Veszélyek barlangja - Danger cave

- Miért hívják Danger cave-nek? - kérdezte mindenki a túravezető régésztől, miután átjöttünk ide a Jukebox barlangból.

- Mert a mennyezet egy része leszakadt két ásatás között.

Valóban, a barlangban mindenkinek sisakot kellett hordania (kivéve a régészt), aki flegmán időnként lehajolt és az előző látogatás óta lepotyogott köveket egy kis kupacba hordta.

Különben ha jól megnézzük a barlangba levezető tyúklétra jobboldali oszlopát, láthatjuk, hogy a veszély szó másra is vonatkozhat.

De a platform tartott - egyelőre.

Mielőtt feltehettünk volna egy újabb fogós és ravasz kérdést a barlangról, valami mozgást láttunk a rácson kívül: pár embert láttunk ott középkori ruhában, címeres zászlóval és karddal. Címeres zászló csak az egyiknél volt, kard mindenkinél.

- Elnézést, miért hívják Danger Cave-nek? - szólt le az egyik fickó, akinél gyakorló (azaz tompa) másfélkezes pallós volt (azt hiszem, bastard sword-nek mondanák, de most nem nézem meg).

- Mert gyakran potyognak kövek a bejáratnál beszélők fejére - mondtam volna én faarccal több évtizedes rutinommal, de a régészt komolyabb fából faragták:

- Ez egy olyan túra, ami csak előzetes bejelentkezéssel látogatható, de mi az a sok kard?

- Egy középkori kardvívó bajnokságra megyünk!

- Sárkány van? - akartam kérdezni, de lenyeltem a kérdést.

A bajvívók elmentek (zászlóstul), a régész meg csak annyit mondott, hogy a "múltkor csiszoltam le a falakról egy vandál húszéves firkáját és éreztem, hogy van mögöttem valaki, megfordultam és láttam, hogy három szőrbe öltözött ember van mögöttem, két nyúl és egy mosómedve.

- Megkértem őket, hogy a sivatagban csinálják, amit csinálni akarnak, mert itt a szőrük megzavarhatja a leleteket.

Ebbe a barlangba nem költözött be a hadsereg, talán mert amikor a régészek először felmérték, kúszniuk kellett a bejáraton, mert annyira fel volt töltődve törmelékkel. Ez volt az egyik oka annak is, hogy itt ástak: érintetlenek voltak a rétegek. A másik ok az volt, hogy eltömődtek a barlangba vezető vizerek és a barlangnak a klímája a környezeténél is szárazabb lett: benn megmaradtak a kosárdarabok, füvek, ruhák.

Meg a csillogó bevonat a tetőn, ami nem ásvány volt, hanem megszáradt, történelmi patkánypisi.

Ezek a patkányok (angolul pack rat, magyarul talán bozótpatkány) nemzedékeken és századokon át élnek ugyanabban a fészekben és így az ott felhalmozott növényi maradványok betekintést nyújtanak a növényzet változásába.

A Danger cave alja tizenkétezer évnél áll meg, ami tiszteletreméltó kor, főleg, hogy majdhogynem folyamatosan lakták.

Amikor már mindent megtudtunk a barlangról, amit a fejünkbe lehetett zsúffolni, befejeztük a túrát.

Kinn még körülnéztünk az olvadozó sziklák között és mielőtt elmentünk volna egy jót ebédelni, találtunk pár kövületet is.

Jukebox barlang

- Tizenkétezer éve itt emberek éltek tizenkétezer - gondoltam - ha az egyáltalán élet - tettem hozzá gondolatban.

Persze először ezt akartam tisztázni, ha már sikerült bejutni a szökőévenként egyszer rendezett túrára, amit csak akkor tartanak meg, ha a szőkőnapkor holdtölte van holdfogyatkozással együtt.

- Milyen volt itt a világ tizenkétezer éve?

Szóval tizenkétezer éve itt még embermagasságú víz volt, sósvizi halakkal meg erdővel. 

Aztán a Lake Bonneville elillant és itt egy sós mocsár maradt halacskákkal, kacsákkal, meg egyéb állatkákkal.

