Egy boiler halála

(Megjegyzés: A felső fotó illusztráció.)

Cupp.

Valami vizesbe süllyedt a lábam.

Cupp.

Valami még vizesebbe süllyedt a lábam.

- Ez biztosan rémálom - gondoltam, a pincébe jöttem hajnalban le dolgozni, itt nincs mocsár és léptem még egyet.

Cupp.

A hideg vizes valami körbeölelte a lábamat.

Cupp.

Ekkor végre megértettem mindent: a padlószőnyeg ázott a vízben.

- De itt nem lehet víz! - mondtam csodálkozva, miközben ott álltam a hidegvízben.

Reméltem, ha ezt sokszor mondom, akkor elmúlik a probléma, de nem múlt el.

Ott álltam a vizes padlószőnyegen és gondolkodtam.

- Jó hír, nem szennyvíz! - próbáltam pozitívan viszonyulni a világhoz.

- Legalább ki van mosva a padlószőnyeg! - próbálkoztam tovább a pozitív hozzáállással. Amikor megvettük a házat, a nappaliban levő padlószőnyeget rengeteget takarítottuk, majd kidobtuk, kivéve egy kis darabját, amit levittem a pincébe, hogy ne a betonon járjunk. Azóta is ott van.

Követtem a vízvezetékeket és hamarosan ott álltam a bojlerrel szemben, aminek az oldalán csillogva gyöngyözött a víz (a lenti fotó tíz éve készült a vízmelegítőről, ami már akkor is több, mint tíz éves volt).

A vízmelegítőről annyit tudtam, hogy régi és, hogy a használati utasítása hercigen összetekercselve oda van erősítve az egyik gerendához.

A bojler tetején egy rozsdás pacniből bugyogott fel a víz.

Persze amikor csinálták a bojlert, kispórolták belőle a vízelzárót és az egész ház vizét le kellett zárni. De megszünt a csöpögés.

A cuppogás nem.

- Egy-két óra múlva meghozzuk az új bojlert és beszereljük - mondta a szaki, ugyanaz, aki a földrengés után megcsinálta a csöpögő csöveket.

Közben eltelt öt óra, reggel fél tizenegy volt.

Reggel, amint nyitottak, felhívtuk a helyi vízvezetékszerelőt, hogy nézze meg.

Megnézte.

- Elvisszük és beszereljük az újat. Három-négy óra múlva kész.

Nem lett kész: a tálca, amin a bojler áll enyhén elöregedett és több lyuk volt rajta, mint lemez.

- Hozunk egy másikat, egy óra múlva itt vagyunk - mondta, pedig biztosan nem hívták Láng Vincének.

Nagyon féltem attól, hogy ebben a munkaerőhiányos helyzetben mikorra találunk szerelőt. De ez a helyi picit cég még aznap mindent elintézett és délután háromkor már egy vadonatúj bojlerrel voltunk gazdagabbak. Meg egy köteg pénzzel szegényebbek. 

A bojler kapott egy saját elzárót is.

Biztos, hogyha egy nagy cégen keresztül csináljuk, olcsóbb pár száz dollárral és biztosan tovább is tart pár nappal.

Elégedett kliensek voltunk, fizetni akartunk, de a cég csak egy hónap után küldte a számlát.

- Ne aggódjanak, majd küldjük - mondta a tulaj telefonba. Igazából nem aggódtunk és nem is csináltam volna további botrányt, ha teljesen elfelejtik ezt az apróságot.

- De nehéz maguknak fizetni - mondtam, amikor bementem az irodájukba, hogy odaadjam a csekket. (Igen, ennyire smucig alak vagyok, spórolok a 49 centes bélyegen.)

- Egész vasárnap számlákat állítottam ki - mondta a tulaj - nyolcvan számlát írtam meg!

- Panaszkodsz vagy dicsekszel?

Ezen jót nevettünk.

A cég teljesen régimódi volt. A számítógép régebbi volt, mint az elhunyt bojler, minden kartotékokban, hatalmas iratszekrényekben lapult és minden szabad felületet papírok, alkatrészek és dobozok borítottak, kivéve egy négyzetméternyi asztalt, amire egy A3 lap volt ragasztva:

NE TEGYÉL IDE SEMMIT!

Imádtam ezt a helyet.

Mág egy amerikai szocreál plakátjuk is volt a falon: "A vízvezetékszerelő a Nemzet egészségét védi".