- Kisvirág - szimatolt Puppey - El akar hervadni... Szabad-e....
- Puppey! - de késő volt.
Lehet, ettől lett sárga ez a virág?
Meredeken mentünk fel a hegyre, hogy megnézzük a kilátást.
Kilátás pedig volt.
Puppey nem szerette, hogy kijöttünk a fák közül és magunk mögött hagytuk az erdőhatárt.
- Nem mehetnénk vissza a fák közé? - kérdezte Puppey.
- Előbb együnk - javasoltam.
- Nem kell a fák közé menni - felelte az eb - de azért igyunk vizet is!
Ittunk egy kis vizet, ettünk, aztán megállapítottuk, hogy elég a tavaszi nyárból. Utahban ez általában úgy működik, hogy várni kell tíz percet és havazik, ez a tavasz azonban rendhagyó, most pár napot kell várni a következő hóviharra.
Valamikor olvastam a Grantsville melletti sziklarajzokról. Meglehetősen sok és meglehetősen unalmas olvasgatás után nagyjából tudtam merre lehetnek
El is indultunk, hogy megkeressük őket.
Az ilyen expedició mindig egy kicsit lutri: nagyon ritkán vannak GPS koordináták a sziklarajzokhoz, ha pedig vannak, akkor azok általában rosszak.
A leírások értelmezése meg enyhén bonyolult. (Majd valamikor írok egy bejegyzést erről a kutatási folyamatról.) Aki leírja, hogy hogy lehet eljutni, az általában eljutott oda, de nem mindig sikerül érthetően leírnia a helyszínt - mert hát ő tudja és neki természetes.
Itt például az útleírás első részében azt írták, hogy a kőbányánál a keletre vezető úton kell menni. Ez világos. Érthető. Precíz.
Ha csak egy út indul el a kőbányától.
Ettől kettő ment keletre pont a bányától és pár méterrel lejjebb volt egy harmadik út is. Egyikre se mondanám, hogy országút, de a Behemóttal gond nélkül tudtunk rajtuk menni.
A leírások szerint a kőbánya után egy kicsit kellett még vezetni a sziklarajzik.
Kicsit.
A kicsit az tudományos és precíz szó, azt jelenti, hogy nem untam el magam és bármennyi lehet tíz métertől tízig. Vagy többig.
Szóval mi leparkoltunk a kőbányánál és kiszálltunk és találtunk valami meglepőt.
- Ez határozottan nem sziklarajz - mondtam Puppeynak, aki attól félt, hogy a száraz fából készült alkotmány leég.
- Lelocsolom, lelocsolom! - jelentkezett önkéntes tűzmegelőzőnek a fiatalúr.
Meglepő volt, hogy ezt csak így kidobták ide.
Az nem volt meglepő, hogy miután kidobták, szitává lőtték, mert hát ez egy népszokás itt.
És hát remélem, hogy először kidobták és csak aztán lőtték szét.
Eddig már megérte feljönni. Innen már látszott a Grantsvill-fal-ként emlegetett sziklaformáció, amit majd akkor nézünk meg, ha nem lesz márciusi nyár 28 fokkal.
Ide már a sziklarajzok se voltak messze.
Közel se.
De meglettek, mégpedig meglepő módon: elsétáltam mellettük és amikor visszanéztem, ott voltak. Mert hát én egy nagyobb sziklára számítottam.
Alaposan megnéztem a véseteket és láttam, hogy nem igazán újak, de nem is a legrégibbek közé tartoznak.
Persze azonnal megfejtettem mit jelentenek a vésetek, ehhez csak a hasamra kellett ütni egy nagyot: az egykori tavat ezer éve körbeálló emberek horgászversenyen vannak és azt mutogatják, hogy melyikük mekkora halat fogott.
Néhányból lehet újabb múzeum - meglehetősen öncélú múzeum, mert ennyi mindent nem néznének meg itt sokan.
Némelyikben iroda volt vagy bolt - de a két Wendover összesen ezerkétszáz lakosa nem tudná ezeket megtölteni.
A legjobb talán egy külső helyreállítás lenne és a belső megtartása - mert igazából ezeket lebontani se akarja senki - Wendover körül van elég szabad terület, ha valamit akarnának építeni. Nem mintha valaki is akarna.
Valószínűleg sokkal többe kerülne ezeket az ötven-kilencven éves épületeket lebontani, mint valamit csinálni belőlük, elvégre a mai szabványoknak nem igazán felelnek meg.
Az önkéntesek a legtöbb pénzt és erőforrást a hangárokba fektetik.
Most tervezik helyreállítani az egykor az atombombát az Enola Gay-be beemelő mechanizmust.
A többi lassan pusztul és tűnik el.
De most még meg lehet nézni - ezért is jövünk el néha ide.
Puppey minden reggel szól hat körül, hogy meg kell nézni a macskákat.
Én erről tudok: a macskák háromnegyed hat óta a verandán mászkálnak és várják, hogy Puppey és én megjelenjünk a reggelivel.
Én kimászok az ágyból, felöltöztetem a fiatalurat, aztán kilépek a verandára, ahol várnak a macskák.
Ez a társaság nem állt kétszer sorba, amikor a macskaészt osztogatták - szerintem egyszer se, mert nem tudnak sorbaállni.
Minden reggel én Puppeyval megyek ki.
A macskák minden reggel meglepődnek, hogy "né, egy kutya, egy KUTYA!!!" és rémülten menekülnek, közben felugranak a mellvédre, visszaesnek, megpróbálnak átcsúszni a kapu rácsán, de azokat már évekkel ezelőtt kinőtték és fennakadnak pár másodpercre és a macskahad teljes pánikban kereng a szűk verandán keresve a kiutat.
Egyszer az egyik úgy beszorult, mint Micimackó, a rácsos kapu kinyílt, ahogy a macska megpróbált átfurakodni és a cicc négy lábbal evezett a levegőben ahogy a kapu elfordult. Aztán, mielőtt kimondtam volna, hogy "fogyókúra" kiszabadult és rohant várni a reggelit.
Mikor a teraszról eltünnek a macskák, lemegyek és kiporciózom a reggelit, amiben valamilyen felejtőszérum van, mert másnap a macskák már nem emlékeznek a reggeli komédiára és ismét a verandán tömörülve várják Puppey eljövetelét.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.