Tavaszi rajzás kövületekkel

Amikor pár napja megtaláltuk a sziklarajzot Grantsville felett, akkor láttuk, hogy errefele érdemes kövületeket is keresni.

Most picit arrébb mentünk. Most nem a nagyautóval voltunk és nem akartam lemenni az aszfaltról.

Errefele is volt pár érdekes mészkőalakzat, amiket át akartunk nézni kövületileg.

De jókedvünket végzetes támadás fordította fejveszett menekülésbe: amit kiléptünk az autóból, apró csípéseket éreztünk.

- Ez lehetetlen! - sikítottam - Még csak március vége van!

A gnat flies általában április végén kelnek ki. Ezek milliméteres repülő piranyák, amik simán átharapják a bőrt és vért fakasztanak egyetlen marással. A rovarriasztók nem használnak ellenük és az egyetlen védekezés ellenük egy egész testet beborító szunyogháló hordása. Méghozzá az aprószeműből, mert hát ezak a lények nagyon kicsik.

Méretük miatt no-see-ums-nak is hívják őket, ha van olyan, aki egyálalán hívni akarja ezeket a vérszívókat.

A marás fájdalmas és sokkal jobban és tovább viszket, mint egy egyszerű szunyogcsípés és egy két napig sárgás genny szivárog a sebből, ami VISZKET. Az áldozatokat onnan lehet felismerni, hogy hörögve fetrengenek a porban miközben tíz körömmel vakaródznak és nincs rajtuk se zokni, se cipő, mert lábkörmükkel is vakarnák magukat, (Túlzok. Csak az egyik lábukon levő körmöket használnák.)

Az enyhe tél nem ritkította meg az állományt és a korai meleg miatt a bogarak (ez a másik nevük) sokkal korábban bújtak elő, mint általában.

Esőben, erős szélben a bogarak (ez a másik nevük) nem bújnak elő és - szerencsére - csak három-négy napi 32 fok feletti hőmérséklet kell ahhoz, hogy megsüljenek és eltünjenek, hogy jövő tavasszal bújjanak csak elő.

Az idei év melegrekordjait megnézve én reménykedem abban, hogy a három-négy napi harminc fok feletti hőhullám az április végére várható.

Akkor visszajövünk ide és bár bele fogunk olvadni a sziklákba, nem fognak minket élve felfalni.

Tavaszi telefon

Tavaszodik.

Korábban, mint szokott.

A száraz és meleg tél után alig volt sár az erdőben, úgyhogy elindultunk egy rövidebb sétára Pinecrest egykori vasútja mentén.

Az első virágokat jöttünk megnézni.

Az egyik kanyar után a lejtő szélén valami zöld kacsingatott ki az avarból.

Egy nagyon zöld telefon volt.

Mivel ebben az erdőben sok minden terem, de telefon nem nagyon, felvettük, mielőtt Puppey lemosta volna.

Samsung telefon volt, nem túl régi.

Összeszedtük a telefont és mindenkit megkérdeztünk, hogy elveszített-e egy telefont. Egy szakállas pasi automatikusan a zsebéhez is nyúlt és sápadtan mondta, hogy nincs meg a telefonja.

De ő egy iPhone-t keresett és nem Samsungot és reménykedett, hogy otthon hagyta.

Úgyhogy volt egy telefonunk, ami nem tartozott senkihez.

A túra után körbeültük a telefont és nézegettük.

Az értesítésekhez hozzá lehetett férni a képernyőzár ellenére: láttuk, hogy volt pár nem fogadott hívása reggel hétkor. Meg délben. Mind ugyanattól az embertől.

Volt hozzá egy gombostűnyi fénykép is, amiből annyit lehetett eldönteni, hogy a hívónak van feje. Ezzel sajnos az emberiségnek csak nagyon kis részét lehetett kizárni a potenciális telefontulajdonosok közül.

A név szerencsére nem Kovács János volt. Rákerestem a névre és találtam is egy ilyen nevű embert a közelben, aki az egyetemen dolgozott. Volt telefonszáma is.

