsból készült, de legközelebb másfél kiló húsból csinálom, ne fogyjon el egy szempillantás alatt, mint ez. Akkor majd lesz benne sertés, marha és esetleg pulyka. Vagy majd csinálok egy bárányos verziót is. A lényeg, hogy a fél kiló az  szublimál és valahogy eltűnik egy fekete lyukban.

Ribizli ősi miccs-receptje

Fél kiló darálthús (legyen inkább másfél...)

Húsleves, úgy két deci vagy ugyanennyi jeges víz. (Nem tüzes, jeges!

2 kanál sütőpor - nagymamám mindig tett bele, úgyhogy én is fogok.

Só, bors, kakukkfű, paprika. Sok. Ne sajnáljuk. (Majd fogok bele köményt tenni, meg mentát is a bárányba.) Meg ami még eszembe jut. 

Mindent összekeverünk, majd 12-24 órát pihentetjük, majd kolbászkákat gyúrunk belőle.

Ezután betesszük a miccssütőbe és megsütjük. Grillezzük. (Már tervezem a faszenes grillező felállítását a kertbe.)

Amikor kész van, akkor nagyon kell arra vigyázni, hogy egyvalaki ne egye meg az összeset.

Salátával tálaljuk. 

Legközelebb göröggel, de most pont ezzel sikerült.

Jóétvágyat.

Szobor a Kopaszin

- De jó szobor! - mondtam, de nem Leóra és Fredre gondoltam Kolodkótól a Kopaszi-gát elején.

Ők tökéletesek voltak és különösen tetszett, hogy amikor benéztem a lakókocsiba, ott volt minden bútor, ami egy guruló házhoz jár.

Az is eszembe jutott, hogy egy nagyon hasonló lakókocsit láttunk évekkel ezelőtt az Antilop-szigeten.

De mondom, nem erre a szoborra gondoltam, hanem a régi malmoknál levőre.

- Hol??? - kérdezte Á, aki hiába meresztette a szemét, nem látta a szobrot, mert rossz helyen kereste. A szobrok ugyanis alapesetben a földön állnak.

- Ott, a malmok közt a levegőben! Nagyon jó kinetikus szobor!

Néztük a mozgó "kinetikus szobrot".

Összenéztünk:

- Az NEM SZOBOR!

A "nem szobor" lassan araszolt tovább.

Leültünk nézni, egyenesen bele valami szúrósba, de addig nem álltunk fel, amíg a "nem szobor" el nem ért a tetőre.

Ahol leszállt, majd elindult visszafele.

Mi felálltunk a szúrósból és inkább kimentünk a félszigetcsúcsra megnézni a Dunát. Ez jobb választásnak tünt, mint a Dürer-kert kötéltáncosa.

A Duna megnyugtatja az idegeinket.

Szovjet bunkerekben

- Ott van!

A buján tenyésző növényzet egész jól elrejtette a lejáratot.

Természetesen, amikor Ribizli lát egy lejáratot, akkor lemegy.

Persze utahi reflexei élnek és nézi, hogy hova lép.

Vagy mire.

A bunker lakója egy békésen alvó sikló volt, de rá se szeretnék lépni.

Meg hát Magyarországon van vipera, jobb, mint a csörgőkígyó, viszont cserébe nem csörög, csak ha táncol.

Az óriási hodály végén derengett a fény, de a földalatti komplexum meglepően nagy volt és a bejárat fénye hamarosan eltünt a távolban.

A Lófingató-hegy tetejébe ásott bázist a szovjet légierő használta tartalék kommunikációs központként. 

Az elképzelés az volt, hogy "van másik". Ha a gonosz imperialisták kilövik az egyik kommunikációs központot, akkor ott a következő.

Mi két, egymással össze nem kötött bunkerrendszert találtunk. Azt olvastam, hogy van egy harmadik is. Azt nem tudom, hogy ezek is tartalékok voltak-e vagy mindhárom egyszerre kellett a légierő koordinálásához.

Az mindenesetre látszott, hogy a földalatti monstrum az örökkévalóságnak készült a hatvanas években.

Helyenként látszott, hogy az örökkévalóságnak is van határa.

Mozdítható dolog nem maradt itt, hacsak valaki nem téglában vagy járólapban utazik.

Valahogy ez a virágmintás, geometrikus padló számomra éles ellentétben állt a bunkerek céljával és kinézetével.

Esetleg Vasarelly tervezte a padlót?

Amennyire tudom, a szovjetek kiásták a bunkerek helyét, beeresztették az óriási betonelemeket, visszatemették őket és amikor minden elképszült, a legtöbb csűr méretű teret apróbb szobákra osztották.

Ezeknek a téglafalait több helyen lebontották, de a legtöbb teremben még megvannak.

Nekem az osztatlan, egylégterű helyiségek tetszettek, ha lehet ezt a szót használni.

Érdekes volt, izgalmas volt, de a 17 szobás troglodita paradicsomból jó volt visszatérni a felszínre.

Ezért se kerestük most meg a harmadik komplexumot, kettő pont elég volt a boldogságunkhoz.

Kinn jobban figyeltük, hogy hova lépünk: a szellőzők rácsai gyakran végezték a MÉH-telepen.

Legnagyobb meglepetésünkre, helyenként még maradt pár fémtárgy is a felszínen.

Érdekes volt és szomorú: mennyi feleslegesen elpocsékolt pénz, erőforrás, munka, fiatalság.

Jó volt megnézni, de aztán jó volt lenézni hazafele a hegytetőről és látni, hogy a világ még létezik.

Lófingató betontorony az erdőben

 

- Hova megyünk?

- A Lófingató-hegyre.

- Hova?

- Lófingató. 

A Lófingató-hegyről komoly helyrazi tanulmányok születtek (ezek egyike valahol a könyvespolcomon lapul, az alábbi információk is innen származnak, sajnos húsz év távlatából nem emlékszem a szerzőre és a címre, csak a tartalomra).

A Lófingató-hegyről valószínűleg hippológiai tanulmányok is készültek, de ezeket nem ismerem és az esetleges terepmunkáért szerzőjüket sem irigylem.

A Lófingató-hegy évszázadokon át tette dolgát a lovakkal, mígnem 1860 körül egy szemérmes térképész kipontozta Ló.ingatóra, ami később Lóingatóra egyszerűsödött.

Hallottam néprajzos pletykákat is, hogy egy ifjú titán ki akarta deríteni, milyen népszokás is a lóingatás. 

Az adatgyűjtés során a helyiek elmondták, hogy ez nem ingatás, hanem fingatás.

Az anekdota szerintem nem valós, mert személyes tapasztalatom szerint több adatközlő is boldogan leírta volna az éves lóingató majálist az ifjú etnográfusnak, amikor a fiatal fiúk póznára kötött csikóval integetnek szívük választottjának.

Idővel aztán az f visszakerült a térképekre, nagyjából akkorra, amikor már lovak nem járták a meredek hegyi utakat, ahol lökhajtáss közlekedtek felfele.

Mire ide jutottunk, már el is értünk a Lófingató-hegy betontornyához.

A geodéziai torony 1975-ben épült és ajtaja le van hegesztve, nehogy szorgos kezek elhordják a tetején levő kommunikációs berendezéseket.

A torony oldalában láttam meg a kirándulás csúcspontját, a betonba nyomdázott Megrongálni tilos feliratot.

Ennél csak a földalatti szovjet katonai bunkerek voltak érdekesebbek.