Reggeli Szózat

A Pledge of Allegiance-ról beszélgettünk Á-val, amit minden amerikai iskolában elmondanak minden reggel a 19. századtól kezdve.

- Nekünk meg a Szózat két versszakát kellett általánosban elszavalni minden reggel - tettem hozzá.

- Mit? - volt a meglepett válasz.

- A Szózatból. Két verszakot. Minden reggel. Negyedikig.

- Mi soha...

Ettől előbújt belőlem a filosz és nyomozni kezdtem.

Írtam velem nagyjából egykorú, ötvenen környéki barátaimnak (mind igazából ötven alatt vagyunk pár évtizeddek, csak elrontották az anyakönyvi kivonatainkat), hogy ők reggel mivel kezdték az általánost.

- Mi reggeliztünk... - volt a leglogikusabb válasz.

De szinte senki se mesélte, hogy reggel nyolckor becsöngetés után felállt az osztály, hogy elszavalják a Hazádnak rendületlenült és esetleg utána még a hetes bejelentse, ha épp orosz óra volt, hogy Tavaris ucsityelnyica, nyikto nye at szusztvujet.

(Megjegyzem, szerintem mindannyian tisztességes és becsületes magyarok lettünk és egyikünk se kért menedékjogot Oroszországban.)

Tizenhat embert kérdeztem meg a reggeli Szózatról és általában döbbenettel találkoztam, persze voltak kivételek:

- Igen, minden reggel elmondtuk a Szózatot amikor kezdődött az iskola -mesélte J- és amikor vége volt, akkor a Himnuszt.

Na, ezen én lepődtem meg.

Még egy valaki említette a reggeli versmondást, más nem.

Mindanyian egyszerű, mezei általánosba jártunk az átkosban és meglepő módon rengetegféleképpen kezdtük a napot.

Az élet fája

Az Élet Fáját Utah Fájaként is ismerik és most, hogy Puppey is meglátogatta, a Kutya Fájaként is fogják emlegetni.

Az Élet Fájánál megállni tilos, de mint megtudtam, ha lemegyünk az autópályáról, akkor nem megálltunk, hanem nem vagyunk az autópályán.

Úgyhogy Puppey végre megnézhette az egyetlen fát a környéken. Ehhez be kellett menni a kerítésen, ami egy masszív alkotás, de a kapuja nyitva volt.

Valaki -egy gerillaművész- a közelben felállította a nagyfa kistestvérét is a sóban.

Az se volt rossz.

Miután Puppey megvizsgálta a helyi faállományt, visszaültünk az autóba visszamanővereztünk az autópályára: a utahi hatóságok negyven éve elmélkednek azon, hogy építsenek-e ide egy pihenőt, hogy az emberek megnézhessék a fát. Egyelőre nem jutottak semmire.

A fa azért köszöni, jól van - talán épp azért, mert itt nem igazán lehet megállni.

Erről a rövid megállásról is készült egy rövid film, azt itt lehet megnézni.

Hideg hőforrás

- A sóhegy után van a nyíl és utána lesznek a termáltavak - nyugtattam Puppeyt, aki érezve, hogy közeledünk célunkhoz, kezdett ideg lenni.

Egyik lábáról a másikra állt és folyamatosan lihegett a fülembe.

Pedig még volt egy kevés: amikor a navigációs nyílhoz jöttünk, akkor annyira rázott az út, hogy nem is mentünk tovább. Most a nagyautóval rámerészkedtem a konkáv útra, ami meglepő módon a második hupli után kisimult és egészen sima lett.

Azt akartuk megnézni, hogy tudunk-e majd kajakozni ezeken a termál tavakon.

Első látásra a dolog már problémás volt: a helybeliek mást neveznek termál tónak, mint én, a Hévizen, a Szecskán és a Tapolcákon szocializálódott magyar.

Nekem egy termáltó tíz fokban gőzölög. Ezek párologtak.

Valóban melegebbek voltak a levegőnél, de így is elmentek volna ivóvíznek. Egy keleteurópainak, mert hát amerikai nem iszik jégkocka nélkül vizet.

A közeli Big Springs, Horseshoe Springs és a távolabbi tavacskák melegebbek voltak és mélyebbek is. Itt tolhattuk volna a kajakot vagy vihettük volna a vállunkon.

De nem volt rossz.

Tetszett, de azt hiszem, most ezt láttuk.

Knight silók

A vasút mellett árválkodó impozáns gabonasilók Knight egyetlen maradványai.

