Az uszoda előtt az egyik uszodavezető magyaráz egy rendőrnek.
Benn a pult mögött ül a pultos. Mellette áll a főéletmentő, mellette a kisfőnök, mellette a kisebb főnök, mellette a takarító. Aki lát (erről majd máskor).
Az egész csarnokot kék és vörös fénybe öltöztette a rengeteg kinn villogó megkülönböztető jelzés.
- Tűzcsap! Tűzcsap! Tűzcsap! - mondta Puppey és azonnal megrohanta a műtárgyat.
Az áltűzcsap feldobta a hosszú vezetést Salt Lake City és Wendover között. Ezért még a műfüvet is meg tudtam bocsátani a Grassy Mountain pihenőnek. (Errefele a Grassy Mountain északi részébe mentünk a Lávadugóhoz és a bunkerhez pár éve.) Nekem mindig az az érzésem, hogy ami a műfűbe kerül, az ott is marad. (Fúj.)
Azt hiszem, Puppey is ezt gondolhatta, mert a műfű minden négyzetinchét alaposan megszaglászta, majd használatba vette a műtűzcsapot is, majd, mint aki jól végezte dolgát (szó szerint) angolosan távozott.
És ha neki tetszett, akkor én meg mit panaszkodjak?
- Itt volt Silver City! - mondtam diadalmasan és körbemutattam - Ezerötszáz ember élt itt! - tettem hozzá és igazából saját szavaimban is kételkedtem, annyira hihetetlenek voltak.
Silver City fénykorában sem volt egy nyüzsgő metropolisz, egy volt a nyomorúságos pici bányavárosok közül.
Olyan lehetett, mint a közeli Diamond, Mammoth és mindegyik eltörpült az igazi nagyváros, Euréka mellett.
Eddig azt hittem, Silver Cityből csak egy róla elnevezett országuti parkoló maradt, de egy kis térképelés és kutatás után megállapítottam, hogy a kohók (ki)hűlt helye ma is megvan.
Silver City bányavárosként kezdte, ahol (micsoda meglepetés!) ezüstöt bányásztak. Meg rezet, bizmutot és ólmot. 1885-ben három-négyszáz ember élt itt.
Az 1860-as években nyitott első bányákat a századfordulóra elárasztotta a víz és úgy nézett ki, a település el fog tünni a térképről, de ekkor jött 1900 körül a Mormon Varázsló, Jesse Knight, aki kilóra megvett mindent a környéken és arra gondolt, csinál itt meg második Knightsville-t.
Knoght aztán meggondolta magát és csak egy mezőgazdasági települést alapított a közelben, amit nagy fantáziával Knight-nak nevezett el és Silver City mellett a környék az egyetlen lapos földdarabján épített egy kohászati üzemet 1903-ban.
Hamarosan mintegy 1500 ember élt Silver Cityben és dolgozott a kohóban.
Hogy a dolgok jobban menjenek, Knight egy újabb vasútvonalat adott az eddigi kettőhöz.
Kicsit elkésett vele, mert hamarosan a vasúti szállítás költsége alaposan lecsökkent és olcsóbb volt az ércet a Salt Lake City melletti Murray-be vinni, mint helyben feldolgozni.
A kohók még pár évig működtek, de 1908-ra jelentőségük lecsökkent és Silver City lassan hanyatlott.
1940-re az utolsó lakó is eköltözött innen. A városból csak a kohó romjai és a temető maradt.
A kohóból pedig mindent elhordtak, ami nem volt lebetonozva. Vagy ami nem volt betonból.
A romterület néha olyan, mint egy ókori rom - csak kétezer évvel fiatalabb.
Engem meglepett, hogy milyen kevés a graffiti.
Van, de a rendelkezésre álló falfelületekhez képest meglepően kevés.
Sok purista úgy gondolja, hogy a rajzok tönkreteszik a porladó örökséget.
Én ezt értem, de ezeknek a betonfalaknak (betonfalakon) egy kis festés még segít is.
Újra életet hoz ide.
Meg embereket.
Abban a pár órában, amit a romok bejárásával töltöttünk, senkit se láttunk. Még kísértetek se bóklásznak itt.
Egy-két falfestő talán még jót is tesz ennek a helynek.
Amikor kirándulunk, mindig van a hátizsákomban egy szendvics nekem és egy ilyen zacskó kutyakaja Puppeynak.
