Sziklarajztalálás

 

- Menjünk a tavacskákhoz! - az hosszútávú terv a Rock Bottom-tó meglátogatása volt a Skull Valley tólánc végén, de persze megint nem jutottunk el odáig.

A 19-ik századi telepesek szekérútjához viszont eljutottunk. Ez a szekérút - azaz keréknyom - is mutatja, hogy ez a látszólag igénytelen élőhely mennyire érzékeny.

Száz éve mentek itt a szekerek és még mindig látszanak a keréknyomok.

Meglepő módon egy emlékműve is áll itt a semmiben ennek az útvonalnak. (Azt hiszem, a Donner társaság is erre járt úton a végzetes tengerészlakoma fele.)

Az is látszik, hogy a "felelősségteljes" fegyvertartók (remélem most mindenkinek kileng az iróniadetektora), akik kijönnek a pusztába lövöldözni, célbalőnek az emlékműre. Lehet remélni, ha nem találják el az emlékművet, senki sincs mögötte a lővonalban. Az nem zavarna annyira, hogy visszapattan a golyó a vasoszlopról arra, aki így lövöldöz.

Itt kanyarodtunk fel egy kisebb sziklataréjra, ami kiemelkedett az egykori tófenékből.

És itt álttam meg egy valamit.

A valami egy pici sziklarajz volt a sziklákon.

Közelebb léptünk és valóban, valamikor koncentrikus köröket véstek gondos kezek itt a sziklába.

Ahol egy sziklarajz van, ott szokott lenni több is, úgyhogy elindultunk és megnéztük, van-e valami feljebb.

Hamarosan megtaláltuk a következő rajzot.

Egyszer nekem egy szakértő azt mondta, hogy az itt élő népek nagyon el voltak foglalva a túléléssek ahhoz, hogy csak szórakozzanak ezekkel a kopácsolásokkal.

Én ezt nem hiszem, amióta az emberiség létezik, a felesleges időtöltések kultúránk alapját képezik. Szerintem sziklába kopácsolni sokkal jobb, mint egy telefont bámulni.

Ahog közelebb hajoltam a következő körhöz, megláttam mellette valamit, ami először egy kitárt karú, sokujjú pasinak tünt, esetleg egy Leonardót megelőző Viturvius-tanulmánynak, de amikor közelebb hajoltam, láttam, hogy egész másról van szó.

Jobbra fenn egy nagyszarvú állat megy felfele, miközben egy pacából vonalak nyúlnak ki. Az is lehet, hogy nem pacákról van szó, hanem egy pacákról, aki fogja a szarvas állatot. Vagy egy térképről, hogy hol van a szarvas állat.

Vagy - ami tekintve hogy másnak látszanak a kopácsolások - két különböző időpontban odavésett dologról.

Vagy arról, hogyha felmész a hegyre, szarvas állatokat találsz. Vagy miközben felmész a hegyre, felszarvaz a feleséged.

Ki tudja?

Volt még egy rajz, ami úgy nézett ki, mint egy füles prémsapka, vagy az örült Golyostoll főnök portréja.

Ami érdekes, hogy hiába voltak itt a tavak, ha nem volt.

Talán mert nem szerették a halat?

Erről a kirándulásról készült egy rövid film, amit itt lehet megnézni.

Nem párhuzamos

 

Lehet, hogy velem van baj, de nem bírom, amikor így összevissza és nem párhuzamosan vannak a dolgok egy elvileg drága helyen az ajtón.

Azért addig nem jutottam még el, hogy elkezdjek szerelni vadidegen ajtókon...

Utcanevek Grantsvilleben

- Ott van! - lenyomtam a fékpedált az alvázig és ropogott a kormány, ahogy szorítottam. A 2500 kilós Behemótot nem arra tervezték, hogy rövid legyen a féktávja.

- PIXEL DRIVE!

- Nézzük meg a többi utcanevet is! - Grantsville fura hely, ahol a futógépeket is kivégzik, szóval a Pixel Drive nem volt annyira meglepő utcanév.

- Domain lane?

Aztán amikor a Domain lane keresztezte az Oracle Street-et, már kettéálltak a szemeink.

Ekkor jött a Musk Ave.

- Vale Musk - csillogtattam meg latintudásom és az alvázig nyomtam a gázpedált, mire a Behemót V8-as motorja felbőgött mind az 5300 köbcentijével és a hatalmas tégla első kozmikus sebességgel kilőtt és a pillanatnyi fogyasztásmérőn felvillant a szürreális 4 mérföld per gallon, azaz 58 liter százon, de megérte, magunk mögött hagytuk az őrülteket.

