Szobor a Kopaszin

- De jó szobor! - mondtam, de nem Leóra és Fredre gondoltam Kolodkótól a Kopaszi-gát elején.

Ők tökéletesek voltak és különösen tetszett, hogy amikor benéztem a lakókocsiba, ott volt minden bútor, ami egy guruló házhoz jár.

Az is eszembe jutott, hogy egy nagyon hasonló lakókocsit láttunk évekkel ezelőtt az Antilop-szigeten.

De mondom, nem erre a szoborra gondoltam, hanem a régi malmoknál levőre.

- Hol??? - kérdezte Á, aki hiába meresztette a szemét, nem látta a szobrot, mert rossz helyen kereste. A szobrok ugyanis alapesetben a földön állnak.

- Ott, a malmok közt a levegőben! Nagyon jó kinetikus szobor!

Néztük a mozgó "kinetikus szobrot".

Összenéztünk:

- Az NEM SZOBOR!

A "nem szobor" lassan araszolt tovább.

Leültünk nézni, egyenesen bele valami szúrósba, de addig nem álltunk fel, amíg a "nem szobor" el nem ért a tetőre.

Ahol leszállt, majd elindult visszafele.

Mi felálltunk a szúrósból és inkább kimentünk a félszigetcsúcsra megnézni a Dunát. Ez jobb választásnak tünt, mint a Dürer-kert kötéltáncosa.

A Duna megnyugtatja az idegeinket.

Szovjet bunkerekben

- Ott van!

A buján tenyésző növényzet egész jól elrejtette a lejáratot.

Természetesen, amikor Ribizli lát egy lejáratot, akkor lemegy.

Persze utahi reflexei élnek és nézi, hogy hova lép.

Vagy mire.

A bunker lakója egy békésen alvó sikló volt, de rá se szeretnék lépni.

Meg hát Magyarországon van vipera, jobb, mint a csörgőkígyó, viszont cserébe nem csörög, csak ha táncol.

Az óriási hodály végén derengett a fény, de a földalatti komplexum meglepően nagy volt és a bejárat fénye hamarosan eltünt a távolban.

A Lófingató-hegy tetejébe ásott bázist a szovjet légierő használta tartalék kommunikációs központként. 

Az elképzelés az volt, hogy "van másik". Ha a gonosz imperialisták kilövik az egyik kommunikációs központot, akkor ott a következő.

Mi két, egymással össze nem kötött bunkerrendszert találtunk. Azt olvastam, hogy van egy harmadik is. Azt nem tudom, hogy ezek is tartalékok voltak-e vagy mindhárom egyszerre kellett a légierő koordinálásához.

Az mindenesetre látszott, hogy a földalatti monstrum az örökkévalóságnak készült a hatvanas években.

Helyenként látszott, hogy az örökkévalóságnak is van határa.

Mozdítható dolog nem maradt itt, hacsak valaki nem téglában vagy járólapban utazik.

Valahogy ez a virágmintás, geometrikus padló számomra éles ellentétben állt a bunkerek céljával és kinézetével.

Esetleg Vasarelly tervezte a padlót?

Amennyire tudom, a szovjetek kiásták a bunkerek helyét, beeresztették az óriási betonelemeket, visszatemették őket és amikor minden elképszült, a legtöbb csűr méretű teret apróbb szobákra osztották.

Ezeknek a téglafalait több helyen lebontották, de a legtöbb teremben még megvannak.

Nekem az osztatlan, egylégterű helyiségek tetszettek, ha lehet ezt a szót használni.

Érdekes volt, izgalmas volt, de a 17 szobás troglodita paradicsomból jó volt visszatérni a felszínre.

Ezért se kerestük most meg a harmadik komplexumot, kettő pont elég volt a boldogságunkhoz.

Kinn jobban figyeltük, hogy hova lépünk: a szellőzők rácsai gyakran végezték a MÉH-telepen.

Legnagyobb meglepetésünkre, helyenként még maradt pár fémtárgy is a felszínen.

Érdekes volt és szomorú: mennyi feleslegesen elpocsékolt pénz, erőforrás, munka, fiatalság.

Jó volt megnézni, de aztán jó volt lenézni hazafele a hegytetőről és látni, hogy a világ még létezik.

Lófingató betontorony az erdőben

 

- Hova megyünk?

- A Lófingató-hegyre.

- Hova?

- Lófingató. 

A Lófingató-hegyről komoly helyrazi tanulmányok születtek (ezek egyike valahol a könyvespolcomon lapul, az alábbi információk is innen származnak, sajnos húsz év távlatából nem emlékszem a szerzőre és a címre, csak a tartalomra).

A Lófingató-hegyről valószínűleg hippológiai tanulmányok is készültek, de ezeket nem ismerem és az esetleges terepmunkáért szerzőjüket sem irigylem.

A Lófingató-hegy évszázadokon át tette dolgát a lovakkal, mígnem 1860 körül egy szemérmes térképész kipontozta Ló.ingatóra, ami később Lóingatóra egyszerűsödött.

