Amikor kirándulunk, mindig van a hátizsákomban egy szendvics nekem és egy ilyen zacskó kutyakaja Puppeynak.
Puppey finomságának nagyon jó a marketingje. Ránézek a fotóra és egyből ezt választom a rengeteg hasonló zacskós étel helyett, mert a fotón levő állat természetesen nagyon hasonlít Puppeyra.
Ezeken a régi, elhagyott, elmosott mólókon egyszerű a tájékozódás: egy irányba lehet menni és nincs sok értelme letérni róluk: van oka, hogy a körülöttük levő helyeket sárlapálynak hívják.
Lehetne mocsárnak is mondani, de a mocsárban nő valami, itt meg ezeken a lapályokon esetleg sókristályok nőnek és azok is ritkán.
A mormonok bejövetele óta a só itt nagy üzlet: a telepesek mindenhol hozatták maguknak a sót. Nemcsak azt amit ők ettek, hanem azt is, amit állataik (nemcsak vén kecskéik) nyalogattak.
Só pedig a Nagy-Sós-tóban van elég.
A telepesek eleinte felforralták a tóvizet, a víz elpárolgott és maradt utána a só. Ez egyszerű dolog volt, de kellett hozzá sok fa, meg tűz, meg kondér.
Idővel rájöttek, hogy a egyszerűbb elpárologtatni a tóvizet és összegyűjteni az ottmaradt sót. Ez különösen akkor volt hasznos, amikor az aranybányászat sószükséglete miatt egyre több só kellett.
Aki sóba fektette pénzét, az nem volt sóher. (Bocsánat.)
A tópartot ellepték a sólepárlók. A legnagyobb ilyen cégben a csendestárs a mormon egyház volt.
Az Inland Salt Company lepárlóinak vasúti kapcsolata volt: naponta annyi sót termeltek, hogy egy egész vasúti szerelvényt meg tudtak pakolni sóval.
Mára mindez megszünt: a tó visszahúzódott, a sólepárlók és sóbányák elköltöztek és az egykori infrastrukturának nyoma se maradt.
Vagy csak nyomai maradtak.
Ma az egykori móló a Lee Creek természetvédelmi terület része.
Itt mi követtük az egykori vágányt és fő útvonalat befele a tó belseje fele.
A legtöbb épület arrafele volt, de pár dolog a mai autópálya alatt van (mögöttünk).
Az egykori kikötőig gyorsan eljutottunk.
Innen vittek sót és hoztak hajóval építőanyagot a tóparti településekre, amikor volt ehhez víz.
Itt ágazott el és ért véget az iparvágány is: volt egy sín a jobboldali ágán a kikötőnek és egy a baloldalin.
Itt egy lyukban láttuk is milyen volt a móló alapja: lenn gerendák tartották a ráhordott sódert és földet.
Innen nehezebb volt továbbjutni: a mólót alapját elmosta a tó és mi a kiálló cölöpöket követtük.
Itt-ott rozsdás maradványokat láttunk, aminek közelében hangos csámcsogást lehetett hallani: a só ette a fémet.
Valahol erre jött a villanyvezeték is, ami az áramot vitte el a pumpákhoz, amik a sós lét mozgatták a csövekben.
A gépház pár nagy cölöpön állt. Itt volt egy kis kikötő is pár csónaknak.
Amikor az egész mólót felszámolták és elvitték ócskavasnak a gépeket, felszedték a síneket, talpfákat, sódert, mindent, akkor a cölöpök vízből kiálló részét is lefűrészelték, "jó lesz az valamire" felkiáltással.
Szóval akkor itt ekkora víz volt.
Itt viszont megmaradt a vízvezeték.
A cső jórészt elsüllyedt az iszapban.
De kellő türelemmel el lehetett érni a természettel még dacoló darabjaihoz.
Elképesztő volt itt gyalogolni a semmiben és hirtelen ilyen maradványokat találni. Látni, hogy mennyi munka, erőfeszítés, idő enyészett el szinte nyomtalanul itt.
Én egy kis buckára gondoltam, de ez nem bucka volt. Ez egy hegy volt. Ez egy fűvel és kóróval borított homokhegy volt Stockton börtöne felett.
Ami meredek.
Az egész homokhegyet a Nagy-Sós-tó őse hordta ide, az egyik egykori szorosába két sziget közé és most az emberek lelkesen dolgoznak azon, hogy elhordják innen.
De azért még akad belőle pár évszázadra való.
A homokhegy tetején van egy újabb navigációs nyíl. Ez irányította a huszadik század elején az első pilótákat Salt Lake City fele. Helyesebben ez mutatott a Lake Point melletti nyílhoz, ami Salt Lake City fele mutatott.
- Ott van a Wonderstone! - mondtam Puppeynak, akit a dolog csak egy szempontból érdekelt:
- Le lehet pisilni?
- Csak azt, amit nem akarunk elvinni!
A wonderstone az porózus kőzet és a kutyapisivel átitatott változata valószínűleg egyedi és különleges, de azt hiszem, kőgyűjteményem meg lenne nélküle.
Hivatalosan nem is wonderstone, hanem riolit tufa, amibe mindenféle "szennyezés" került és ettől szines lett, meg csíkos meg minden.
A fehér a keletkezéskor a kőzetbe került gázoktól van, a piros az hematittól lett piros, a barna és sárgás az a goethittől kapta a szinét. A goethit pedig Goethéről lett elnevezve. Ami szerintem azért vicces, mert az egyik legközelebbi település az Faust. (Ami azt hiszem, egy egyházas település, azaz egy ház áll már csak benne. De azt hiszem, a ház lakatlan.)