Írtam neki SMS-t, hogy van itt egy telefon, amit hivogat.

Két perccel később megzizzent a talált telefon. 

- Mikor jöhet érte?

Mivel Salt Lake City valahol egy kisváros, tíz perc múlva egy fiatal fickó szállt ki egy autóból. Volt feje, úgyhogy odaadtam neki a telefont, ami felismerte gazdáját (a fejéről) és bebizonyította, hogy az erdőben töltött nap ellenére működik.

A fickó boldogan ölelte magához a telefonját, miközben Puppey a torkát kereste. Hogy mer valaki idejönni a ház elé?

A fickó ránézett Puppeyra és búcsúzóul azt kérdezte:

- Adhatok a kiskutyának egy huszast falatkára?

Tavaszi nyári séta

- Kisvirág - szimatolt Puppey - El akar hervadni... Szabad-e.... 

- Puppey! - de késő volt.

Lehet, ettől lett sárga ez a virág?

Meredeken mentünk fel a hegyre, hogy megnézzük a kilátást.

Kilátás pedig volt.

Puppey nem szerette, hogy kijöttünk a fák közül és magunk mögött hagytuk az erdőhatárt.

- Nem mehetnénk vissza a fák közé? - kérdezte Puppey.

- Előbb együnk - javasoltam.

- Nem kell a fák közé menni - felelte az eb - de azért igyunk vizet is!

Ittunk egy kis vizet, ettünk, aztán megállapítottuk, hogy elég a tavaszi nyárból. Utahban ez általában úgy működik, hogy várni kell tíz percet és havazik, ez a tavasz azonban rendhagyó, most pár napot kell várni a következő hóviharra. 

Sziklarajzkeresés

Valamikor olvastam a Grantsville melletti sziklarajzokról. Meglehetősen sok és meglehetősen unalmas olvasgatás után nagyjából tudtam merre lehetnek

El is indultunk, hogy megkeressük őket.

Az ilyen expedició mindig egy kicsit lutri: nagyon ritkán vannak GPS koordináták a sziklarajzokhoz, ha pedig vannak, akkor azok általában rosszak.

A leírások értelmezése meg enyhén bonyolult. (Majd valamikor írok egy bejegyzést erről a kutatási folyamatról.) Aki leírja, hogy hogy lehet eljutni, az általában eljutott oda, de nem mindig sikerül érthetően leírnia a helyszínt - mert hát ő tudja és neki természetes.

Itt például az útleírás első részében azt írták, hogy a kőbányánál a keletre vezető úton kell menni. Ez világos. Érthető. Precíz.

Ha csak egy út indul el a kőbányától.

Ettől kettő ment keletre pont a bányától és pár méterrel lejjebb volt egy harmadik út is. Egyikre se mondanám, hogy országút, de a Behemóttal gond nélkül tudtunk rajtuk menni.

A leírások szerint a kőbánya után egy kicsit kellett még vezetni a sziklarajzik.

Kicsit.

A kicsit az tudományos és precíz szó, azt jelenti, hogy nem untam el magam és bármennyi lehet tíz métertől tízig. Vagy többig.

Szóval mi leparkoltunk a kőbányánál és kiszálltunk és találtunk valami meglepőt.

- Ez határozottan nem sziklarajz - mondtam Puppeynak, aki attól félt, hogy a száraz fából készült alkotmány leég.

- Lelocsolom, lelocsolom! - jelentkezett önkéntes tűzmegelőzőnek a fiatalúr.

Meglepő volt, hogy ezt csak így kidobták ide.

Az nem volt meglepő, hogy miután kidobták, szitává lőtték, mert hát ez egy népszokás itt.

És hát remélem, hogy először kidobták és csak aztán lőtték szét.

Eddig már megérte feljönni. Innen már látszott a Grantsvill-fal-ként emlegetett sziklaformáció, amit majd akkor nézünk meg, ha nem lesz márciusi nyár 28 fokkal.

