Intermezzo - Olivaolaj

Ültünk V-vel egy étteremben. V a salátáját nézte.

- Ezen nincs olaj.

- Nincs - bólintottam.

V összeszedte magyar szókincsét és a poncérhez fordult:

- Olivaolaj kerem - mondta elfogadható magyar kiejtéssel.

- Tessék?

- Olivaolaj.

- Hogy? - V artikulálni kezdett.

- Olivaolaj.

- Mi?

- Olivaolaj.

- Nem értem.

- Olivaolaj - V kezdett kétségbeesni.

- Nem értem.

- Olive oil please - adta meg magát V a magyar nyelvnek.

- Ja, olivaolaj! - mondta a pincér és V úgy döntött, ideje elbújdosni.

A határkövek

Tavaly még megvolt.
A henger alakú kô akkor csak úgy állt magában.
Derékig ért és benôtte az iszalag meg a gumi.

Az iszalag a földbôl nôtt, a gumi a gumistól jött.

A gumis a követ arra használta, hogy gumit halmozzon köré.

A kô egy határkô volt. Százhetven éve, 1838-ban Pest városa úgy döntött, megkülönbözteti magát a különféle tanyaközpontoktól és határkövekkel jelöli meg a határát.



A kövek egyik oldalára azt írták, Pest, a másikra meg az aktuális tanyaközpont neve került. Például Pestszentlőrinc. Ott volt még a dátum is, 1838.

A határköveket egy része eltünt. Másokat földmérők, térképészek ma is használnak, számon tartanak. Ezt a követ pár évvel ezelőttig benőtte a gumi meg az iszalag. Aztán eltünt a gumis. Lebontották a házakat, kiszélesítették az utat és a kő eltünt.

Lett helyette pár jópofa rajz a mögötte keletkezett új tűzfalon.



Idén elsétáltam ide, megnézni a határkő hült helyét. A falról bámuló ufóknak azért szóltam, hogy van egy másik határkő pár száz méterre. Vigyázzanak rá, kihaló fajta.

Picur sétája

- Azért jöttél, hogy elvigyél sétálni.

Nem kérdés volt. Kijelentés. Picur biztos volt a dolgában.

- Persze. Vezess.

Picurnak ilyesmit nem kell kétszer mondani, az az igazság, hogy egyszer se. Mentünk, hegyen, völgyön, ösvényen.

-
Szia Picur! - köszöntek a járókelők és Picur mellett végre valakinek éreztem magam.

Én voltam az, aki Picurral Sétált. Miután köszöntünk mindenkinek, akinek köszönni kellett, megugattunk mindenkit, akit meg kellett ugatni, Picur elégedetten hazafele vette az irányt.

Aztán leült az autó mellé és azt mondta:

- Ugye kocsikázuk is?

Fotósarok - Kötelezően behajtani tilos

A belvároson suhantunk át. Késő éjjel volt. Vagy talán hajnal. A város aludt.

Ekkor láttam meg szemem sarkából a táblát.

Azt hittem, romlott volt a hekk.
Azt hittem, hülye vagyok.

Mutattam a többieknek is, miközben csikorogtak a fékek a táblánál.

-Nézzétek.

Csak a leeső állak koppanását lehetett hallani.

- Ez szimbolikus - mondta M.

Egyetértettünk.

A számítógép kettős lelke

Van egy skizofrén számítógépünk. A gép maga egy pici Asus EEE. Azért skizofrén, mert két operációs rendszer van rajta. Amikor a gép halk zörrenéssel bekapcsol, választhatunk, hogy egy UBUNTU Linux vagy egy Windows XP induljon el rajta.

A programoknak lelkük van.

A Windows gyűlöli a vendégszobában levő wifinket. Nem tudom, miért. De gyűlöli és nem hajlandó kapcsolódni hozzá a vendégszobában. Látja, de úgy tesz, mintha nem lenne.
Az Ubuntu szereti a wifit és egyből kapcsolódik a vendégszobában.

Ha átmegyünk bármely másik szobába, a Windows azonnal kapcsolódik. A Linux is.

A vendégszobában azonban ugyanaz a gép egyik operációs rendszerrel nem tud kapcsolódni, a másik igen.

A géptestbe zárt programoknak lelkük van.

