Eladó kastély

Valamelyik nap láttam egy eladó kastélyt potom öt millió Euróért. 

Van benne minden, ami egy kastélyhoz kell.

Ebédlő gusztusos rózsaszín huzattal arany masnival és tálalóval.

Másik ebédlő kötetlen társalgásra fali térképpel, amin kiemelik azokat az országokat, amikkel nincs kiadatási szerződésünk.

Lépcsőház őseinknek véres kardjával, amit épp mar a rozsda.

Illetve látni, hogy aki itt lakik az nem (csata)bárdolatlan.

Székelykapu, mert hát Székesfehérvár mellett és bizonyos bankszámlaméret felett az mindenkinek kell.

Tesco műanyag szék a milliárdos gyepen.

Magánkápolna, amiben a magánpapnak lehet magánmisén meggyónni a magánbűnöket.

A magánkápolnában található (az általam nagyra tartott) Apor Vilmos ereklyetartója, benne "szövetdarabokkal, amely átitatódott a mártírhalált halt püspök vérével. Jelenleg eredeti hasznosítású."

Az idézet második felét nem értem, mármint hogy eredeti hasznosítású. Mi? A kápolna? A véres ruha?

A másik feléről meg az jut eszembe, hogy amilyen az én formám, ha megvenném, a takarítónő első nap kimosná azokat a véres rongyokat.

Aztán van társalgó, meg uszoda, ami meglepően kicsi, ha én már eltapsolnék 1.83 milliárdot egy kéróra, akkor minimum olimpiai medence lenne benne, nem ez a lábáztató halászhálóval.

Nekem egy valami hiányzik ebből a kecóból.

Könyvtár.

A leírás szerint egy egy 18.-ik századi kastély. Majdnem biztos vagyok benne, hogy akkor több könyv volt benne, mint ma.

Persze lehet, hogy volt benne pár könyv valami Károli nevű fordító jegyzett, de összefirkálta valami molnár Szencről, meg valami nagyon bátor István, úgyhogy kidobták az egészet.

Szóhasználat

Tudom, amikor lövöldöznek, az nem vicces.

De azért az "on the run" kifejezés használata egy 89 éves lövöldöző esetében az.

Bazaltrakás

- Tehén legyen a patáján, ami itt átfér - néztem a miniatűr kapura a kerítésen. Természetesen még a teheneknek is több eszük van annál, hogy megpróbáljanak átmenni egy hegyesszögben visszakanyarodó kapun.

Nem is kanyarodtak: átmentek a lyukas kerítésen.

Az ösvény meredeken kanyargott felfele.

A táj kísérteties volt: 1999-ben egy tűzben leégtek a hegy szoknyáját borító fák és a csökkenő csapadékmennyiség miatt vissza se nőttek már.

A forrásokból fakadt víz, de a források nagy részét becsatornázták és így onnan is kevesebb jut a patakokba, amik alig csorogáltak.

Meglepően sok csatorna volt erre. ahhoz képest, hogy milyen kevés ember él itt. Lehet, hogy a völgyben levő farmokhoz megy innen a víz. Vagy bányákhoz. Vagy a lucernásba.

Mindenesetre nem sok emberi jelenlétre utaló nyomot lehetett innen látni.

Látni, többször megálltunk, hogy megnézzük a kilátást, mert ez jó ürügy volt lihegni egy kicsit a meredek ösvényen.

Az, hogy közelebb kerültünk a rakásokhoz, szintén jó ürügy volt a pihenésre.

A rakásokat Paul Bunyan farakásának nevezik, de semmi közük Paul Bunyanhoz és nem fából vannak. A többi stimmel.

Paul Bunyan egy amerikai népmesei hős, egy óriási favágó, aki mindent kivág kivéve a rezet. A tájat elnézve akár járhatott is erre.

A farakások viszont nem fából vannak, hanem bazaltból.

