Yoda, a vadász

Csend volt. Gyanus csend. Nagy csend. Mély csend. Csend csend.

Az utcai madáretetôn tômegnyomor: 6-8 madár csivitelt, trécselt, veszekedett és kétpofára, azaz kétcsôrre tömte magába a szotyit.

Az udvaron viszont csend volt. Pihe se rezdült. Néztem a csendes udvart. Tudtam, valami nincs rendben.
Ekkor megláttam. Ott lapult a szilvafán.
Elôször csak a szôrt láttam meg belôle. A szilvafán nem szokott szôr nôni. (A mienken szilva sem, de ez egy másik történet.)
A szôr ott himbálózott a fán. Ahogy követtem szememmel, a szôr egy Pompom jellegû gomolyagban folytatódott. Tüzetesebb vizsgálat után a szôrös alkatrészek egy hatalmas macskává álltak össze.
A képlet egyszerû volt: ha van macska, nincs madár, de van szar.

- Yoda - szóltam halkan -, vadászunk.
Gyorsan lefektettem a szabályokat: nem használunk szúrófegyvereket (fogakat) és nem használunk közepes hatótávolságú hógolyókat sem.
- Csak a pszichológiai hadviselés eszközeivel élünk - mondtam Yodának.
- Lelki terror, imádom - felelte a Mester. Aztán Yoda átalakult vadászkutyává.

Amikot Yoda látta, hogy én a mély, közel 70 centis hóba taposott ösvényen közelítem meg a fát, ô a ház fala mellett haladt, így kerítettük be a madarak kertbeszaró rémét.
Hamarosan Yoda a fa egyik, én a másik oldalánál álltunk. Felettünk úgy háromméter magasan lapult a szôrcsomó.
- Szia cica - mondtam.
- Sziasziaszia - mondta Yoda és kicsit fellépett a fára. A meditációból felvert kandúr fújni is elfelejtett és égnek álló szôrrel nekiiramodott. Azt hittem, a kerítés túloldalát célozza meg, de nem, a betolakodó a másik irányban tört ki a gyûrûbôl. Végigszaladt egy ágon és négy lábát széttárva belevetette magát a hóba, majd a szinte úszott a fehérségben. Amint szilárd talajt ért, egy elegáns képzavarral a macska felvette a nyúlcipôt és elmenekült.
- Legközelebb elôször locsold le slaggal - javaslta az elégedett Mester.