Uton Yubába

- Helló! - integettem vissza a legjobb gótikus horrortörténeteket idéző fának, ami szerintem megtestesítette Scipio történelmét.

A Yuba-tóhoz mentünk a régi országuton, ami az autópálya építése előtt bonyolította le a forgalmat Salt Lake City és Szent György meg Las Vegas között. (Ahhoz képest, hogy az ugyanezen az úton levő Riverside-ból mi maradt, Scipio egészen jól járt.)

Lehetett látni, hogy itt valamikor virágzó mezőgazdaság és állattenyésztés volt, de ma már sokkal kevésbá intenzíven művelik a földet és tartják az állatokat.

Ennek meglehetősen próbai okai vannak: majdnem mindenhol lehet valamit termelni, az a kérdés, hogy megéri-e.

Itt nem annyira.

Azzal, hogy az átmenő forgalom sokkal kevesebbet áll meg a városban, mint régen, a helyi cégek sok bevételtől esnek el, ami kiegészíthette volna a nem túl nagy helyi keresletet.

De a föld egy részét művelik és állatot is tartanak és a tóhoz is sokan mennek - amikor van benne víz.

Valamikor az alábbi reklámtáblán fontos üzeneteket lehetett olvasni, talán Scipio szállodája hírdette itt magát vagy valamelyik menő étterem vagy egy csodadoktor.

Idővel az út kitekeredett a völgyből és felmászott egy dombra, amit valamikor nagy költséggel kettévágott az út.

A táj szép volt és elhatároztuk, hogy ide valamikor visszajövünk túrázni egyet.

Persze nem nyáron.

Innen a hágótól már láttuk a tavat is, ami turizmusával segít felszínen tartani Scipio gazdaságát. Mondom, amikor van benne elég víz.

Scipio

Scipio városát Scipio Africanus-ról nevezték el.

Mert Scipio Africanus komoly segítséget nyújtott a város megalapításában 1859-ben.

Scipio Africanus, Hannibál legyőzője nem volt időutazó.

Scipio Africanus, aki Scipió megalapításánál bábáskodott, valószínűleg nem volt rokona Hannibál legyőzőjének. A utahi Scipio Africanust ugyanis Scipio Africanus Kenner-nek hívták és mormon politikus és ügyvéd volt, valamint a Mineral Cactus nevű bányászújság kiadója.

Scipio ügyvédként segédkezett Scipio megalapításában, amit akkor még nem hívtak Scipiónak. Allítólag az ügyvédi díjat drágáló helybeliek kínálták fel ezt a fizetési módot, mert Scipio akkoriban se volt egy virágzó közösség.

Bár akkoriban jobban mehettek a dolgok.

A város szisztematikus bejárásakor, amikor minden egyes utcán vágigautóztunk, sok szép pioneer otthont láttunk.

Az enyhén kietlen temetőben is volt pár díszes sír.

Ami mutatta, hogy akkor is voltak itt jómódú lakosok.

Most a város pár tehetős házat leszámítva egy elhagyott skanzennek látszott.

Egy olyan skanzennek, amiben ma is laknak és dolgoznak.

Már a mikor van munka.

A főutcán látszott, hogy valamikor sok munka volt, amikor Scipio az egész környező tanyavilág tanyaközpontja volt.

Akkoriban a főút is a város közepén haladt át és nem csak a mormon szövetkezetnek volt itt boltja, hanem volt itt olyan csokoládémárka is, amit Alaszkától Ausztráliáig árultak.

Ma legmenőbb üzletnek az egykori szövetkezeti bolt nézett ki.

Persze már ez se volt szövetkezet, hanem régiségboltként működött, ahol az álmos skanzen lakói árultak mindent, amit a nyikorgó fiókokban találtak.

Mert a város korlátlan mennyiségű rozsdás vacakkal rendelkezett ősi csetreszekből.

Pedig a kertek alatt megbúvó autókészleteikhez még nem is nyúltak.

Ha hozzányúltak volna, az én bejegyzésem is tovább tartott volna. De nem tartott, mert elmentünk a városka melletti tóhoz.

Ribizli és a TPMS

- CSIPPPP CSIPPPP CSIPPP - mondta az autó - a TPMS rendszert szervizelni kell! CSIPPPP

Halálra rémültem a csipogástól.

A TPMS, a Tire Pressure Monitoring System a keréknyomást nézi és szól, ha alacsony a keréknyomás.