Hallottam néprajzos pletykákat is, hogy egy ifjú titán ki akarta deríteni, milyen népszokás is a lóingatás. 

Az adatgyűjtés során a helyiek elmondták, hogy ez nem ingatás, hanem fingatás.

Az anekdota szerintem nem valós, mert személyes tapasztalatom szerint több adatközlő is boldogan leírta volna az éves lóingató majálist az ifjú etnográfusnak, amikor a fiatal fiúk póznára kötött csikóval integetnek szívük választottjának.

Idővel aztán az f visszakerült a térképekre, nagyjából akkorra, amikor már lovak nem járták a meredek hegyi utakat, ahol lökhajtáss közlekedtek felfele.

Mire ide jutottunk, már el is értünk a Lófingató-hegy betontornyához.

A geodéziai torony 1975-ben épült és ajtaja le van hegesztve, nehogy szorgos kezek elhordják a tetején levő kommunikációs berendezéseket.

A torony oldalában láttam meg a kirándulás csúcspontját, a betonba nyomdázott Megrongálni tilos feliratot.

Ennél csak a földalatti szovjet katonai bunkerek voltak érdekesebbek.

Limitált széria

 

- Limitált széria - olvastam - 69500000.

Egy pillanatra megtorpantam és értelmeztem a számokat a kirakatban. Automatikusan kerestem a vesszőt az utolsó két nulla balján, de csak a pontot találtam az utolsó három nulla balján.

- Hatvankilencmillió-ötszázezer! - olvastam ki a számot, mint egy magyart tanuló külföldi.

- Mi kerül hetven millába?

Szent István Zsomlay mellszobra, hozzám hasonló sznobok számára büsztje.

Limitált széria.

Vajon hányan mennek be az utcáról impulzusvásárlóként?

Vajon milyen lakásban lehet? Akinek van egy ötmilla eurós kastélya, annak létszükséglet, hogy legyen egy ilyen a vértanúk ereklyetartója mellé.

- Kettőt  kérek - vizionáltam egy párbeszédet - hátha az egyiket lelökik a mókusok!

Galagonya-tető romjai az erdőben

- Ott van!

- Az a kastély?

- Az a mauzóleum.

A kastély is ott volt valahol az erdő alatt.

Alább lehet látni egy kis válogatást a Fortepan-ról arról, hogy milyen volt a kastélypark és a kastély 1944 körül.

A gondozott parknak, a nemesi kastélynak már nyoma sincs: megette az erdő, visszahódította a természet.

Azt hiszem, hogy a fenti kupac föld a Hegyi-kastély egy darabját rejti.

A kastély, a csillagvizsgáló és a mauzóleum mind Nagy Károly birtokán állt a Galagonyás-tetőn. (Megjegyzem, nem sok "tető"-re emlékeztető geológiai formációt láttunk, de valaminél biztos magasabban van ez a hely.)

A tető az egy dombnak vagy hegynek a lapos felső része, de mi itt az erdőben nem igazán éreztük, hogy egy tetőn lennénk.

Nagy Károly gyógyszerésznek készült, majd csillagász lett. Járt - és egyik első magyarként írt is az Egyesült Államokról. (A Nagy Károly életéről és birtokáról származó információk forrása Horvai Ferenc Meteor 2004/12-es cikke.)

Nagy Károly Gróf Batthyányi Kázmér birtokának volt intézője. A gróf finanszírozta a csillagda építésének kölcségeinek egy részét. (Boldog idők, amikor a dúsgazdag főurak csillagvizsálókra szórták a pénzüket.)

A mauzóleumot viszont Nagy Károly építtette, a komplexumot pedig Pollack Mihály tervezte.

Nagy Károly volt szerencsés: mire elkészült a csillagvizsgáló, aminek mára csak egyik tornya maradt meg a háromból, az 1848-49-es szabadságharc miatt távoznia kellett. A birtokot némi pénzért cserébe az államra hagyta.

A mauzóleumot se tudta belakni: Párizsban hunyt el.

A csillagdát 1945-ig malomnak és raktárnak használták.

A kastélyt a budapesti csata keretében lőtték szét 1945-ben a Viking SS páncéloshadosztály és a Vöröshadsereg tűztámogatásával.

A Mauzóleumot 1985-86-ban restaurálták - ezért is van ilyen jó állapotban. 

Mi meglepőtünk, hogy mennyire jól tartja magát.

Még a triglifek is megmaradtak a timpanon alatt. (Egy régi fotó tanusága szerint metopék nem voltak a triglifek között.)

Az ajtó keretében pedig ma is ott van az egykori zsanér.

A süttői vörösmárvány ajtó- és ablakkeretek egy része is ott van, ahova eredetileg Pollack tervezte.

Egyszerűen nem értettem, hogy szorgos kezek miért nem hordták még el az egészet téglánként.

Nem, nem panaszkodok! 

Csak nem értem.

Rózsa a törött ablakban

 

Rózsa a törött ablakban - nagyon jó cím lenne. Nem tudom, miért van ott, ki adta kinek, de ebből egy regényt lehetne írni elfeledett szerelmekről vagy egy lányról, aki nagyon elkésett.