A goethitet bársonyvasércnek és tűzvasércnek is nevezik, amik szerintem sokkal szebb és költőibb nevek és kimondani is jobb őket.
De egyelőre oda kellett érni, hogy megkereshessük a köveket.
Megpróbáltam kivárni, hogy a távolban elhaladjon a tehervonat, de reménytelen volt. Két perc után eluntam magam (Puppeyról nem is beszélve) és inkább továbbmentünk a lelőhely fele.
A homokos, agyagos út most tökéletesen járható volt köszönhetően az idei télmentes télnek. Eső vagy hó után nem szivesen vezetnék vagy mennék rajta.
Most tökéletes volt.
A lelőhelyen helyenként bányásszák is ezt a követ, de általában csak ott hevert a felszínen.
Összegyűjtöttünk pár apróbb darabot és néhány nagyobbat is.
A legszebbekhez azonban markoló kellett volna.
De az éppen nem volt nálunk.
Ha már itt voltunk, felmásztunk a közeli hegy tetejére.
Megérte: a kilátás nagyon jó volt.
Ha kitalálom, hogy tudok-e valamit csinálni ezekkel a kavicsokkal, akkor visszajövünk még pár darabért.
És akkor elmegyünk Faustba is.
Erről a kirándulásról is készült egy rövid, ötperces film, amit itt lehet megnézni.
Miközben ezen gondolkodtam, a texasi fellobbantott egy gyufát és szivarja végéhez illesztette.
A korábbi telekkel ellentétben most épp gyönyörű idő volt és a friss levegőben messzire el lehet látni.
- És a levegő nagyon szennyezett - tette hozzá, miközben szivarjából egy iszonytatóan büdös füstfal emelkedett ki és fekete kátránnyal borította be a tüdőm.
Szivem mélyén reméltem, hogy szivarral a szájában odamegy a szőrös bocihoz és megcibálja a farkát.
- Valami vagy sírkamra vagy nem sírkamra - morgott Puppey, de aztán átirányította a sugarat egy közeli bokorra.
- Ezek bonyolult dolgok. Amikor a nyolcvanas években egy rekord magas szint után a Nagy-Sós-tó visszahúzódott, az Antilop-szigeten kimosott pár tucat csontvázat.
Indiánok voltak.
Az Antilop-sziget, ami akkor már state park volt, hallani se akart arról, hogy ott temessék el újra a testeket, mert hogy ilyen állami védettségű területen nem lehet temetni. Meg újratemetni. (Most azt hagyjuk, hogy mi van Camp Floyd-dal.)
Igazából nem akarták a macerát és akkoriban még úgy volt, hogy az állam vezetői tudták, mit jelent a nem szó és elfogadták, ha egy állami alkalmazott nem értett egyet velük.
Mivel az Antilop-sziget közelében nincsenek ma indiának, egy közeli törzs vállalta "ősei" újtatemetését. Ez úgy működik, hogy valamiért minden indián holttesthez minden ma élő indiánnak köze van. Persze ez hülyeség, de ez a szabály. Mi közöm van nekem egy feröer-szigeteki bálnavérivó vikinghez?
A megoldást a helyi skanzen, a This is the Place kínálta: itt mindenféle helytörténeti relikviát gyűjtöttek össze, egy indián sír még illene is a hely profiljába.
Az indiánok törzsekkel kapcsolatot tartó tisztviselő (akit szerintem "nyak"-nak kellene hívni) meggyőzte a főnököket, akik meggyőzték a tanácsot. A utahi parlament pedig gyorsan félretett egy kis dollárt a projektre.
Elképszültek a tervek.
A törzsfőnökök elégedettek voltak.
Elkészült a sírkamra az Emigration Canyon alján, nem messze az egyik elhagyott kőbányától.
Ez 52 évre elég, ha naponta egyszer főznek belőle.
Nekem nem voltak ilyen terveim, de volt pár ilyen lejáró konzerv a pincében Covid időkből, amikor a világvégét várva mindenféléből beledobáltam a kosárba, hogy nehogy már ez maradjon ki az életünkből.
Persze akkor ez még egy dollár alatt volt -nem akciósan- ha jól emlékszem.
Most megragadtam a pincében a konzerveket és úgy gondoltam, csinálok egy ilyen autentikus amerikai konzervreceptet, mert hát a négy -vagy kevesebb- hozzávalóból való főzés az vonzó dolog.
Az hamar kiderült, hogy a négy hozzávaló a klasszikus A-por és B-por változata: A-konzervet összekeverjük B-konzervvel és a tetejére tesszük a C-konzervet és megszórjuk D-konzervvel.
Ez nem szegte kedvem, egyszer élünk és ki kell ezt próbálni. Nem kell mindig több lapos táblázatból kibogarászni a hozzávalókat!
Úgyhogy fogtam az első gombakrémleves-koncentrátum konzervet és kinyitottam, majd beleborítottam a jénaiba. (FIGYELEM, az alábbi fotót csak nagykorúaknak ajánlom! Megtekintése komoly lelki terhet róhat a megfigyelőre!)
Néztem a gombakrémleves-masszát.
Ezt össze kell keverni konzervzöldbabbal és konzervcsirkehússal.
Aztán ez be kell fedni keksszel és sajttal, majd betenni a sütőbe.
Egyelőre nem mertem megkóstolni.
Azt próbálom elképzelni, hogy tud-e valaki 52 éven át ilyent enni vagy a konzervek jóval korábban megölik?
De ha megölik, a teste az örökké ép fog maradni a sok tartósítószertől.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.