Most az egyik szenzor elhunyt, mert kifogyott az eleméből a delej.

Ez minden induláskor csipogással jár és világít a sárga figyelmezető fény a műszerfalon.

Ribizli persze érdeklődött a szervizekben, hogy mennyi.

- Hááááát, ha az egyik szenzorban kimerült az elem, akkor a többi már nincs messze mögötte, szóval jobb mind a négyet lecserélni, a gyári szenzor az ötvenöt dollár darabja, azt fel kell szerelni, hát az olyan négyszázötven és a szenzorokat újra kell programozni, hogy lássa az autó, az egy százas, plusz adó - mondta a szaki a márkaszervízben.

- Hááááát, a négy szenzort érdemes kicserélni, az ötvenöt ha gyárit szeretne, kerekenként egy huszonöt és ötven, hogy beprogramozzuk a szenzort meg az adó - mondta kedvenc szervízem.

Ribizli hallani vélte, ahogy sváb ősei sikítva tiltakoznak.

Az emberiség több mint száz éve vezet autót és ebből úgy száz évben nem volt TPMS szenzor és megvoltak valahogy nélküle. Csak az a fránya csipogás és fény ne lenne a műszerfalon.

Persze a székelyvér is feltámadt Ribizliben, a sárga fényt le lehet ragasztani egy darab papírral és már nem is látszik, de azért Ribizli ekkora buherára nem vetemedne vagy nem írná le.

Természetesen Ribizli is ki tudná cserélni ezeket a szenzorokat, csak Ribizlinek semmi kedve megemelni az autót és leszedni a kerekeket és utána kitalálni, hogy lehet programozni az új szenzorokat.

Viszont Ribizli a Behemót szenzorainál látta, hogy erre van mindenféle kiskapu: gyártanak ilyen szenzorokat, amiket nem a kerékbe tesznek, hanem a szelepsapkára és egy ketyerével programozzák őket és az egész ötven dollárba kerül.

Szóval Ribizli tévedett: az egész hóbelevanc negyven dollárba került és ebben benne volt a programozó szerszám. Amazon még a megrendelés napján kihozta a csomagot és másnap Ribizli boldogan bontotta ki, hogy most ezt megszereli.

A programozó szerszámon látszott, hogy eleve egy Ribizli szakértelmű emberre lett kitalálva: van rajta két lámpa (működik és elem töltése alacsony) és egy (EGY!!!! gomb).

A négy kerek valamit fel kellett csavarni a szelepre. Aztán az autót keréknyomásmérő-szenzor-programozó módba tenni. Ez minden autónál más volt, ezért kellett egy kicsit túrni a netet, aztán a programozó szerszámot a kerék mellé kellett tartani és megnyomni rajta A gombot. Ekkor az autó beledudált az odahajoló Ribizli fülébe és lefújta a fejéről a maradék hajat. Ezt mind a négy keréknél meg kellett ismételni.

A végére Ribizli összes füle csöngött és a fején negatív mennyiségű haj maradt.

A csipogás viszont megszünt és a szenzorok működnek.

Ribizli meg elégedett volt, nem kellett ragtapasszal kitakarni a sárga lámpát.

Skull Valley pocsolyái

- Ott kell bemenni, várj egy kicsit, kinyitom a kaput - mondtam Puppeynak, aki türelmesen várt egy kicsit, amíg elindultam a kapuhoz.

Ez egy klasszikus tanyasi kapu volt: nem volt merev szárnya, hanem a szögesdrótba belefontak két oszlopot. A középső merevítette, a szélsőre pedig ráakasztottak egy drót hurkot és az tartotta.

Bemenni is egyszerű, le kell akasztani a hurkot és arrébb tenni a félfát.

Miközben akasztottam, éreztem, hogy csúszok.

A következő pillanatban ott ültem az összkomfortos, langyos pocsolyában és lassan süllyedtem a vendégmarasztaló iszabpa.

Ott ültem és nevettem.

Ledobtam magamról a szögesdrótos kaput, majd megpróbáltam felállni, de kezeim elmerültek az agyagban és lecsúsztam vissza. Puppey, a Hűséges Eb aggódva nézett rám: azért lesz vacsora?

- Végül is itt is lehet élni... Csodálatos Nalaya is egy pocsolyában lakott, pedig ő uralokodó is volt, nemcsak díszműárus - magyaráztam Puppeynak.

Közvetlenül egy vihar után alaposan meg tud változni ez a Skull Valley. 