Olyanok voltak a bazaltrakások, mint a Szent György-hegyi bazaltorgona, csak lefektetve.

Ezek az oszlopos elválású képződmények úgy keletkeznek, hogy a forró bazalt kihül, összehúzódik és a bazaltmassza oszlopokká válik szét.

Mi megcsodáltuk őket és én legyőztem a belső késztetést, hogy egy ilyen oszlopot legörgessek a hegyről, bedobjam a Behemótba és felállítsam napórának a kertbe.

Erről a kirándulásról és az ezt követő rágcsálótalálkozásról készült egy rövid film is, amit itt lehet megnézni.

Trón a Settlement-kanyonban

A kertben már elvirágoztak a gyümölcsfák, a tulipánok és vidám friss zöld lombok zizegnek a fákon, miközben a madárkák beleüvöltik hajnali tavaszi éneküket a nyitott ablakon a be nem zárható fülünkbe.

Közben a hegyekben még csak kezdődik a tavasz és épp csak rügyeznek a fák.

Most nem fogok zokogva összeomlani és könnyek közt fetrengve elmondani, hogy itt még hó kellene legyen. Arra koncentrálok, hogy a bársonyos friss fűből kikukucskáló virágok boldogan köszöntik a döngicsélő méhecskéket.

Pont ebben a Tooele melletti völgyben még sose voltunk. Van itt egy víztározó, pár piknikhely és rengeteg ösvény.

Egész más volt itt a táj, mint a közeli Lake Point-nál vagy Anakondánál.

Ez klasszikus erdő volt.

Ez a szurdok biztosítja Tooele ivóvizének jelentős részét. 

Mint megtudtam, ide jártak ki a városi családok télen síelni. A völgy felső részén - ahova majd legközelebb gyalogolunk fel - egy sípályát építettek maguknak a hatvanas években. Volt ott pici büfé, egy kidobott autó motorjából eszkabált sífelvonó, egy hasonló szánkófelvonó és sok hó.

Ma úgy látszik a fő hobbi a kunyhóépítés.

A völgy télen zárva van, nem takarítják az utat, aki akar felsíelhet a tetejére - már amikor van hó, de mondtam, nem fogom tönkretenni a laptopomat záporesőként ömlő könnyeimmel. Mert spórolni kell a vízzel.

A kunyhók felett a csordogáló patak medrében megláttunk egy trónust.

Azaz egy széket.

Nem tudom hogy került ide, ki üldögél rajta és miért.

De tetszett. 

Elképzeltem, hogy nagyszakállú remete nézegeti belőle, hogy nőnek a fák és tízévente megállapítja, hogy hogy rohan az idő.

Picit üldögéltem a székben.

Kemény volt.

Lehet, legközelebb hozok egy párnát is hozzá.

Egy újság pálfordulása

Megjegyzés: ez egy történelmi tárgyú írás és minden egyezés jelenkori politikai történésekkel a véletlen és az emberi természet műve.

Sok-sok éve egy magyar gimnáziumi történelemkönyvben szemléztek francia újságcímeket, amik Napóleon visszatérését írták le Elba szigetéről. (Sajnos Salt Lake Cityből túl nehéznek bizonyult megtalálni ezt a könyvet, ha esetleg valamikor Budapesten lesz időm megküzdeni a porcicákkal és könyvmolyokkal, akkor talán megkeresem. Ha valaki belefutna, akkor jobb oldalon van, nagyjából középen, de nem emlékszem, hogy pontosan melyik könyv.)

A leírás szerint a szalagcímek arról szóltak, hogy ugyanaz a szerkesztő ugyanabban az újságban hogy látja Napóleon visszatérését.

Valahogy úgy kezdődik -most közel negyven éves emlékeket idézek- , hogy az "emberevő elhagyta rejtekhelyét", a szörnyeteg bevonult, a trónbitorló közeledik a fővároshoz, a Császár megérkezett és végül Őfelsége bevonult.

