Skull Valley pocsolyái

- Ott kell bemenni, várj egy kicsit, kinyitom a kaput - mondtam Puppeynak, aki türelmesen várt egy kicsit, amíg elindultam a kapuhoz.

Ez egy klasszikus tanyasi kapu volt: nem volt merev szárnya, hanem a szögesdrótba belefontak két oszlopot. A középső merevítette, a szélsőre pedig ráakasztottak egy drót hurkot és az tartotta.

Bemenni is egyszerű, le kell akasztani a hurkot és arrébb tenni a félfát.

Miközben akasztottam, éreztem, hogy csúszok.

A következő pillanatban ott ültem az összkomfortos, langyos pocsolyában és lassan süllyedtem a vendégmarasztaló iszabpa.

Ott ültem és nevettem.

Ledobtam magamról a szögesdrótos kaput, majd megpróbáltam felállni, de kezeim elmerültek az agyagban és lecsúsztam vissza. Puppey, a Hűséges Eb aggódva nézett rám: azért lesz vacsora?

- Végül is itt is lehet élni... Csodálatos Nalaya is egy pocsolyában lakott, pedig ő uralokodó is volt, nemcsak díszműárus - magyaráztam Puppeynak.

Közvetlenül egy vihar után alaposan meg tud változni ez a Skull Valley. 

Közben a kapura támaszkodva kimásztam a vízből és elkezdtem becsukni a kaput.

Büszke voltam magamra, hogy egyszer se kapaszkodtam a szögesdrótba se csúszászkor, se felálláskor.

Ahogy visszacuppogtam az autóhoz, megláttam valami fehéret a földön.

- Nem lehet hó! - mondtam hitetlenkedve. A vihar előtt volt harminc fok, a vihar után pedig húsz, de azért havat nem kellene itt találni.

Nem is találtam: apró jéggolyókat hordott össze a felszínen folyó víz.

Úgy nézett ki, mint az oolitikus homok a mikroszkóp alatt.

De ekkor már láttam, nekem nem a ruhámról lapokban leválló agyaggal kell foglalkozni, hanem az éhező fiatalúrral, aki egyre jobban aggódott értem.

- Ne aggódj, lesz vacsora - nyugtattam meg és egy pokrócot tettem az ülésre, hogy becsöpöghessek.

Határkő

- Még ezt lefotózom! - húzódtam le az út szélére, mert ezt tanították és ezt diktálja az illem, bár már fél órája nem jött senki szembe.

Nagyon szeretem a régi hombárokat, silókat, istállókat és egyéb farmépületeket, udvarházakat.

Itt Upton után mindegyikből volt elég. Még abból a fajtából is, aminek láttán nem lehetett eldönteni, hogy rom vagy nem rom.

Eredetileg azt terveztem, hogy  valahol lemegyünk a Chalk creek partjára, de a kisebb folyó méretű Chalk creeket mindenfelől mezők és kerítések vették körül.

Le se tudtam fotózni.

Még a hirtelen előkerülő sziklaalakzatok is magánterület voltak.

Ezek jelezték egyébként a művelhető terület és a patak végégt is.

Itt kezdődött a magashegyi sivatag.

Itt állt a határkő  Utah és Wyoming sarkában.

Itt áll 1873 óta jelölve a "mormon" trianoni határokat és senki se akarja arrébbtenni.

Upton

- Már megint egy kaliforniai gyütment hosszúhajú mosdatlan hippi akarja megmondani, hogy mi a jó nekünk? - mondták pár éve a falu őslakosai egy képviselőjelöltre, aki valóban Kaliforniából jótt.

- Az én őseimről nevezték el Uptont - hangzott a válasz.

Erre a vájtfülű ellenkezők elhallgattak.

Ez egy nagyon belterjes vicc volt, ugyanis a képviselőjelölt őseit nem Uptonnak hívták és a városkát se nevezték eredetileg Uptonnak, hanem Huffville-nek.

Akkoriban ugyanis divatos volt az új településeket az alapítójukról elnevezni és hozzátenni, hogy "ville". Ilyen például Huntsville, Grantsville, Knightsville satöbbi. (Azt majd megnézem, hogy Centervillet egy Center nevű ember alapította-e és, hogy Aphaville-lel mi van.)

A Huffok azonban elunták az alapítást és elhúztak, a falu meg Coalville vonzáskörzetébe került. (Megjegyzem, Coalvillet nem egy Szén nevű ember alapította.) Coalvilla az pár kilométerre délre van lefele a helyi patak, a Chalk creek mentén. Ezért az ottani városi népek a Huffokat csak "felsővárosinak", uptown-inak mondták. A felvégiek magukra vették az elnevezést és településüket átnevezték a Uptonnak.

Nagyjából ez a legérdekesebb dolog, ami Uptonnal történt azon túl, hogy az utóbbi években nagyon tehetős emberek vettek itt tanyát, amit kiépítettek kisebb palotává.