Picur és Yoda

- Figyelj Picur, most Yodával és velem jössz sétálni, a gazdi nincs itthon.

Picur bólogatott.

- Emlékszel, el is köszöntetek, mondta, hogy pár hét és itthon lesz.

- Nem vagyok hülye - morogta Picur - emlékszem, Te vitted ki a reptérre. Csak azért várom a kerítésen, hátha visszafordul véletlenül a repülője.

- Picur, nem teszek rád pórázt. A gazdi azt mondta, nem lesz gond.

- Nem lesz.

- De nem fogsz betörni senki kertjébe és nem iszod el a macskák tejét.

- A macskák tejét se?

- Azt se.

- Na jó.

És elindultunk. Yoda pórázon, Picur világos fenekét riszálva.

Picur tisztában volt a felelősségteljes feladattal. Pontosan mutatta az utat és kijelölte a megjelöleldő zónákat. Tíz lépéssel elöttünk haladt a sötétben. Ha megálltunk, megállt és megvárta, amíg ismét elindulunk.

Időnként hátranézett, megvagyunk-e még.

Ahogy az utca aljára értünk, Picur miniatűr drótvágót, hidegvágót és egyéb szerszámokat szedett elő és beküzdötte magát egy kertbe, ahol a felelőtlen lakók kikós velőscsontokat tartanak.

- Picur... - mondtam. Nem fűztem nagy reményeket a dologhoz, Picur öntudatos úrinő és akkor is meggondolja, engedelmeskedjen-e egy utasításnak -amit egyébként tökéletesen ért-, ha egy oldal szalonnát lóbálnak előtte. Na jó ilyenkor, hogy örömet okozzon a gazdinak, leül, meg parolázik, de csakis szigorúan jótékonysági alapon.

Picur azonban most pontosan értette, mennyire fontos az összhang és az egyetértés, szépen visszahajtogatta maga mögött a kerítést és egy iramodással visszavette helyét az élen.

- Csak a csontokat ellenőriztem, tudod.

Bólogattam, miközben este fél tizenegykor a szokásos késő délutáni kört tettük meg és azt hiszem, még a hunyorgó csillagok is látták, mennyire elégedettek vagyunk magunkkal.

Fotósarok - Magyaros menü

Szeretek fôzni. Valamennyire talán konyhanacionalista is vagyok: még sushiból is tudok pörköltet fôzni. De mindig tanulok valami újat a magyar konyháról is.

Az alábbi menü egy közvetett bizonyíték arra, hogy amikor a magyarok ôsei, a Szíriusz hôs benépesítôi meghódították a Földet, elugrottak az Egyesült Államokba.



Valószínûleg ûrhajóval.

Ezzel:



Megjegyzés: a busz oldalán levô rovás nem Csaba királyfira, hanem a busz tulajdonosára, Tigalmann Csabára utal.

Római romok - Tokod

Egy fémhulladék-átvevőhellyé alakított széteső ipartelep és egy elhagyott teherpályudvar mögött a szántók és az erdők között poros földút kanyargott.

Addig kanyargott, amíg nem mertünk továbbmenni. Itt volt Gardellac. Vagy ami maradt belőle.



Nem számítottunk sokra - ezerhatszáz év az ezerhatszáz év. Hiába láttam Google Earth-ön az erőd falait, nem számítottam ennyire. A műholdképeken az ilyen romok sokszor jobban látszódnak a magasból, mint a földről.

Gardellac - amit nem biztos, hogy így hívtak, de valahogy hívni kell - egy késői római erőd, amit valószínűleg Valentinianus idején építettek 364 és 375 között egy régebbi erőd és egy őslakos falu mellé.



A régészek szorgalmas munkával elhordták a romokat fedő vastag földtakarót. Másfélezer év földrajzi változásairól tökéletesen árulkodott az a közel tíz méter magas domb, ami apránként ránőtt a falakra a kaputrnyoktól délre. A felszínre került méteres falakat alaposan konzerválták, ez sem tudta elrejteni a római hadmérnökök minőségi munkáját.



Az 1.6 hektáros erődöt szabálytalan négyszög alapú falak vették körbe. Minden sarkon és a falak felénél bástyák emelkedtek. Az erődnek egy kapuja volt, ami az egykori aquincumi országútra nyílt.

