Takácsbástya

Mellékutca végén zsákutca mélyén jellegtelen félig nyitott jelöletlen kapu.

- Ez az! - örvendtem, de nem voltam biztos a dolgomban. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint Brassó egyik legérdekesebb erődítményének bejárata.

A Takácsbástya nemcsak Brassó legérdekesebb erődítménye, hanem a legeldugottabb is. Véletlenül nehéz megtalálni. Tanusíthatom, direkt se könnyű.

A legtetejére sajnos már nem lehet felmenni: félnek, hogy a hatalmas, erődtemplomokra emlékeztető faalkotmány hű marad hagyományaihoz és leomlik, mint ahogy a 18. század elején tette egy földrengés után.

A folyosók, gyilokjárók, lépcsőházak labirintusában járva időnként éreztük, hogy az egész épület szívünk dobbanásának ütemére remeg.

Hiába nyugtattam magam, hogy jól építkeztek az öregek, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a fél erőd nem véletlenül van lezárva.

A Takácsbástyát, ahogy neve is mutatja, a takácsok céhe védte. A jórészt 1500-as években emelt bástya önálló erődként is működhetett és ma Brassó talán legérdekesebb erődítménye. Szerintem jobb, mint a városfalak, vagy a Katalin kapu vagy a Fekete és a Fehér-torony.

Be lehet jönni (ellentétben általában a többi bástyával), mert nagy, van hol összevissza mászkálni és nincsenek is sokan.

Talán mert nem találják meg. 

Ha tudják, hogy létezik.

Még az is lehet, hogy ingyen is van. Ez nem volt világos, mert Brassó Megye Múzeumát amúgy is meg akartam nézni a város óriási makettje miatt. Valószínű, ha oda nem megyünk be, ezért nem kell fizetni.

De nem kérdeztük meg: a város 1896-os makettjét érdemes megnézni, csakúgy, mint később a kilátást a bástya tetejéről.

Remekül látszanak a városfalak, a környező bástyák és valami látszik a belvárosból is. 

A Fehér- és a Fekete-toronyból jobb a kilátás, de ez a bástya sokkal érdekesebb.

Rég voltam, megérte visszajönni.

Legközelebb talán helyre lesz állítva az egész épület.

Vagy addigra összedől.

Kávézó Brassóban

Brassó.
Kapu utca.
Kávézó.
Festival 39.

 

Nem tudom, hogy eredeti állapotába állították-e helyre a kávézót vagy kitaláltak egy régit, de a belsőépítész tökéletes munkát végzett.

Klasszikus kávéházi belső, bútorok és hangulat fogadott. Meg wi-fi. És finom kávé. Meg jó hangulat.



Békésen ültünk. Megbeszéltük a világ dolgait. A változásokat. A rokonokat. A politikát. A gazdaságot.

Ha van időnk, a világ összes baját megoldottuk volna.

De menni kellett ebédelni.

Indulás előtt elmentem oda, ahova még Ribizlifozelek is gyalog jár.

Beléptem és először azt hittem, rossz helyen járok.

Aztán csodálkoztam.
Aztán beljebb léptem és még jobban csodálkoztam.

Ha lett volna időm, lecövekelek a női WC előtt és megvárom, amíg kijön valaki és megtudakolom, ott vajon harmincas évekbeli meztelen fickókkal van-e minden kitapétázva.

De nem jött senki, az ebéd meg várt, így egy megoldani való rejtélyt eltettünk jövőre.

Kisdisznód

- Kisdisznód? Arra! - a nagydisznódi felújítás alatt álló főtéren átvágni kocsival nem tünt túl jó ötletnek, hiába mondogatták a helybeliek, hogy arra megy az út.
- Biztos? - elvégre nem lánctalpassal jöttünk.
- Igen. De meg is kerülhetik.



Megkerültük, majd gondozok kertek és házak között tévedtünk el. Többedszerre eltaláltuk a kisdisznódi utat - a távolban a hegyet koronázó vártemplom jó tájékozódási pont volt.



Kisdisznód egy újabb tipikus szász falu volt, ami Nagydisznódnál sokkal jobban őrizte eredeti karakterét.