Közben a kapura támaszkodva kimásztam a vízből és elkezdtem becsukni a kaput.

Büszke voltam magamra, hogy egyszer se kapaszkodtam a szögesdrótba se csúszászkor, se felálláskor.

Ahogy visszacuppogtam az autóhoz, megláttam valami fehéret a földön.

- Nem lehet hó! - mondtam hitetlenkedve. A vihar előtt volt harminc fok, a vihar után pedig húsz, de azért havat nem kellene itt találni.

Nem is találtam: apró jéggolyókat hordott össze a felszínen folyó víz.

Úgy nézett ki, mint az oolitikus homok a mikroszkóp alatt.

De ekkor már láttam, nekem nem a ruhámról lapokban leválló agyaggal kell foglalkozni, hanem az éhező fiatalúrral, aki egyre jobban aggódott értem.

- Ne aggódj, lesz vacsora - nyugtattam meg és egy pokrócot tettem az ülésre, hogy becsöpöghessek.

Határkő

- Még ezt lefotózom! - húzódtam le az út szélére, mert ezt tanították és ezt diktálja az illem, bár már fél órája nem jött senki szembe.

Nagyon szeretem a régi hombárokat, silókat, istállókat és egyéb farmépületeket, udvarházakat.

Itt Upton után mindegyikből volt elég. Még abból a fajtából is, aminek láttán nem lehetett eldönteni, hogy rom vagy nem rom.

Eredetileg azt terveztem, hogy  valahol lemegyünk a Chalk creek partjára, de a kisebb folyó méretű Chalk creeket mindenfelől mezők és kerítések vették körül.

Le se tudtam fotózni.

Még a hirtelen előkerülő sziklaalakzatok is magánterület voltak.

Ezek jelezték egyébként a művelhető terület és a patak végégt is.

Itt kezdődött a magashegyi sivatag.

Itt állt a határkő  Utah és Wyoming sarkában.

Itt áll 1873 óta jelölve a "mormon" trianoni határokat és senki se akarja arrébbtenni.

Upton

- Már megint egy kaliforniai gyütment hosszúhajú mosdatlan hippi akarja megmondani, hogy mi a jó nekünk? - mondták pár éve a falu őslakosai egy képviselőjelöltre, aki valóban Kaliforniából jótt.

- Az én őseimről nevezték el Uptont - hangzott a válasz.

Erre a vájtfülű ellenkezők elhallgattak.

Ez egy nagyon belterjes vicc volt, ugyanis a képviselőjelölt őseit nem Uptonnak hívták és a városkát se nevezték eredetileg Uptonnak, hanem Huffville-nek.

Akkoriban ugyanis divatos volt az új településeket az alapítójukról elnevezni és hozzátenni, hogy "ville". Ilyen például Huntsville, Grantsville, Knightsville satöbbi. (Azt majd megnézem, hogy Centervillet egy Center nevű ember alapította-e és, hogy Aphaville-lel mi van.)

A Huffok azonban elunták az alapítást és elhúztak, a falu meg Coalville vonzáskörzetébe került. (Megjegyzem, Coalvillet nem egy Szén nevű ember alapította.) Coalvilla az pár kilométerre délre van lefele a helyi patak, a Chalk creek mentén. Ezért az ottani városi népek a Huffokat csak "felsővárosinak", uptown-inak mondták. A felvégiek magukra vették az elnevezést és településüket átnevezték a Uptonnak.

Nagyjából ez a legérdekesebb dolog, ami Uptonnal történt azon túl, hogy az utóbbi években nagyon tehetős emberek vettek itt tanyát, amit kiépítettek kisebb palotává.

A temető változott a legkevesebbet Uptonban.

A telepes elit sírjaira kerültek emléklapok. Itt azok, akik a kézikocsis bevándolróhullámokkal érkeztek olyan státuszt élveznek, mintha valaki Magyarországon be tudná bizonyítani, hogy az egyik vezér törzsével érkezett a Kárpát-medencébe.

Voltak sírok, amiknek feliratát nehezen lehetett kibetűzni.

Mások tökéletesen megmaradtak.

A sarokban megláttunk egy fészernek kinéző házikót.

Amikor benéztünk, láttuk, hogy egy valóban történelmi épületről van szó, arról a helyről, ahova a kisértet is gyalog jár.

Ekkor úgy döntöttünk, hogy itt már mindent láttunk és elindultunk a wyomingi határ fele.