Maladi boltok

- Nem raccsolok, nem raccsolok, ezek nem maradi boltok, nem maradi boltok - motyogtam, miközben orrom az üveghez nyomva bámultam be.

- Nem skanzen, nem skanzen, nem skanzen - ismételgettem és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy egy szabadtéri skanzenben vagyok.

Malad City azonban működött. Relatív távolsága a nagy(obb) városoktól megvédte a kisboltokat csakúgy, mint a kicsi népsűrűség.

A nagyboltok, plázák túl messze vannak oda elautózni és a megaboltoknak nem éri meg ide áruházat építeni, ami tönkretenné a családi üzleteket.

A főutca megmaradt főutcának, ahol egy sétával mindent meg lehet venni egy ebéd és egy fodrászat között.

A kicsi vásárlóerő azonban azt jelenti, hogy a boltok úgy néznek ki, ahogy ötven éve. Vagy negyven. Vagy hatvan.

De mindenképpen egy időutazás bebámulni a kirakatokon.

Elképzelem, ahogy a vevő leül a boltossal szemben az íróasztalhoz (fenn és lenn), a boltos pár nyomtatott katalógust tesz elé és elmagyarázza melyik cucc miért jó és mik a hátrányai, aztán papíron ceruzával kiszámolja, mennyibe kerülne a kívánt mennyiség. A boltos kiveszi a vevő dossziéját a mögötte levő szekrényből, beírja a rendelést, a megrendelőlapot a iratszekrény megfelelő polcára teszi, az indigós másolatot lefűzi a többi indigós másolathoz.

Aztán elkezdi kitölteni kézzel a megrendelőlapot, a névjegykártyatartóból kikeresi a cég pontos címét, megcímzi a borítékot amit a kimenő postához tesz és másnap a lótifuti legény elviszi a többivel a postára.

És semmi se változik, Malad marad.

Maladi önkiszolgáló hentes

Maladban nem a hentes önkiszolgál, hanem a hentesbolt önkiszolgáló.

Eleinte a rengeteg cukor még elködösítette az agyam és nem értettem a rendszert és csak néztem a hentesbolt ajtajára, mint borjú az újajtóra. Vagy mi.

De a dolog egyszerű volt, még én is megértettem: ahhoz, hogy beléphessek a henteshez, be kellett lépni egy klubba. 

A hentesklubba.

Le kellett olvasni a QR kódot az ajtón és kifizetni az egydolláros tagsági díjat és megkaptam az ajtó kulcsát - azaz kódját - a földi mennyországba.

Nagy hűtőszekrényekben és mélyhűtőkben vártak a finomságok.

Kiválasztottam, amit akartam.

Voltak, husok, kolbászok, egész állatok, állatdarabok, minden, amire egy húsevőnek szüksége lehet.

Volt házitejföl is. Annak határozottan olyan íze volt, mint amit Brassóban hoztak házhoz úgy húsz éve.

Volt még pár egyéb "szabpolcos" kézműves termék is.

Választás után a kasszához kellett fáradni, beolvasni, amit vettünk, kártyával kifizetni. Mi voltunk egy személyben a vevők, eladók, hentesek, pénztárosok és még fizettünk is érte.

Aztán a zsákmánnyal vissza lehetett térni a maladi valóságba és folytathattuk a körsétát a városban.

Maladi ital

- Soha többet ne engedjetek ilyent innom! - hörögtem és azon gondolkodtam, aktualizáljam-e a végredeletemet.

- Hogy lehettem olyan hülye, hogy ilyet ittam?

Szerencsére Puppey nem válaszolt, csak zavartan vizsgálta árnyékát.

Pedig egész jól kezdődött.

- Ez a pult Malad egyik eredeti vadnyugati szalonjából került ide! - magyarázta a pultoslány, aki láthatóan büszke volt az üzletre.

Mondjuk sejthettem volna a belsőépítészeti dizájn láttán, hogy ennek az italnak meglesz a böjtje. Szó szerint.

De a helyi specialitást ki kellett próbálni, hiába rángatott védelmezően Puppey.

- Mit kérsz?

Néztem az itallapot és fogalmam se volt, mit kérjek.

