A két pisztráng nem született szabadon. Nem élvezték a hegyi patakok jéghideg, kristálytiszta vizét, ezüstös hátuk nem villant meg a zúgók habzó vizében és nem kapkodtak grizzlik utánuk a sziklákról.
Fogságban születtek, csakúgy, mint szüleik, nagyszüleik, dédszüleik és azok szülei. Medencékben úszkáltak, cseperedtek, mindaddig, amíg el nem érték a megfelelő méretet, kort és akkor, akkor egy papírtálcán elkerültek a Smith's-be. Ott talalálkoztak Anikóval.
Életük szinte csak filléreket ért. Pontosan két dollárt (hal)fejenként. Ezért is kerültek hozzánk. Ekkorra pisztrángék minden elkövettek, hogy tessenek nekünk, belsőségeiket udvariasan elhagyták valahol, hasukon, a könnyebb sózás érdekében hosszú vágás húzódott. Ezt tovább mélyítette az irántuk érzett szimpátiánkat.
Mivel egész életüket édes vízben élték le, megismertettem őket a só ízével. Kívül belül meghintettem őket sóval, finom fűszerekkel és még citromot is adtam nekik. Karikára vágott krumpliágyra fektettem őket. Az olivaolajjal meglocsolt burgonyát már 10 perce sütöttem, hogy ne legyen hideg az ágyikójuk.
Sültek, sültek, aztán kivettem őket a jó meleg sütőből és Anikó segítségével egy másik meleg helyre tettük őket. Khm, most már megint úsznak...
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.