Kisdisznód erődtemploma egy közel száz méter magas domb tetejére épült. Ez lehetett az egyik első szász román stílusú templom errefele. A helybelieknek kétszáz évükbe telt elunni a lépcsőzést fel a templomba és le, ekkor építettek egy másik, gótikus templomot ak özpontba. Ha baj volt, ráértek lépcsőzni.



A jegyszedőknek álommunkája volt: ott ültek a főtéren egy kocsma teraszán, kávéztak és az idegen jellegű emberektől - akiket legjobban onnan lehetett felismerni, hogy a főtéren leparkoltak fura rendszámú autókkal - elkértek egy kisebb összeget. Ezek után az idegene elindultak felfele egy meredeken és mire eldöntötték, hogy kiköpik vagy lenyelik a tüdejüket, felértek a vártemplomhoz.



A falusiak évszázadokon át itt vezették le a házasulandó ifjak feles energiáit esküvő elött: mindenkinek fel kellett görgetnie egy nagy kerek követ a lakodalom előtt. Aztán ezeket a köveket hajították volna az ellenségre, ha jött volna.



A hatalmas román stílusú templom pont a hegy tetején állt. Egyszerű volt és gyönyörű.



Megérte eljönni, eltévedni, felmászni, lihegni.



Jó, hogy eljöttünk.

Nagydisznód

- Nem érünk oda.
- Akkor nem érünk oda.
- Legfeljebb legközelebb nézzük meg belülről.
- Pontosan.



Ha tervezzük se érhettünk volna pontosabban az istentisztelet közepére Nagydisznódba. Ha a főteret nem építették volna éppen át, akkor se tudtunk volna bemenni a templomba.



Miután átcuppogtunk a sáros építkezésen már egész középkori hangulatban értünk el a szász erődtemplom falához.



Ekkorra már valószínűleg az összes szász evangelikus a templomban volt.



Mi lelkesen körbejártuk a templomot.

Megcsodáltuk az apróbb részleteket és az oszlopfőket és a román kapuzatot.



Szép volt.
Jó volt.
Legközelebb talán jobbkor érkezünk és be is jutunk.
Az erdélyi eldugottabb, kevésbé ismert műemlékek nagy igazsága, hogy akkor se lehet bemenni, ha nincs ott senki és akkor se, ha mindenki ott van.

Sarmizegetusa

Sarmizegetusa valószínûleg nem egy klasszikus fôváros volt, mint Róma, hanem egy adminisztratív-vallási-katonai központ.

Az volt a benyomásom, hogy ez egy erôdök védte vallási központ volt egy még nagyobb erődben egy nagy erdőben.

A várost Burebista alapította és fia, Decebal fejezte be. Aztán ötven évvel alapítása után a rómaiak lerombolták és egy valamivel megközelíthetôbb helyen építettek egy másikat, Ulpia Traianát.

A romterület részben ma is feltáratlan. (Ez a verbális nacionalizmus szép példája: a retorika ingyen van, a nagy dák király városát kiásni bonyolultabb. Pedig az utóbbinak legalább lenne valami haszna.)

Általában az egész szépen helyreállított rommezôn látszott, nem igazán tudják hova tenni. 

(Ha ezt bezzeg Árpád építette volna,

akkor minden diáknak itt kellene megnéznie a Honfoglalást, a Hídembert és a Sorstalanságot. Egyben.

Ópusztaszerbôl, ahol eredetileg szó szerint semmi se volt, mi mindent csináltunk! 

Ahhoz képest Sarmizegetusa potenciálja kimeríthetetlen.)

A dákok vallását nem igazán írták le - így nehéz részletesen elmagyarázni, mi is az, amit látunk. Valószínû, hogy például az "áldozati folyadékok, például bor" elvezetésére szolgáló patakmederben idônként vér is csörgedezett, az a kérdés, hogy mié. Vagy kié.

Kevesen voltak. 

Elmebeteg nacionalistát is csak egyet láttunk nagyon nagy Románia polóban (Baszarábiával, Moldvával a Tiszáig). Az ô harcias összképét nagyban rontotta a nagy teherbírású nejlonszatyor, amit a kezében cipelt. 

