Jól indult a túra: meleg volt és nem győztem vetkőzni a februári hőségben, amit a havas csúcsok látványa se enyhített.
Rengetegszer írtam már, idén alig van hó és az is elolvad a melegben.
Puppey talált rengeteg rágcsálnivalót és szagolnivalót, meg néha kergetnivalót is, én találtam pár csillogóbb kvarcdarabot.
Szóval mindenki jól érezte magát és a kergetnivalókat senki se kérdezte. Azaz én kérdeztem volna, de már elszaladtak.
Mi pedig mentünk, mendegéltünk egy út mentén.
Messze ott voltak a hegyek, lejjebb Grantsville fura víztározója és elöttünk egy út.
Tökéletes volt.
Tudom, egy hegy izgalmasabb, de a hegyen sár van, én pedig nem szeretem a fiatalurat mosogatni. Pár kilométer ezen a terepen teljesen jó program nekünk.
Aztán megláttunk egy kaput a távolban és ha már látunk itt valamit, akkor közelebb is megyünk.
Mivel kiváncsiak lettünk a kerítésre, elkezdtük egy másik földúton követni.
Persze minden második bokornál meg-megálltunk és Puppey gondoskodott arról, hogy a bokor ki ne száradjon.
Aztán ittunk egy kis vizet, hogy Puppey gondoskodni tudjon arról, hogy a bokrok ki ne száradjanak.
Aztán megláttunk egy táblát a kerítésen belül, amit kívülről meglehetősen nehéz volt elolvasni és előhozta az évezredes kérdést, hogy most mi benn vagyunk vagy kinn.
Aztán újabb tábla következett, ami bonyolultan és hosszan azt mondta, hogy ne menjünk be.
Felnéztem az égre és megláttam a... szeretném azt írni, hogy egyből tudtam, hogy zenitkörüli ívet látok, de ez nem így van.
Tudtam, hogy mit látok: olyan szivárványt, amit nem az esőcseppek, hanem a magaslégkörben levő jégkristályok csinálnak. De nem jutott eszembe a neve. Semmilyen nyelven sem, pedig tudtam, hogy egymás türköfordításai.
Aztán eszembe jutott, hogy erről írtam, amikor láttuk a napkutyát négy éve. És eszembe jutott, hogy ez a circunzenithal arch, azaz a zenitkörüli ív. Ami spanyolul is szép szó és amivel spanyolul is lehet "ki tud több fura szót" jellegű vetélkedőket nyerni, nemcsak magyarul vagy angolul: arco circuncenital.
Hó most alig volt (Floridában több hó esett idén, mint Utahban). Mi azért elindultunk: egyes dolgokat jobban lehet növényzet és hótakaró nélkül látni.
Amikor a környéket tanulmányoztuk, láttam valami furcsa fektetét műholdnézetben.
A környék rézbányáinak itt voltak egészen a hetvenes évekig a kohói. A történet a szokásos: bányák kimerülése után ott maradtak a romok és a szennyezés és az állam állami pénzen - azaz közpénzen - takarította el a maradványokat és rekultiválta a talajt.
Eleinte minden jól is nézett ki. Távolban láttuk a Stansbury-szigetet és a Nagy-Sós-tót. A hegyek felettünk jól néztek ki.
Aztán megláttuk az elvileg rekultivált meddőhányokat és salakkal borított hegyoldalakat.
Nem vagyok biologus és annyira nem értek a növényekhez, de úgy látszott, hogy a fekete anyagon annyira nem működött a rekultiváció.
Akármi is a fekete trutyi (aminek a közelébe nem akarok menni), arra használták, hogy elzárják vele a völgyet. Kicsit lejjebb hosszú -ma is használt- vasúti töltést is építettek belőle. Errefele több gátat is láttunk, amik arra szolgáltak, hogy a bányászat és kohászat melléktermékeit helyben tartsák.
Mikor a bányák még működtek, a bányászok egy része itt lakott ezeknek mesterséges gátaknak az árnyékában, pont a kohók alatt. Ahova leszivárgott minden, amit a csapadékvíz és a patakok kimoshattak ezekből a "tavakból". És a bányászok ott zöldséget termesztettek.
A szövetségi nagytakarítás során az arzénnel és ólommal szennyezett talajt megtisztították és a stabilizálták a régi fekete valamiből készült töltést.
Amit aztán a víz szépen átvágott. Vagy kimosott. Elmosott.
