Még több kövület

Gimbelem gombolom, megáll az ész,

egyre több az agyában a mész! - dúdoltam az ősi kövületkereső rigmust, miközben felfele caplattam a hegyoldaba.

Miután a múltkor megtaláltuk itt a sziklarajzot, vérszemet kaptam és elhatároztam, hogy visszajövünk és megnézzük a kövületeket is.

Remélem, hogy itt nem lesznek vérszívó rovarok, mint a másik közeli helyen.

Voltak, de nem sokan és hamarosan magunk mögött hagytuk őket az emberi civilizáció utolsó nyomaival, egy szétlőtt tévével együtt.

Tudom, hogy kimenni a Természetbe, venni egy mély levegőt és szétlőni a nemkívánt háztartási gépet az olcsóbb, mint terapeutához járni, de esetleg ma megvolta az "anger manegement" és stresszoldás, akkor esetleg össze lehetne szedni az eldurrogtatott lőszert és szétlőtt céltáblát. Attól csak nem lesz valaki újra frusztrált...

A sziklákon már közelről látszott, hogy nemhiába másztunk fel idáig.

- Megkövült koral! - mondtam Puppeynak, aki megszagolta és megöntözte a korallt.

- Nem éledt fel! - mondta szomorúan és ezzel befejezte az egyoldalú interakciót (na, ez milyen képzavar?) a korallokkal.

Azek a korallok az ordovíciumban éltek, ami régen volt (kb 485 millió éve és ha csak tíz százalékot tévedek a korukban, akkor is felmérhetetlen időtávlatról van szó).

Senki se vegyen mérget arra amit mondok (ha egyáltalán lehet olyant kapni), de ezek rugosa rendű virágállatok, ami gyönyörűen megfogalmazza, hogy mi is a korall.

Ezek a korallok lassan kierodálódnak a mészkőből (mivel keményebbek), mert agatizálódtak.

Innentől más szavakkal folytattam a káromkodást, mert utolértek a vérszívók, úgyhogy nem is kerestem a földön a törmelékben koralldarabokat, hanem felvettem a nyúlcipőt és elindultam Puppey vidáman himbálózó farkincája után.

Ide majd visszajövünk, ha a szárnyas piranyák megsültek és akkor keresünk majd nem beépített darabkákat.

Országuti reklámok

Megjegyzés: a bejegyzés fotói Google Street View-ból származnak, mert vezetés közben az autópályán mindig elfelejtem előkapni a fényképezőgépemet, hogy lefotózzam ezeket a táblákat.

Ez az autópálya Nevadába vezet, ahol a határ másik oldalán Wendoverben minden olyami várja Utah lakóit, amit otthon nem kaphatnak meg.

Pia. 

Nők.

Kaszinók.

Szerencsejáték.

 

Visszafele pedig, a pia, szerencsejáték és nők után másféle hírdetéseket lehet látni arról, hogy lehet gyorsan extra gyorskölcsönt felvenni.

Kresztábla

"Behajtani tilos" - ez teljesen egyértelmű, ez a legfontosabb közlekedési táblák egyike. Jelentése teljesen nyilvánvaló: nem lehet bemenni.

Aztán jön az apróbetű: iskolai napokon.

Tudom, ez Utah, itt nehéz elképzelni - és találni - olyant, akinek nincs iskoláskorú gyereke, de azért nem mindenki tudja mindig, hogy épp van-e tanítás. Vagy nincsenek gyerekek, mert tanítás nélküli munkanap van. Megkezdődött-e a szünet, mert Utah összes iskolaszéke maga szabja meg a szüneteit. Előfordulhat, hogy az egyetemen tanítás van, a helyi iskolában nincs és a szomszéd iskolakörzetben, ami az utca másik oldalán kezdődik, van.

Szóval ha a sofőr el tudja dönteni, hogy van-e iskola, akkor még hátra van egy teszt: hány óra van. Mert reggel fél nyolc és délután fél négy között tilos behajtani.