Közben folyamatos volt kinn a kocsisor, állandóan állt pár autó az autós ablaknál és a sofőrök úgy döntötték magukba a helyi specialitást, mintha az élet vizecskéjét szlopálták volna.

Benn persze senki se volt.

- Mit ajánlsz?

- Minden nagyon jó! Saját koktélreceptek!

Néztem a táblát.

Tudom, hogy az ilyenek értelmezéséhez itt kell születni.

- Mi a kedvenced? Azt kérem.

- Caribbean delight - felelte - Bár van, aki szerint nem elég édes.

- Egy kicsit kérek.

Kiszolgált még pár autóst és hozta a karibi koktélt, amiben édes limonádé, kókuszszörp és ananászszörp volt.

- Tejszint és csokiöntetet kérsz rá? - éreztem, hogy szemgolyóm megvonaglik üregében - Vagy egy kis fagylaltot bele?

Kedvesen elhárítottam az ajánlatot és belekostóltam italba, ami egyből a padlóra küldött. Ilyen édeset én még nem ittam és két korty után azt éreztem, hogy sót akarok nyalogatni. Vagy meghalni.

Megköszöntem mindent és kitántorogtam az utcára és kerestem egy szemetest és tudtam, évekig kell fogyókúráznom, hogy leadjam ezt a kalóriabombát.

Malad City

- Hova?

- Malad Citybe..

- Vannak ott fák?

- Vannak!

- Akkor mehetünk!

Tekintve, hogy mennyi famentes és félfamentes helyen járunk Puppeyval, ez nem volt egy nagy kérés a fiatalúr részéről.

A kérdés azonban jogos: minek megyünk mi Malad Citybe és egyáltalán, hol van Malad City? 

Malad City Idahoban van és az első nagyobb település a Utah-Idaho határnak a túloldalán. A "túlodal" az potom 21 kilométert jelent.

Malad City nevét a közeli Malad-folyóról kapta, aminek a neve a francia malade szóból származik, ami azt jelenti, beteg. (A Malad-folyó másik végén már jártunk egyszer, ott a folyó nem beteg, hanem látványos. Valahol arrafele ömlik a Malad-folyó a Bear riverbe a fantáziadús nevű Bear River City közelében. Lásd a lenti fotót.)

A helybeliek Malad City nevéből előszeretettel elhagyják a megtévesztő elemeket és egymás közt a települést csak Malad-nak hívják, amire nem akarom azt mondani, hogy beteges.

Szóval egyszer volt, hol nem volt, 1821-ben pár kanadai prémvadász járt erre és rosszul lettek. Ők úgy gondolták, hogy a víztől, de a következő európai látogató húsz később arájött, hogy a kanadaiak olyan hódott ehettek, ami valamit ehetett.  (Erről a felfedező-vadász-kalandor Jim Bridgerről majd egyszer írok.)

Na, a hódok a bürök valamelyik rokonát falták fel és valószínűleg pár ezer év alatt immunisak lettek rá. De méreg ott maradt szervezetükben és amikor a kanadaiak felfalták a félig nyers hódot, a hóddal együtt a bürököt (bürköt?) és megették és, ezt már Szókratész óta tudjuk, ez nem egészséges.

Jim Bridgernek volt annyi esze rutinos utazóként, hogy először megkérdezte az indiánokat, hogy mi a legjobb hód receptjük.

- Fel kell forralni, akkor ehető - kapta a választ és felforralta a hódot. Nem is lett beteg.

A város velszi mormonok alapították, akik részben egy mormon szakadár közösséghez, Krisztus közösségéhez tartoztak. Talán majd egyszer róluk is írok.

Ma Maladnak mintegy kétezer lakosa van és ez a környező tanyavilág központja.

A városka leginkább arról híres, hogy itt adják el az idahói lottó ötödét.

Természetesen nem egy lottófüggő közösségről van szó, ahol kétezer ember vásárolja fel éjjel nappal a kétmilliós állam összes lottóját.

A közeli Utahban nincs lottó (egyszer mi is Arizonába mentünk lottózni) ezért a utahiak levezetnek egy-két órát, hogy megvehessék a heti szelvényt és húsz százalékkal segítsék az idahói oktatást (Idaho az oktatásra és infrastruktúrára fordítja a lottóbevételeket.)

Szóval ide jöttünk, vettünk lottót, voltunk hentesnél, bejártuk a belvárost és én megittam életem legborzalmasabb italát és Puppey megtalálta a fáit.

De erről bővebben legközelebb.