A temető változott a legkevesebbet Uptonban.

A telepes elit sírjaira kerültek emléklapok. Itt azok, akik a kézikocsis bevándolróhullámokkal érkeztek olyan státuszt élveznek, mintha valaki Magyarországon be tudná bizonyítani, hogy az egyik vezér törzsével érkezett a Kárpát-medencébe.

Voltak sírok, amiknek feliratát nehezen lehetett kibetűzni.

Mások tökéletesen megmaradtak.

A sarokban megláttunk egy fészernek kinéző házikót.

Amikor benéztünk, láttuk, hogy egy valóban történelmi épületről van szó, arról a helyről, ahova a kisértet is gyalog jár.

Ekkor úgy döntöttünk, hogy itt már mindent láttunk és elindultunk a wyomingi határ fele.

Ribizlifozelek személyes geoládája

Geoládázó körökben óriási megtiszteltetésnek számít, ha valakinek dedikálnak egy eldugott kincset.

Ez olyan, mintha valaki kapna egy díjat vagy egy kitüntetést.

Az ilyenkor a szokás, hogy ezt a kincset más nem is találja meg, megvárja, hogy a kitüntetett keresse meg először és ő legyen az FTF, az első megtaláló, a first to find. Persze ezt a szokást nem mindenki tartja be, vannak, akik nem tudnak róla, mások meg 25 éve minden hónapban találnak elsőként egy ládát és féltékenyen őrzik a sorozatukat.

Ezért is dobbant meg Ribizlifőzelék kicsi szive, amikor meglátta, hogy neki ajánlottak egy ládát a Neffs canyonban.

Ribizli padlógázt adott - ha ezt egyáltalán lehetséges elektromos üzemben - és pár centi autógumit az aszfalton hagyva kilőtt a kincs fele. 

Csikorgó kerekekkel vettem a kanyarokat és Puppey egyenesen belerepült az ölembe és csak kapaszkodott ahogy a gyorsulás az ülésbe préselt.

A Neffs canyonba füstölgő gumikkal érkeztünk és már rohantunk is a láda fele. Ekkor Puppeyban megszólalt a józan ész és minden egyes fát meglocsolt, nehogy kiszáradjanak, miközben Ribizli habzó szájjal nézte, hogy valami amatőr elviszi-e előle a kincset.

A rejtés nem volt bonyolult, a ládát - ami egy pici cukorkástubus, szaknyelven szólva fizzy tube - egy faoduba dugták el. Segítség is volt hozzá: faodú. Igaz, egy erdőben ez nem egy nagy segítség, de azért gyorsan meglett az a faodú az ösvény felett, aminek száját egy kő zárta el.

Levettem a követ és ott mosolygott a nekem dedikált kincs - ami amint levettem a követ, belehullott a fába.

Utána néztem és nem láttam semmit. Bevilágítottam megláttam valahol húsz centivel mélyebben.

Első gondolatom az volt, hogy kivágom a fát, de sajnos épp nem volt nálam balta és minibicskám négycentis pengélye nem igazán volt alkalmas favágásra.

- Esetleg ha felgyújtom? - morfondíroztam.

- Lepisilem és kirohad! - ajánlkotott Puppey én meg megnéztem, befér-e a kezem a lyukba.

Valamennyire be, annyira, hogy beszoruljon.

Szóval ott álltam egy fa proktológiai vizsgálata közepén, amikor pár ember haladt el az ösvényen és érdeklődve nézték, ahogy próbáltam kezem kihúzni a fából.

- NEM VAGYOK ARBOSZEXUÁLIS! Én egy tree hugger vagyok! - akartam mondani, de udvariasan elnéztek másfele.

Ekkorra sikerült kezem legnagyobb részét kihúzni a fából. 

Kerestem pár gallyat és a galllyakat húszcentis evőpálcikákká alakítva elkezdtem matatni a fában.

Ott álltam görnyedten egy faodunál, két kézzel vakon matatva egy-egy húszcentis pálcikával és kerestem a tubust.

Puppey közben unta magát és körbejárta kétszer a fát. Pórázzal a nyakán, úgyhogy már oda is voltam kötve a fához.

De nem érdekelt, mert éreztem, hogy sikerült megmozdítani a tubust. 

Óvatosan emeltem ki két pálcikával és már láttam a tetejét, amikor visszaesett.

Kiszabadítottam magam a pórázból és ismét próbálkoztam és hamarosan kezemben volt a láda!

A ládába tett jegyzökönyvön ott volt a rejtés neve: A fizzy for Ribi, mert hát aki eldugta, mint kiderült, a Ribizlifőzeléket nem tudja kimondani és magában engem leRibizett, mert hát az kimondható.

Miközben feltöltöttem a fát pár kaviccsal és visszadugtam a ládát, arra gondoltam, hogy én vagyok az első magyar a világon, aki örült, hogy azt mondták neki, hogy Ribi...