Puppey finomságának nagyon jó a marketingje. Ránézek a fotóra és egyből ezt választom a rengeteg hasonló zacskós étel helyett, mert a fotón levő állat természetesen nagyon hasonlít Puppeyra.
Ezeken a régi, elhagyott, elmosott mólókon egyszerű a tájékozódás: egy irányba lehet menni és nincs sok értelme letérni róluk: van oka, hogy a körülöttük levő helyeket sárlapálynak hívják.
Lehetne mocsárnak is mondani, de a mocsárban nő valami, itt meg ezeken a lapályokon esetleg sókristályok nőnek és azok is ritkán.
A mormonok bejövetele óta a só itt nagy üzlet: a telepesek mindenhol hozatták maguknak a sót. Nemcsak azt amit ők ettek, hanem azt is, amit állataik (nemcsak vén kecskéik) nyalogattak.
Só pedig a Nagy-Sós-tóban van elég.
A telepesek eleinte felforralták a tóvizet, a víz elpárolgott és maradt utána a só. Ez egyszerű dolog volt, de kellett hozzá sok fa, meg tűz, meg kondér.
Idővel rájöttek, hogy a egyszerűbb elpárologtatni a tóvizet és összegyűjteni az ottmaradt sót. Ez különösen akkor volt hasznos, amikor az aranybányászat sószükséglete miatt egyre több só kellett.
Aki sóba fektette pénzét, az nem volt sóher. (Bocsánat.)
A tópartot ellepték a sólepárlók. A legnagyobb ilyen cégben a csendestárs a mormon egyház volt.
Az Inland Salt Company lepárlóinak vasúti kapcsolata volt: naponta annyi sót termeltek, hogy egy egész vasúti szerelvényt meg tudtak pakolni sóval.
Mára mindez megszünt: a tó visszahúzódott, a sólepárlók és sóbányák elköltöztek és az egykori infrastrukturának nyoma se maradt.
Vagy csak nyomai maradtak.
Ma az egykori móló a Lee Creek természetvédelmi terület része.
Itt mi követtük az egykori vágányt és fő útvonalat befele a tó belseje fele.
A legtöbb épület arrafele volt, de pár dolog a mai autópálya alatt van (mögöttünk).
Az egykori kikötőig gyorsan eljutottunk.
Innen vittek sót és hoztak hajóval építőanyagot a tóparti településekre, amikor volt ehhez víz.
Itt ágazott el és ért véget az iparvágány is: volt egy sín a jobboldali ágán a kikötőnek és egy a baloldalin.
Itt egy lyukban láttuk is milyen volt a móló alapja: lenn gerendák tartották a ráhordott sódert és földet.
Innen nehezebb volt továbbjutni: a mólót alapját elmosta a tó és mi a kiálló cölöpöket követtük.
Itt-ott rozsdás maradványokat láttunk, aminek közelében hangos csámcsogást lehetett hallani: a só ette a fémet.
Valahol erre jött a villanyvezeték is, ami az áramot vitte el a pumpákhoz, amik a sós lét mozgatták a csövekben.
A gépház pár nagy cölöpön állt. Itt volt egy kis kikötő is pár csónaknak.
Amikor az egész mólót felszámolták és elvitték ócskavasnak a gépeket, felszedték a síneket, talpfákat, sódert, mindent, akkor a cölöpök vízből kiálló részét is lefűrészelték, "jó lesz az valamire" felkiáltással.
Szóval akkor itt ekkora víz volt.
Itt viszont megmaradt a vízvezeték.
A cső jórészt elsüllyedt az iszapban.
De kellő türelemmel el lehetett érni a természettel még dacoló darabjaihoz.
Elképesztő volt itt gyalogolni a semmiben és hirtelen ilyen maradványokat találni. Látni, hogy mennyi munka, erőfeszítés, idő enyészett el szinte nyomtalanul itt.
Én egy kis buckára gondoltam, de ez nem bucka volt. Ez egy hegy volt. Ez egy fűvel és kóróval borított homokhegy volt Stockton börtöne felett.
Ami meredek.
Az egész homokhegyet a Nagy-Sós-tó őse hordta ide, az egyik egykori szorosába két sziget közé és most az emberek lelkesen dolgoznak azon, hogy elhordják innen.
De azért még akad belőle pár évszázadra való.
A homokhegy tetején van egy újabb navigációs nyíl. Ez irányította a huszadik század elején az első pilótákat Salt Lake City fele. Helyesebben ez mutatott a Lake Point melletti nyílhoz, ami Salt Lake City fele mutatott.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.