Persze nekem erre van egy tökéletes megoldásom.

Gyalog járok erre Puppeyval és mindig megkérem, hogy fejezze ki véleményét a tábláról.

A hegyek lábánál

Ophir és Mercur és temetője között Rush Valleyben a Gillmore Well felett mindenféle érdekes dolog van a hegyek között. Ott van Jacob City, ahova még nem jutottunk el, van pár elhagyott bánya, ahol már jártunk (és még nem írtam meg, mert elfelejtettem) és olyanok, ahova még nem jutottunk el.

Egy nap most elugrottunk ide megnézni, érdemes-e ide lejönni egy hosszabb expedícióra. Mivel hétvége volt, azelőtt kellett körülnézni, hogy a helybeliek elkezdenek hódolni ősi népszokásaiknak és kihoznak mindenféle felesleget cuccot és szétlövik azokat.

Mert a fiatalúr nem szereti a lövöldözést, én pedig nem szeretem, ha a közelemben lövöldöznek, mert nem bízom ismeretlenekben, hogy tudják, hogy hogy kell lőni.

Amint túljutottunk a szétlőtt háztartási berendezések és üvegek sávján, a táj szép lett és a túra jó volt.

Voltak fák és tavaszi virágok is.

Itt ott voltak apróbb bányamaradványok is - semmi látványos, de jól néztek ki (lásd második és harmadik fotó).

Kavicsból kevesebb volt - itt-ott találtam pár beépített kvarcot is.

Szóval ide még visszajövünk, ha másért nem, kvarckristályokat keresni.

Egy megkezdett - és félbehagyott - feltárás helyén aztán találtunk valami érdekeset.

Pár furatot fedeztünk fel a sziklában.

Nem tudtam biztosan, hogy kőzetmintát vettek-e itt vagy robbantáshoz fúrtak lyukakat a sziklába.

Az is felmerült természesetesen, hogy az UFÓ-k, amikor ezt a hegyet építették, ezeknél a lyukaknál fogva hozták azt ide.

De ez kevésbé valószínű magyarázat, mert van itt elég hegy, minek hozzanak ide még többet?

Mire mindezt megnéztük, megérkeztek a lövészek és mi mentünk.

Távoztunkban még találkoztunk egy porödöggel, ami olyan gonosz volt, hogy a fotót is elrontotta.

Távoztunkban még láttunk egy elhagyott tanyát is a távolban.

Szóval, ide még fogunk jönni.

Április másodika

Az elmúlt hetekben gyönyörű tavasz volt.

Virágba borultak a fák, előbújtak a virágok.

Reggel 16 fok volt, amikor elmentem uszodába.

Aztán vártam pár percet, ahogy ezt Utahban illik és hirtelen minden megváltozott.

Szakadt a hó és hirtelen hideg lett.

- Puppey, gyere pisilni!

- NEM!

- De kell pisilni!

- NEM! Majd tavasszal.

- GYERE!

- Nem, ez egy rossz vicc.

- Nem vicc, április elseje az tegnap volt.

- Majd megyek, ha megint tavasz lesz.

Tavaszi rajzás kövületekkel

Amikor pár napja megtaláltuk a sziklarajzot Grantsville felett, akkor láttuk, hogy errefele érdemes kövületeket is keresni.

Most picit arrébb mentünk. Most nem a nagyautóval voltunk és nem akartam lemenni az aszfaltról.

Errefele is volt pár érdekes mészkőalakzat, amiket át akartunk nézni kövületileg.

De jókedvünket végzetes támadás fordította fejveszett menekülésbe: amit kiléptünk az autóból, apró csípéseket éreztünk.

- Ez lehetetlen! - sikítottam - Még csak március vége van!

A gnat flies általában április végén kelnek ki. Ezek milliméteres repülő piranyák, amik simán átharapják a bőrt és vért fakasztanak egyetlen marással. A rovarriasztók nem használnak ellenük és az egyetlen védekezés ellenük egy egész testet beborító szunyogháló hordása. Méghozzá az aprószeműből, mert hát ezak a lények nagyon kicsik.