A helybeliek pedig évszázados hagyományaiknak megfelelően, beledobtak egy autóroncsot és valamennyi szemetet.
Lehet, ez a "látok egy szakadékot és beledobok egy roncsautót' olyan, mint amikor Puppey lepisil valamit. Mutatja, hogy tud a helyről és az övének tekinti.
Aztán persze hagyománytiszteletből messziről még szét is lövik a roncsot.
Nagyjából itt ért véget a bejárható terület, ami mögött a egy völgyben még van pár, a nyilvánosság elől elzárt rom.
- Menjünk a tavacskákhoz! - az hosszútávú terv a Rock Bottom-tó meglátogatása volt a Skull Valley tólánc végén, de persze megint nem jutottunk el odáig.
A 19-ik századi telepesek szekérútjához viszont eljutottunk. Ez a szekérút - azaz keréknyom - is mutatja, hogy ez a látszólag igénytelen élőhely mennyire érzékeny.
Száz éve mentek itt a szekerek és még mindig látszanak a keréknyomok.
Az is látszik, hogy a "felelősségteljes" fegyvertartók (remélem most mindenkinek kileng az iróniadetektora), akik kijönnek a pusztába lövöldözni, célbalőnek az emlékműre. Lehet remélni, ha nem találják el az emlékművet, senki sincs mögötte a lővonalban. Az nem zavarna annyira, hogy visszapattan a golyó a vasoszlopról arra, aki így lövöldöz.
Itt kanyarodtunk fel egy kisebb sziklataréjra, ami kiemelkedett az egykori tófenékből.
És itt álttam meg egy valamit.
A valami egy pici sziklarajz volt a sziklákon.
Közelebb léptünk és valóban, valamikor koncentrikus köröket véstek gondos kezek itt a sziklába.
Ahol egy sziklarajz van, ott szokott lenni több is, úgyhogy elindultunk és megnéztük, van-e valami feljebb.
Hamarosan megtaláltuk a következő rajzot.
Egyszer nekem egy szakértő azt mondta, hogy az itt élő népek nagyon el voltak foglalva a túléléssek ahhoz, hogy csak szórakozzanak ezekkel a kopácsolásokkal.
Én ezt nem hiszem, amióta az emberiség létezik, a felesleges időtöltések kultúránk alapját képezik. Szerintem sziklába kopácsolni sokkal jobb, mint egy telefont bámulni.
Ahog közelebb hajoltam a következő körhöz, megláttam mellette valamit, ami először egy kitárt karú, sokujjú pasinak tünt, esetleg egy Leonardót megelőző Viturvius-tanulmánynak, de amikor közelebb hajoltam, láttam, hogy egész másról van szó.
Jobbra fenn egy nagyszarvú állat megy felfele, miközben egy pacából vonalak nyúlnak ki. Az is lehet, hogy nem pacákról van szó, hanem egy pacákról, aki fogja a szarvas állatot. Vagy egy térképről, hogy hol van a szarvas állat.
Vagy - ami tekintve hogy másnak látszanak a kopácsolások - két különböző időpontban odavésett dologról.
Vagy arról, hogyha felmész a hegyre, szarvas állatokat találsz. Vagy miközben felmész a hegyre, felszarvaz a feleséged.
Ki tudja?
Volt még egy rajz, ami úgy nézett ki, mint egy füles prémsapka, vagy az örült Golyostoll főnök portréja.
Ami érdekes, hogy hiába voltak itt a tavak, ha nem volt.
- Ott van! - lenyomtam a fékpedált az alvázig és ropogott a kormány, ahogy szorítottam. A 2500 kilós Behemótot nem arra tervezték, hogy rövid legyen a féktávja.
- PIXEL DRIVE!
- Nézzük meg a többi utcanevet is! - Grantsville fura hely, ahol a futógépeket is kivégzik, szóval a Pixel Drive nem volt annyira meglepő utcanév.
- Domain lane?
Aztán amikor a Domain lane keresztezte az Oracle Street-et, már kettéálltak a szemeink.
Ekkor jött a Musk Ave.
- Vale Musk - csillogtattam meg latintudásom és az alvázig nyomtam a gázpedált, mire a Behemót V8-as motorja felbőgött mind az 5300 köbcentijével és a hatalmas tégla első kozmikus sebességgel kilőtt és a pillanatnyi fogyasztásmérőn felvillant a szürreális 4 mérföld per gallon, azaz 58 liter százon, de megérte, magunk mögött hagytuk az őrülteket.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.