Knight-ot egy Knight nevű ember alapította miután megalapította Knightsville-t és átvette Silver City-t.

Úgy gondolta, hogy a mezőgazdasági település majd ellátja zöldséggel a bányáit és rengeteg gabonát is termel.

Knight 1914-ben tizenötezer dollárból megépítette a silókat, amik ötvenezer véka gabonát tudtak tárolni.

Az első évben rekord termés született (talán mert az első év volt?), a sivatagi talaj azonban nem igazán akart gabonát teremni és a második évben már csak harmadakkora volt a termés. Ekkor volt egyébként a második legjobb aratás Knight-ban. A harmadik év még dobogós volt (harmadik lejobb termés), de Knight ekkor már bedobta a törülközőt. Mások még próbálkoztak egy darabig, de aztán a Knight eltünt és csak a silók maradtak utána a Tintic-völgyben.

A legjobban Puppey örölt a tornyoknak: ők voltak a leginkább fa jellegű tereptárgyak errefele.

Aszfalthuszár

Lehet, gyerekkori trauma bújik meg e városi teherautó mögött. Vagy a vezetőfülkéjében.

Vagy félelem a rossz városi utaktól.

Több helyen olvastam, hogy az ilyen óriási teherautók nem biztonságosabbak a kis személyautóknál, ami szerintem akkor abszolút nem igaz, ha egy ilyen monstrum ütközik egy kisautóval. Akkor előjön az az átkozott fizika, tömeg, meg tehetetlenség meg ilyesmi.

Persze az is lehet, hogy ütközéskor simán átférek alatta.

Sörház

A wonderstone bányászat után hazafele menet láttuk meg ezt a pici házikót. 

Magánterület, nem mentünk közelebb. A történetének viszont sikerült utánanézni. A közeli kisváros (tanyaközpont), Vernon nem engedte, hogy a helyi bolt sört áruljon. Erkölcsös népek laktak ott és a régi szép időkben a utahi 2%-os sör egy korcsonya volt, amivel egyenesen pokolra lehetett csúszni.

Elnézést a képzavarért.

Szóval a boltos meglátta a lehetőséget és a városon kívül felépített (összetákolt) egy kulipintyót, ahol elkezdett sört árulni.

Meg is szólták vasárnap a templomban, amitől morcos lett és olyat tett, ami Utah lakosságának jelentős részét megbotránkoztatta: elkezdett sört árulni. Vasárnap.

Az emberek felháborodtak és tömegek vezettek a környező városokból (ez harminc-negyven kilométert jelent) megnézni a helyet, ahol vasárnap van sör. Aztán valószínűleg vettek is és talán ittak is belőle.

Ahogy utóbb lazultak az erkölcsök, már máshol is lehetett folyékony kenyeret kapni és a kisbolt bezárt.

A múlt (újságos) dobozai

A malomba, a malomba - nem volt három tarka macska.

Meg bejárat se, mert be volt zárva.

Majd áprilisban nyit.

Már elkönyveltem, hogy feleslegesen jöttünk ide, amikor megláttam valamit.

Nem hittem a szememnek és gyorsan közelebb mentem - persze Puppey is jött velem. Engem a műanyag dobozok vonzottak, őt az oszlop.

Meg a műanyag dobozok.

A régi szép időkben, nem is olyan régen, az emberek reggelente vettek egy újságot és azt olvasták munkába menet. Vagy ebéd közben.

Amerikában egykor ilyen dobozokból is lehetett újságot venni.

Ezek az újságautomaták a régi szép idők emlékei. Egy dollárt kellett bedobni - vagy huszonötcentesekben, vagy tízcentesekben vagy ötcentesekben és aztán ki lehetett nyitni az ajtót és kivenni egy újságot.

Akármennyit ki lehetett volna venni, de akkoriban senkinek se jutott eszébe, hogy az összeset kivegye.

Lehet, ha se gondolna erre senki - nem tudom. Nyomtatott újságot évek óta nem láttam itt.

Egy időben könyvtárban olvasgattam papír újságot, csak az érzés kedvéért. Hogy érezzem, hogy zizeg. Nem is tudom, hogy a helyi könyvtárakban vannak-e még napilapok. Azt hiszem, elmegyek és megnézem.

Ha vannak, leülök egy kényelmes fotelba és zizegek egy keveset a napisajtóval.

Erről az újságosdobozról készült egy kacsafarknyi videó, amit itt lehet megnézni.