A bronzasszony könnyei

Sugar House közepén emelkedik ez az oszlop, ami a mormon honfoglalásnak állít emléket.

Sugar House (amit mindenki Sugarhouse-nak ír, helytelenül) a város egyik legnépszerűbb negyede a Farimont és a Sugar House park között, a villamos végállomása mentén.

Az egész emlékművet az 1930-as években tervezték és 1934-re már állt is az Art Deco oszlop a két bronzszoborral - ami meglepő, mert pont akkoriban spóroltak ilyesmin a világválság miatt és igyekeztek drága bronz helyett olcsó követ használni.

De az emlékművet közadakozásból építették és az emberek itt büszkék voltak lakóhelyükre és ezt meg is akarták mutatni másoknak is.

Az emlékművet egy Mallard Fillmore Malin nevű szobrász építette, akit valamiért ugyanúgy hívtak, mint az Egyesült Államok tizenharmadik elnökét. Erről közvetlenül nem a szobrász apja tehetett: őt is ugyanígy hívták. Szóval a nagyapát kellene megkérdezni, de már a legifjabb Mallard is alulról szagolja a műemléket.

Malin a bőséget jelképező szobrot barátnőjéről mintázta.

A másikat, a szorgalmat jelképező izmos férfit a műemléken dolgozó kőfaragó ihlette, akit a szobrász először modellnek fogadott fel. Később a kőtörő több mint modell lett a korabeli pletykák szerint. Hogy ehhez a szerető és a feleség mit szól, arról nem maradt fenn adat.

Az emlékmű pedig ma is itt áll Salt Lake City legélhetőbb terén, ahol gyakran sétálunk Puppeyval.

Erről a sétáról is csináltam egy filmet, amit itt lehet megnézni.

Szendvicszsír

- Szendvicszsír sertés szalonnával - ízlelgettem a kifejezést és irigykedtem arra, ki ilyeneket ki tud találni.

Aztán megláttam az indoeurópai uborkát.

Azt hiszem, attól indoeurópai, hogy ropogós és ecetes lében van. 

De lehet, tévedek.

Azt el se tudom képzelni, hogy milyen, aminek húsz százaléka extra szabad.

Elveszett sziklarajzok - Western Mountain

- Ott kell parkolni, ahol még jó az út - magyarázta a sziklarajzspecialista. 

A jó út az szubjektív, de ezen az úton lassan, mondom lassan, mindennel lehetett menni. Szerencsére digitális a sebességmérő, mert a mutatós nem mozdult volna meg. De úgyse járt senki erre panaszkodni, hogy lelassítom a forgalmat.

Aztán ahol már nem mertem továbbmenni, leparkoltunk.

A kilátás már önmagában megérte: innen még nem láttuk a Utah Lake-et.

A tónak ez a része kevésbé ismert, ide főleg helybeliek járnak ki célbalőni, szóval ide hétvégente mi nem jövünk.

Most hétköznap volt és szerencsére senki se hódolt az ősi utahi népszokásnak, ami felesleges háztartási berendezések szétlövését jelenti, így nyugodtan fel mertünk mászni a meredeken a barlanghoz.

A barlang megvolt. Volt benne egy csomó füstös szikla - szóval tényleg laktak itt. Hogy ki, azt én a füstből nem tudom megmondani. De laktak.

Régi sziklarajzot viszont itt nem találtunk, csak pár újat.

Innen tovább kellett menni felfele egy meglehetősen meredek és kitett ösvényen.

Ilyenből nagy volt a választék: az összes továbbhaladó ösvény meredek volt és az összes a meredély szélén vezetett.

Felkapaszkodtunk és közben minden sziklát gondosan megnéztünk, kopácsoltak-e rá valamit.

De nem.

Viszont a kilátás egyre szebb lett.

Ez vígasztalt. Az nem, hogy egyre messzebb kerültünk a feltételezett sziklarajzövezettől.

A titkos sziklarajzokat a tó másik oldalán könnyebb volt megtalálni.

Amikor felértünk a hegy tetejére és körülnéztünk.

Innen be lehetett látni a tó jó részét.

Ezért megérte feljönni.

Sajnos azonban megérkeztek azok, akik korábban jöttek el munkából és elkezdték levezetni a munkahelyi stresszt és a levegőt megtöltötte a puskaropogás vidám zaja.

Úgyhogy óvatosan leereszkedtünk vissza az autóhoz és még óvatosabban levezettünk a tópartra.

Itt egy zöld oázisban - egy szabadstrandon - megebédeltünk és elindultunk hazafele.

Majd visszajövünk kajakozni és akkor megpróbáljuk még egyszer megkeresni a véseteket.

Puppey az iskolában

(Megjegyzés: a fotók illusztrációk.)