Egy egykapujú erőd már más katonai felfogást mutatott, mint Trajanusz négy kapuval rendelkező katonai táborai. Azokat még “dilis” rómaiak védték, akiket nem zavart négy könnyen támadható pont a falakon. Ha jött az ellenség, ők kimentek a mezőre (a hóra) és ott nyílt terepen megmutatták a barbároknak, milyenek is azok a rómaiak. A késő római erődöket inkább védelemre tervezték, a tornyokból lőttek, amíg tudtak, aztán jöhetett a bunyó a falakon.




Az erőd egy pontjáról hirtelen megláttuk az esztergomi bazilikát. Talán még soha nem volt ennyire egyértelmű, hogy a limes erődjei egymástól látótávolságban voltak. Ekkor sajnáltam igazán, hogy otthonhagytam a fotógépet.




De legalább az erődig eljutottunk. Yoda is így gondolta és lerótta tiszteletét a rómaiak előtt az erőd közepébe épített villanyoszlopnál.



Még többet Tokod római erődjéről:
http://www.ripapannonica.hu/magyar/kulturalis.php?id=16

Sorban

A hideg nyári szél megcibta a szakállam és álltunk rendületlenül a Központi Okmányiroda elôtt, mint végvári vitéz a törököt lesve.

- Ott a Gyôzike! - mondta a mögöttem sorbaálló mániákus koránkelô, aki hétre ért ide Biharkeresztesrôl.

Elszakadtam a kortárs magyar kultúrától és nem tudtam, mirôl van szó, csak egy kialvatlan (másnapos?) alakot láttam a sor elején. A többiek azonban ismerték ôt.

A beszélgetés elkanyarodott Gyôzikére, majd visszatért arra, hogy az "elmúlt nyócévben" meg elôtte azért jobban mûködtek az okmányirodák és az esôverte Visegrádi utcánál azért jobb helyeken is lehetett várakozni. (Az esôverte szó helyett itt más szót használtak, de Ribizlifozelek tekintettel van a vallásos olvasók érzékentségére.) Volt, aki a Pólust, más a Lurdy házat emlegette nosztalgiával.

- Örüljünk, hogy nem kenyérért állunk sorba! - erre aztán senki se tette hozzá, hogy az majd késôbb jön.

Közeledett a nyolc óra. Izgatott hullámzás futott végig az embereken. Pontban nyolckor megnyíltak a kapuk és elkezdôdött a sorszámosztás. Vagy hetvenen fegyelmezetten betrappoltunk a helyiségbe.

Én a falra kifüggesztett NER-t olvasgattam és svejki hangulatban a légyszart kerestem rajta. Egyelôre nem találtam.

Nyolc óra nulla ötkor már nem volt szabad kapacitás, már csak a sürgôsségi útleveleseket fogadták jópénzért.

Innentôl kezdve azonban minden ment, mint a karikacsapás. Az ügyintézôk profik voltak és tízre minden el lett intézve.

Mindennel elégedett voltam, amíg be nem mentem a wc-be. Ezt nem kellett volna.

Sorszámért állok sorba

Éveken át magyaráztam, hogy Magyarországon az okmányirodák tökéletesen mûködnek. Tévedtem. Már nem.

A hideg nyári szél beletépett a szakállamba, ahogy megálltam a sor végén.

7:00
Reggel.
Vasárnap.

Központi Okmányiroda.

Pár napja Á-hoz igyekeztem, amikor felhívott, hogy mentsem ki a bankból. Lejárt a személyije és sûrgösen utalnia kellene pénzt. MOST.

Elmennék és elküldeném-e én.

Egy jó ribizlifozelek ahol tud, segít. Vigyorogva beperdültem a bankba, szütyôm mélyébôl elôástam a pénztárcát, személyit, letettem a dokumentet a pultra: lejárt.

Öt napja, de ez lényegtelen.

Szerencsére volt nálam egy másik dokument.

Pénz utal.
Ribizli önkormányzathoz beperdül. Ribizli emlékei szerint az okmányirodák jól mûködnek.

Személyi kéne.
Húzok.
Volt idôpont. Augusztus 10-re. Július közepe volt.

- Ha foglalnék idôpontot interneten vagy telefonon?
Az ôr belenézett a papírokba.
- Lehet. Augusztus közepére lehet foglalni.