Méretük miatt no-see-ums-nak is hívják őket, ha van olyan, aki egyálalán hívni akarja ezeket a vérszívókat.

A marás fájdalmas és sokkal jobban és tovább viszket, mint egy egyszerű szunyogcsípés és egy két napig sárgás genny szivárog a sebből, ami VISZKET. Az áldozatokat onnan lehet felismerni, hogy hörögve fetrengenek a porban miközben tíz körömmel vakaródznak és nincs rajtuk se zokni, se cipő, mert lábkörmükkel is vakarnák magukat, (Túlzok. Csak az egyik lábukon levő körmöket használnák.)

Az enyhe tél nem ritkította meg az állományt és a korai meleg miatt a bogarak (ez a másik nevük) sokkal korábban bújtak elő, mint általában.

Esőben, erős szélben a bogarak (ez a másik nevük) nem bújnak elő és - szerencsére - csak három-négy napi 32 fok feletti hőmérséklet kell ahhoz, hogy megsüljenek és eltünjenek, hogy jövő tavasszal bújjanak csak elő.

Az idei év melegrekordjait megnézve én reménykedem abban, hogy a három-négy napi harminc fok feletti hőhullám az április végére várható.

Akkor visszajövünk ide és bár bele fogunk olvadni a sziklákba, nem fognak minket élve felfalni.

Tavaszi telefon

Tavaszodik.

Korábban, mint szokott.

A száraz és meleg tél után alig volt sár az erdőben, úgyhogy elindultunk egy rövidebb sétára Pinecrest egykori vasútja mentén.

Az első virágokat jöttünk megnézni.

Az egyik kanyar után a lejtő szélén valami zöld kacsingatott ki az avarból.

Egy nagyon zöld telefon volt.

Mivel ebben az erdőben sok minden terem, de telefon nem nagyon, felvettük, mielőtt Puppey lemosta volna.

Samsung telefon volt, nem túl régi.

Összeszedtük a telefont és mindenkit megkérdeztünk, hogy elveszített-e egy telefont. Egy szakállas pasi automatikusan a zsebéhez is nyúlt és sápadtan mondta, hogy nincs meg a telefonja.

De ő egy iPhone-t keresett és nem Samsungot és reménykedett, hogy otthon hagyta.

Úgyhogy volt egy telefonunk, ami nem tartozott senkihez.

A túra után körbeültük a telefont és nézegettük.

Az értesítésekhez hozzá lehetett férni a képernyőzár ellenére: láttuk, hogy volt pár nem fogadott hívása reggel hétkor. Meg délben. Mind ugyanattól az embertől.

Volt hozzá egy gombostűnyi fénykép is, amiből annyit lehetett eldönteni, hogy a hívónak van feje. Ezzel sajnos az emberiségnek csak nagyon kis részét lehetett kizárni a potenciális telefontulajdonosok közül.

A név szerencsére nem Kovács János volt. Rákerestem a névre és találtam is egy ilyen nevű embert a közelben, aki az egyetemen dolgozott. Volt telefonszáma is.

Írtam neki SMS-t, hogy van itt egy telefon, amit hivogat.

Két perccel később megzizzent a talált telefon. 

- Mikor jöhet érte?

Mivel Salt Lake City valahol egy kisváros, tíz perc múlva egy fiatal fickó szállt ki egy autóból. Volt feje, úgyhogy odaadtam neki a telefont, ami felismerte gazdáját (a fejéről) és bebizonyította, hogy az erdőben töltött nap ellenére működik.

A fickó boldogan ölelte magához a telefonját, miközben Puppey a torkát kereste. Hogy mer valaki idejönni a ház elé?

A fickó ránézett Puppeyra és búcsúzóul azt kérdezte:

- Adhatok a kiskutyának egy huszast falatkára?