A romok profin lettek bemutatva. A magyarázószövegekben se nagyon volt dákó-román kontinuitás vagy a dák múlt kitalálása.

Hiányoltam a helyreállítás elôtti fotókat, utak ilyen állapotban ritkán maradnak meg, ha meg igen, akkor nem ilyen hirtelen tünnek el. 

A murus dacius , ami körbefogta az erôdöt, impozáns volt - mondjuk örültem volna egy rekonstruált szakasznak. 

A murus dacius a dákok várépítésének alaja. Két párhuzamps falat építenek faragott kôtömbökbôl. A falak közét kitöltik megszilárduló agyaggal és összekötik gerendákkal. Az ilyen fal jól állja a becsapódásokat. A tetején valószínûleg fa védmûvek lehettek, ezeket a rómaiak ostrom közben porig égették.

Sarmizegetusa látványos volt és legalább egyszer meg kellett nézni. 

Az egész világörökség helyszínnek és múzeumnak egu komoly hátrénya van: a legközelebbi kocsma (vendéglátóhely) 21 km-re található.

Sarmizegetusa kapujában

- Csak ketten vagyunk! - bámultunk a vastag köteg jegyre, amit a konténerben ülő őr adott át nekünk.

- Igen, de elfogyott a felnőttjegy, így kedvezményes jegyekből raktam össze a belépőjüket.

Jegy volt dögivel, a prospektus azonban hiánycikk volt.

Megnéztem a közeli információs táblát az őrség konténere mellett, de csak egy kiírást találtam, hogy vigyázzunk a medvékkel (okos tanács!) és vész esetén kit hívjunk mobilon.

Ránéztem a telefonomra, de valószínűleg egy Faraday-kalitka belsejében nagyobb térerőre lehetet számítani mint itt, a hegyek között, 1200 méter magasan a dákok egykori fővárosában.



A fővárost fegyveres rendőrök vigyázták karbatett kézzel. Nem volt világos, hogy a közelben kóborol-e valami elveszett római légió, esetleg Árpád egy lovascsapata vagy valami élelmes vállalkozótól féltik az UNESCO örökséget, aki a szépen faragott köveket ellophatná valami építkezéshez.

Az is lehet, rossz tapasztalataik vannak. Amikor Sarmizegetusa UNESCO világörökség lett, építettek hozzá egy miniatűr parkolót és helyrepofozták (na jó, járhatóvá tették) az utat. A parkolót a helyi cég olyan ügyesen alakította ki, hogy a felette magasodó, az elemekkel 1800 éve dacoló dák fal megroggyant és Decebal végső bosszújaként kis hiján magaalá temette a melósokat.

 Mi nagyobb tisztelettel közelítettünk a romokhoz és belépőkötegünket zsebregyűrve beléptünk a citadellába.

Voronet

- Nem kell fizetni a parkolásért? - meglepôdtünk, mint egy kisgyerek karácsonykor és úgy is éreztük magunkat.

A bukovinai kolostorlátogatás határozottan jól kezdôdött.



A bejutáshoz át kellett vergôdni a szokásos szuvenírbódékon. Mivel ezúttal se vettünk hupilila pónilovat mûanyagból, viszonylag gyorsan átverekedtük magunkat rajtuk. Kifizettük a belépôt és azt mondtuk:

- Ó.



Ideális kolostornézô idô volt: nem volt meleg. Nem volt hideg. Nem volt tömeg.

A bukovinai kolostorok kicsik, meghittek. Nem hatalmas kolostorerôdök, mint Cozia vagy mint Bulgáriában Rila.



Valószínûleg kevesebb volt a pénz vagy egy-két nagy kolostor helyett itt több picit építettek.



Az erôdített falak és a ôrtornyok inkább csak dísznek voltak itt.

Gyönyörû volt.



Nem volt nálunk a Szentek életének ortodox kiadása, így csak néztük a festett katalógust, hogy kínozták és darabolták a hitetlenek a szenteket.

Egyértelmû volt számunkra, mi megmaradunk egyszerû becsületes halandóknak, de szentek nem leszünk.