Silverado canyon

- Az úton egyenesen - néztem a GPS-emen az előre programozott célt.

Mivel ezt az utat én nem tartottam annak, inkább leparkoltam két fa között, kikaptam Puppeyt az autóból és elindultam a térképen Mercur és Ophir között levő pötty fele.

Így is közelebb értünk a vártnál.

Ha pedig másik utat választottam volna befele, akkor még közelebb jutottunk volna az uticélünkhoz.

De ezekben az utazásokban a gyaloglás is legalább annyira fontos, mint az odaérés, 

Túrázás közben több mindent látunk és jobban megismerjük a tájat.

Persze ha egy hosszú kutyagolásból le tudok valamennyit csípni, akkor nem tiltakozom - ebben a kora szeptemberi hőségben Puppey kifejezetten hálás volt, hogy kevesebb fát kellett felélesztenie, mielőtt megláttuk a fekete kupacot a völgy másik oldalán.

Innen megint egy úton haladtunk a feltételezett bánya fele.

A környéken rengeteg aranyat, ezüstöt, ólmot és rezet bányásztak és arra gondoltam, hogy egy ilyen helyet fogunk találni.

Legnagyobb meglepetésemre azonban csak a nagy kupac fekete kőzetet és egy óriási lyukat találtam.

A lyukba dobott kő nagyjából öt másodperc után ért feneket - vagy akadt fenn valamin. Szóval száz-százhúsz méter mély ez a gödör, amivel megnézhették, mi van itt lenn.

Valszószínűleg semmi, ezért aztán otthagyták az egészet, hogy vállalkozó szellemű túrázók kavicsokat dobáljanak bele.

A közelben találtam még egy jókora darab kalcitot, amit a kirándulás hátralevő részében a hátizsákomban cipeltem magammal.

Talán ezért is hagytuk ki a szintén műholdasképen látott kunyhót feljebb a következő hegyen.

Oda majd akkor megyünk, ha hűvösebb lesz és a fák nem üldözik a fiatalurat egy spriccért.

Erről a rövid sétáról készült egy rövid film is, amit itt lehet megnézni.

Tározó a hegyekben

- NEM, STOP! . mondtam a fiatalúrnak, aki lelkesen emelte volna a lábát.

Puppey sértődötten rámnézett, letette lábát (a negyediket) és továbbügetett a következő fához.

Közelebb hajoltam, hogy jól láttam-e.

Valóban, a fa alatt pici kereszt dacolt az idővel.

Rövid keresés után találtam egy márványtáblát is.

"George Carter - Megfulladt egy talpfaúsztatás közben a Weber-folyón 1877 tavaszán" - Henry Sompsom, munkavezető - betűztem ki.

Természetesen ennek utána kellett néznem, de nem itt, mert a Weber-folyó völgyében nagyjából annyi lefedettségem volt, mint az 1877-es tutajosoknak.

Mint kiderítettem, Henry Sompson eredetileg tanár volt valahol, talán Nebraskában, de elunta a nevelést és munkavezető lett egy Utahot Oragonnal összekötő vasút építésén. A talpfák beszerzéséért felelt és kétszáz ember dolgozott a keze alatt.

Egyikük, a fenn említett George Carter feltorlódött rönköket próbált megbontani, amikor vízbeesett és megfülladt.

Henry saját költségén eltemettette a munkását egy hegytetőn.

A dolog innen lett bonyolult: a sír ugyanis egy völgyben volt.

Az se volt egyértelmű, hogy a márványtábla eredeti-e vagy a munkavezető leszármazottai állították-e.

Valahol emlegettek egy románcot is Henry és George között, bár Henry becsületes mormonná lett egy (vagy két) feleséggel.

Ami máig fontos a történetből, hogy a földtulajdonosok lezárták a folyót a kajakosok elől, mint magánterületet és a vízfolyást hozzáférhetővé tenni akarók a nyolcvanas években a vízbefulladt munkás történetével bizonyították, hogy a Webert emberemlékezet óta használták szállításra.

Mi nem a folyóhoz jöttünk, hanem a víztározóhoz, meg akartuk nézni, jó lesz-e kajakozni.

Úgy gondoltuk, jó lesz.

Etetési idő

Reggel én etetem a macskákat, tízóraizni Ch-nál szoktak, ebédelni C-nél és vacsorázni R-nél.

R a díszautója alatt tálal a cicceknek. A díszautó azért díszautó, mert R utálja ha idegenek parkolnak a háza elé. Ő az autójával beáll az udvarba miközben a garázsban tart egy veteránautót, a piros kisteherautó meg a ház előtt áll, hogy más ne parkoljon oda és, hogy a macskák fedett helyen ehessenek.

Néztem is őket este, aztán felkiáltottam:

- De megváltoztak ezek a macskák!