A mocsár a rengeteg forrásnak köszönhetően egész jól tartotta magát - egészen 1939-ig, amikor úgy gondolták, hogy ezt a vizet sokkal jobban fel lehetne használni, például bányászni. Fel is száradt a mocsár és ez maradt a helyén.

Pár ezer évig azért a mocsár is elég jól eltartotta itt az embereket, akik két nagyobb és több kisebb barlangan éltek - átmenetileg.

A barlangokat folyamatosan lakták telente. Nyaranta máshol gyűjtögettek és egy-egy telet máshol töltöttek el, hogy az élőhelynek legyen ideje regenerálódni egy-egy itt elgyűjtögetett évszak után.

A gyüjtögető életmóddal ez a probléma: nem szabad sokszor ugyanott gyűjtögetni, mert lelegelik az élőhelyet.

Itt sikerült tizenvalahányezer éven át erre vigyázni a két barlang lakóinak.

A két barlang közül először a Jukebox-ba mentünk, mert oda meredeken kellett felmászni, amit jöbb 31 fokban megtenni, mint 39-ben. A Danger Cave megközelítése pedig úgyis sokkal egyszerűbb.

A barlangot egykor a hadsereg, ma denevérek használják, akik jobban tudnak átrepülni az állított téglalapos rácson, mint a fektetetten.

A katonáknál egy magas rangú tiszt elrendelte, hogy hordjanak fel vállon ide négyszáz zsák cementet és betonozzanak le egy táncparkettet, rendezzenek be egy bárt lemezjátszóval, bárpulttal és hozzák fel ide a Wendoverben unatkozó mormon lányokat.

Utólag több 16 és 22 közötti mormon lány nagymamakori visszaemlékezéseiben leírta, hogy az itt szervezett bulik életük legjobb emlékei. (Mielőtt valaki megkérdi, igen, a hölgyeket is ölben vitték fel a marcona harcosok.)

Ebben a barlangban van pár modern sziklarajz is.

Modern - vannak rajta lovak.

Meg ott van a csodaszarvas is (vagy csodaló) nagy koronával.

Bár engem az a szarvasforma ló határozottan egy terrierre emlékeztet.

Aki másként gondolja, kérdezze meg a művészt.

Kolostor az erdőben

Megjegyzés: apránként megírom a maradék magyarországi kalandjainkat. Remélem, sikerül befejezni őket következő látogatásunk előtt...

- Óóóó - mondta Ribizlifőzelék, amikor meglátta a zöld völgyben megbúvó színes grábóci templomot Szekszárd közelében..

Mert vannak épületek, szépek, gyönyörűek, csodásan megépítettek és vannak olyanok, amiknek van egy kisugárzása, amitől amit látunk, az több lesz annál, amit látunk.

Ezt éreztem Rilában (amit talán majd megírok egyszer) és Szopocányiban, ahol még az érkezés is hasonló volt, csak sokkal drámaibb.

Egyszerűen jó volt itt lenni.

Inni friss, hideg vizet a szentkútból.

Látni, a kötélen száradó stólát és nem látni sehol egy lelket sem.

Bementem a csendes főépületbe, ahol egy apáca alkatrészekre bontott egy csirkét egy hóhérbárdra emlékeztető késsel. Nagyjából hetven főre. A csirkék jobban utálhatják Grábócot, mint Kentuckyt.

Nyugatlom volt, béke és itt értelmet kaptak az erdőségekben rejtőző kolostorokról szóló leírások.

Élveztük a békét és a csendet. A tökéletesség itt szintet lépett.

Talán majd egyszer az ajándékba kapott szent olajat is kipróbáljuk.

Tudatlan ifjúság

- Vegetáriánus vagyok, csak sültkrumplit kérek és babot - mondta a huszas éveinek elején járó - azaz éppen ülő hölgy Wendover legjobb éttermében, ami CASH ONLY és olyan helyen van, mit kicsit civilizálni kellene ahhoz, hogy ott lehessen forgatni a legújabb Mad Max filmet.

- Mi azt lard-ban csináljuk - mondta a pincér, akin több és nagyobb szakállszőr volt, mint egy orthodox férfi kolostoron. Súlyra pedig simán verte egymaga a kolostort, kutyástól.