- Puppey, gyere! - egy iskolánál sétáltunk és a szülők épp tömegével vezették csemetéiket az iskolába.

Puppey minden egyes megálló autótól tiszta ideg lett:

- VauuuuumrrrrrrrVAU - mondta az autóból kiszálló kisfiúnk.

- CSÖND - szóltam rá a kutyára, aki elhallgatott, de már a következő autót stírölte:

- VAUUUUUMRRRRRRVAAAAUUUU!

- Csönd!

Csönd is lett, amíg meg nem érkezett az újabb autó:

- MRRRRRRRRVAUMRRRRVAUUUUUVAU

Ekkor egy autóból kiszállt egy kislány szendviccsel kezében, Puppey pedig átalakult gnóm vérfarkasbók egy eminens jótanulóvá és nagy szemekkel nézve illedelmesen ült.

- De szép kiskutya! - lelkendezett a kislány - Adhatok neki egy kis szendvicset? - és egy nagy darab sonkát eresztett le Puppey torkán.

Amint a sonka leért a gyomorsavba, Puppey már lelkesen ugatta a következő autóból kiszálló gyereket.

Salt Lake City utcáin - Benches

- Megnézzük ezeket a házakat és lefilmezlek közben!

- Kapok falatkát?

- A végén.

- Akkor lepisilem a vaskaktuszt.

Mivel híve vagyok a kaktuszszoborállításnak, engedtem a zsarolásnak és megkértem Puppeyt, hogy ne pisilje le a vaskaktuszt.

Meg a vasagavét se.

A csörgőkígyó táblát Puppey magától nagy ívben kikerülte, talán mert tudja, hogy közeledik a csörgőkígyótanfolyam emkékeztető órája, amit nagyon nem szeret.

- Azzal a fura állattal játszhatok?

- Mivel?

- Ott, ott, ott!

Ekkor majdnem sikítottam, mert megláttam egy zsiráfot.

Szerencsére vasból volt, mint a kaktusz.

Ha lesz egy kis időm, megszervezem a zsiráfot minden kertbe mozgalmat.

Ekkor már vészesen fogyott a falatka és én már eléggé sokkolva is voltam, úgyhogy visszasétáltunk az autóhoz.

Ennek a sétának az első részéről készült egy tizenegyperces videó, amit itt lehet megnézni.

Rézgálic az üvegben

- Ez rézgálic? - néztem a kékszínű löttyre, ami a bozótban hevert.

- Cseresznye és zöldcitromital?

- Ha a cseresznyét, ami pirosas, összeöntjük a zöldcitrom-limonádéval, ami sárgászöld, abból kék lesz?

A fura lötty egyre több kérdést vetett fel.

Egy google keresésből megtudtam, hogy rézgálic színű lötty alkoholtartalma 15% és előrekevert koktél. És erősen cukros és 15-25 dollár közötti áron lehet belőle venni másfél litert.

De ki iszik rézgálic színű italt?

Esetleg az, aki a vodkát műanyag üvegből issza.

Autóroncsok újabb szurdoka

Van egy, kihalóban levő utahi népszokás, miszerint a feleslegessé vált autókat leparkolják egy szakadék szélén, majd egy diszkrét pöccintéssel elindítják a mélybe.

Most egy újabb autótemetőbe mentünk, ami a város egy elegáns, hegyszéli negyedének a házai között kanyarog.

Azaz a házak alatt. És között.

A patakot rég csatornázta és felitta a város és az ösvény most hegyibicajosok kedvence. Úgyhogy mi óvatosan haladtunk felfele, készen, hogy elugorjunk, ha jönne egy bringa.

Rövid séta és pár kanyar után idilli, fás tisztásra érkeztünk, ami pici katlanként bújt meg a szurdok mélyén.

Fenn a katlan peremén voltak a csilivili házak, lenn a fák, az árnyék, a rét és az autók.

Azt hiszem, az autókat az előtt tajgetoszolták a mélybe, hogy ezek a házak megépültek volna.

 

Csak itt három autó alussza örök álmát, amit csak néha zavar meg a beléjük kötözött darazsak döngicsélése.

Ezért se készítettünk sok belső képet és csak kívülről néztük meg Detroit termékeit.

Amiket egy másik ősi népszokást követve természetesen szitává lőttek.

Ami szintén rég történhetett: elvileg ma nem szabad a város határán belül lövöldözni.

Miután végeztünk a roncsokkal, Puppey jelölt rajtuk egyet, aztán elindultunk vissza az autóhoz, amit szerencsére senki se lökött a mélybe.

Megcsodáltuk a millió dolláros panorámát és elindultunk haza. A másik három itt nyugvó autót majd máshonnan nézzük meg.