Ide már a sziklarajzok se voltak messze.

Közel se.

De meglettek, mégpedig meglepő módon: elsétáltam mellettük és amikor visszanéztem, ott voltak. Mert hát én egy nagyobb sziklára számítottam.

Alaposan megnéztem a véseteket és láttam, hogy nem igazán újak, de nem is a legrégibbek közé tartoznak.

Persze azonnal megfejtettem mit jelentenek a vésetek, ehhez csak a hasamra kellett ütni egy nagyot: az egykori tavat ezer éve körbeálló emberek horgászversenyen vannak és azt mutogatják, hogy melyikük mekkora halat fogott.

Erről a kirándulásról is készült egy film, amit itt lehet megnézni.

Sétakatasztrófa

Napsütéses, virágos tavaszi időben semmi se tud egy kutyasétát úgy elrontani, mint egy lyukas zacskó.

Barakkok között

Wendoverben az elhagyott bázison sétálni mindig lehangoló.

A múzeum pozitív.

Az irányítótorony érdekes és ijesztő.

A reptér különleges.

De a barakkok lehangolók.

Pusztulnak és nem lehet sok mindent tenni ellene.

Mit csinálnának ennyi épülettel?

Néhányból lehet újabb múzeum - meglehetősen öncélú múzeum, mert ennyi mindent nem néznének meg itt sokan.

Némelyikben iroda volt vagy bolt - de a két Wendover összesen ezerkétszáz lakosa nem tudná ezeket megtölteni.

A legjobb talán egy külső helyreállítás lenne és a belső megtartása - mert igazából ezeket lebontani se akarja senki - Wendover körül van elég szabad terület, ha valamit akarnának építeni. Nem mintha valaki is akarna.

Valószínűleg sokkal többe kerülne ezeket az ötven-kilencven éves épületeket lebontani, mint valamit csinálni belőlük, elvégre a mai szabványoknak nem igazán felelnek meg.

Az önkéntesek a legtöbb pénzt és erőforrást a hangárokba fektetik.

Most tervezik helyreállítani az egykor az atombombát az Enola Gay-be beemelő mechanizmust.

A többi lassan pusztul és tűnik el.

De most még meg lehet nézni - ezért is jövünk el néha ide.

Erről a sétáról is csináltam egy videót, amit itt lehet megnézni:

Macskakomédia

Puppey minden reggel szól hat körül, hogy meg kell nézni a macskákat.

Én erről tudok: a macskák háromnegyed hat óta a verandán mászkálnak és várják, hogy Puppey és én megjelenjünk a reggelivel.

Én kimászok az ágyból, felöltöztetem a fiatalurat, aztán kilépek a verandára, ahol várnak a macskák.

Ez a társaság nem állt kétszer sorba, amikor a macskaészt osztogatták - szerintem egyszer se, mert nem tudnak sorbaállni.

Minden reggel én Puppeyval megyek ki. 

A macskák minden reggel meglepődnek, hogy "né, egy kutya, egy KUTYA!!!" és rémülten menekülnek, közben felugranak a mellvédre, visszaesnek, megpróbálnak átcsúszni a kapu rácsán, de azokat már évekkel ezelőtt kinőtték és fennakadnak pár másodpercre és a macskahad teljes pánikban kereng a szűk verandán keresve a kiutat.

Egyszer az egyik úgy beszorult, mint Micimackó, a rácsos kapu kinyílt, ahogy a macska megpróbált átfurakodni és a cicc négy lábbal evezett a levegőben ahogy a kapu elfordult. Aztán, mielőtt kimondtam volna, hogy "fogyókúra" kiszabadult és rohant várni a reggelit.

Mikor a teraszról eltünnek a macskák, lemegyek és kiporciózom a reggelit, amiben valamilyen felejtőszérum van, mert másnap a macskák már nem emlékeznek a reggeli komédiára és ismét a verandán tömörülve várják Puppey eljövetelét.