Általában a zsír angolul az fat (duck fat a kacsazsír például). A disznózsír az kivétel, a disznózsír az lard.

A szőke lány felnézett alig húsz évének szűzies ártatlanságával és védett gyermekkorának bájos naivitásával és azt kérdezte:

- Mi az a disznózsír?

Vadpulykák és romok

Közel húsz év alatt nem jutottunk el a Middle Canyonban, aminek a felénk eső vége negyven percre van tőlünk, a távolabbi pedig ötventre.

Ennek ellenére sose voltunk - de ezt sok helybeli is elmondhatja magáról.

A Middle Canyon erdélyi méretű fenyveseivel és Magyarországot és a magyar zöldet idéző lombhullató erdeive kétezer ötszáz méterre mászik fel Tooeléből át Daybreakbe az Oquirrh-hegységen át. (Nem, nem gépeltem el, ezt így írják, majd erről valamikor írok bővebben.)

A völgyben természetesen bányásztak valamikor és most ennek a maradványaiba botlottunk bele.

Az expediciónak három célja volt: az egyik, hogy kiélvezzük a völgybeli 25 Celsius fokoz, miközben a városban a hőmérő felülről nyalogatta a 43 Celsiust, sétáljunk Puppeyval, annélkül, hogy belesüllyednénk az olvadt aszfaltba és, hogy megnézzünk pár elhagyott épületnek látszó valamit.

Az elhagyott vízművek láttán már sejtettem, hogy tényleg lesz itt valami érdekes.

Hanem, többek közt, a világ legmagányosabb piros WC-jére egy mező közepén.

A  csontszáraz patak nem érdekes volt, hanem inkább szomorú.

Aztán, hogy felfele haladtunk, megláttam valamit a fák között. Egy épület betonalapját.

A betonmaradványokat alaposan kigraffitizték azok, akik idejárnak graffitizni és sörözni.

Ezeket (grafittizni és sörözni) a mormon ifjúságnak külön-külön és együtt is tilos TILOS VERBOTEN csinálnia, úgyhogy az ifjak feljönnek ide bűnözni.

Ezt úgy mondják, hanging around, amit egy falfirkában meg is örökítettek.

Az épület (ezt jöval a látogatás után sikerült kideríteni) eredetileg egy közeli bánya szivattyúháza volt. Majd egy lánycserkésztáboré és végül az enyészet lett.

Azt, hogy a cserkészlányok és cserkészfiúl szivattyúztak-e, azt nem tudom.

A közelben viszont találtam egy kerítéssé átépített reciklált fúrófejet.

Innen egy széles út vitt fel egy meddőhányó tetejére.

Innen nyílt a bánya egyik alagútja, ami a vizet vetette el egy távoli tárnából. Ma ez a víz Tooelébe megy. Az valószínűleg mellékes, hogy ebben a bányában arany és ezüst mellett ólom is volt.

Természetesen benéztünk és egy nagyon szép gerendagyűjteményt láttam benn.

Itt kellett eldönteni, hogy majd próbáljunk-e átmenni a hágón és leereszkedni a másik oldalon a Butterfield-kanyonon át, vagy pedig menjünk vissza, amerre jöttünk és kockáztassunk meg egy tollfosztással járó konfrontációt a vadpulykákkal. (Lásd a lenti fotót.)

Erről a kirándulásról egy hétperces film is készült, amit itt lehet megnézni.

Szekszárd - még jobban szeretem

Tizenhét éve voltam Szekrárdon és akkor nagyon szerettem.

Most megint.

Ugyanilyan meleg volt.

Minden - még az éttermek is - ugyanúgy néztek ki és a régi templom se épült ujjá a levéltár udvarán.

Minden békés volt és patyolat.

A vaktérképen rajta volt a lényeg: bíróság, ügyészség, börtön. (Nem politizálok, esküszöm nem!)

Megfeletkeztem kedvenc szobromról (lásd az első linket). 

De volt egy új (?), egy zongoraszobor.

Most megakadt szemem egy másik Hungária ábrázoláson és megállapítottam, hogy eme honleány kebelén valóban lehet megpihenni.

Szóval Szekszárd - szeretem. Még jobban.

Remélem, jövőre is sikerül eljönni és balesetmentesen megpihenni.