Na, erre emlékeztem és elkezdtem ezt keresni.

El is jutottam oda, hogy ez Alexander Dumas Egy év Firenzében című könyvében jelent meg. Erről azt hiszem, a gimnáziumi történelemkönyv nem tett említést, de erre mondom (írom) senki se vegyen mérget, mert tényleg nem emlékszem jól. Szóval lehet, hogy volt hozzá forrásmegjelölés, lehet, hogy nem.

Azonban az is kiderült, hogy az idézetek Dumas szerint mind a Moniteur című lapból valók.

Ekkor már nagyon elégedett voltam velem és próbáltam visszaemlékezni arra, hogy az ogre-t azt mire is fordították. Nem Shreck-re, az biztos. Valamiért az 56-ik oldalt több helyen megtaláltam jó minőségben feltöltve, míg az 57-iket a könyvből kellett képernyőmentenem nem annyira szép minőségben.

A lényeg, hogy egészen jól emlékeztem az idézett címekre sok évtized után is. (Csak tudnám, hogy miért felejtettem el akkor ma tejet venni.)

A következő lépés az újság megkeresése volt. A Moniteur-t (Le Moniteur Universale) megtaláltam online, de ott ezeket a fejcímeket nem leltem. (Igaz, március 18-án Napóleont bűnözőként emlegetik, majd 22-én Isten kegyelméből őcsászári fenségezik.) De semmi ogre. Semmi emberevő, de még csak egy kósza tigris se.

Ez természetesen nem zárja ki, hogy más újságban nem jelentek meg ezek a címek. Dumas is jóval az események után írta meg könyvét és csak rosszul emlékezett.

Szóval valószínűleg a hír nem igaz, de van benne valami. És hát igaz is lehetne.

A bronzasszony könnyei

Sugar House közepén emelkedik ez az oszlop, ami a mormon honfoglalásnak állít emléket.

Sugar House (amit mindenki Sugarhouse-nak ír, helytelenül) a város egyik legnépszerűbb negyede a Farimont és a Sugar House park között, a villamos végállomása mentén.

Az egész emlékművet az 1930-as években tervezték és 1934-re már állt is az Art Deco oszlop a két bronzszoborral - ami meglepő, mert pont akkoriban spóroltak ilyesmin a világválság miatt és igyekeztek drága bronz helyett olcsó követ használni.

De az emlékművet közadakozásból építették és az emberek itt büszkék voltak lakóhelyükre és ezt meg is akarták mutatni másoknak is.

Az emlékművet egy Mallard Fillmore Malin nevű szobrász építette, akit valamiért ugyanúgy hívtak, mint az Egyesült Államok tizenharmadik elnökét. Erről közvetlenül nem a szobrász apja tehetett: őt is ugyanígy hívták. Szóval a nagyapát kellene megkérdezni, de már a legifjabb Mallard is alulról szagolja a műemléket.

Malin a bőséget jelképező szobrot barátnőjéről mintázta.

A másikat, a szorgalmat jelképező izmos férfit a műemléken dolgozó kőfaragó ihlette, akit a szobrász először modellnek fogadott fel. Később a kőtörő több mint modell lett a korabeli pletykák szerint. Hogy ehhez a szerető és a feleség mit szól, arról nem maradt fenn adat.

Az emlékmű pedig ma is itt áll Salt Lake City legélhetőbb terén, ahol gyakran sétálunk Puppeyval.

Erről a sétáról is csináltam egy filmet, amit itt lehet megnézni.

Szendvicszsír

- Szendvicszsír sertés szalonnával - ízlelgettem a kifejezést és irigykedtem arra, ki ilyeneket ki tud találni.

Aztán megláttam az indoeurópai uborkát.

Azt hiszem, attól indoeurópai, hogy ropogós és ecetes lében van. 

De lehet, tévedek.

Azt el se tudom képzelni, hogy milyen, aminek húsz százaléka extra szabad.