A fickó kedves volt, adott egy papírt Budapest összes okmányirodájának címével.

Párat felhívtam.
Amelyikkel tudtam beszélni, az augusztus közepét és végét emlegette.

De a központi okmányirodában hétvégén - vasárnap is! - van félfogadás reggel nyolctól.

Szombat reggel nyolckor ott álltam az esôben az okmányiroda elôtt.

- Mára már nincs sorszám - mondta kedvesen az ügyintézô. Próbáljon reggel hétre jönni.

Megpróbáltam.
Sikerült.
Harmincharmadik voltam.
Elkezdtem sorbaállni sorszámért.

Foly. köv.

Esôs reggel

- Menjünk sétálni.

Yoda rezignáltan szimatolt a levegôbe.

- Esik.

- Most nem is.

Felcsatoltam a pórázt.

A Mester leült és nézett.

- Gyere.

- Esik.

- Nézd, most épp nem esik.

- De majd fog. Inkább csinálj reggelit - zárta le a vitát a Mester

Tíz éve üzemen kívül

Évente egyszer elzarándokolok a Bazilikához és megnézem a mozgáskorlátozottaknak felszerelt liftet.

A közpénzen épített lift köszöni, tíz éve rosszul van és nem mûködik.

Most, hogy a Bazilika körül elkészült a kerítés, remélem a liftre is sor fog kerülni.

Eszközhasználat

A kutyák keze csak korlátozottan alkalmas eszközhasználatra. Ez igaz a fogaikra is. Picur azonban nem jön zavarba, ha például ki kell nyitnia egy kulcsrazárt ajtót. Picur ilyenkor bemutatja a tökéletes eszközhasználatot.

Picur egy hangutasításos rendszert fejlesztett ki.

- Vau - mondja halkan, a megfelelô hangsúllyal, kicsit sürgetôen, de csak egyszer, tisztán és érthetôen.

Ekkor én veszem az impulzust, feldolgozom az utasítást és rohanok kinyitni a garázsajtót, hogy ÔPicursága kimehessen nyújtózkodni az udvarra.

Közben Yoda szorgalmasan jegyzetelt.

Széll Kálmánon át

- Öt bugyi egy ezres, öt bugyikát egy ezresért.

- Kerámia kést tessék, valódi kerámiakést.

- iPhone, vegyen olcsó iPhone-t.

- Tévésoppos melltartót és kombinét!

- Lóbalzsamot tessék!

- Bugyikát tessék!

Ekkorra eljutottam a 61-es villamostól a metróig a Széll Kálmán téren és már az ellenôröknek is örültem.

Kisvárosi fények

Álltuk Yodával a Körtésben az éjszaka közepén. (Pontosítok: számomra még fiatal volt az este, Ribizlifozelek nem szereti alvásra pocsékolni az idejét. A nap hatkor kezdôdik és éjfêlig tart.)

A helybelieket ekkor azonban már belelôtték a pizsamába.

- Tiszta Salt Lake City - néztem le a Zsámbéki-medencére.

Keresni kezdtem a hasonlóságokat és különbségeket.

- Itt is a kivilágított templomtornyok uralták az éjszakát. Utahban is.

- De Utahban egyes gyárak, üzemek, boltok is fényárban úsznak.

- Itt ezt csak a fociakadémiáról lehet néha elmondani.

- Az utcákon itt sokkal több a fény, több a kandeláber. Még Páty is városnak látszott az éjszakában.

Persze tíz után itt is csak eltévedt lelkek mozogtak. Meg Yoda és én.

Minden a régi

Yoda döbbenten néztem a romos házat. Annyira meglepôdött, hogy még lepisilni is elfelejtette.

Megrökönyödve néztem az amorf, zsaluzott betonból készült házat, amirôl nem lehetett egykönnyen eldönteni, hogy atombombák vagy az idôjárás ellen véd-e elsôsorban.



Meg voltam lepôdve. Ezt a házat már láttam. Csak akkor hideg volt.

Miután befejeztük a másfél órás sétát a hegyek lábánál, keresgélni kezdtem a régi fotók között és egy kilenc évvel ezelôtti kirándulás képei között megtaláltam.



A házat azóta se adták el.

Állapota se nagyon változott.

Nem is rohan annyira az idô.

Az utazás lényege

Utazáskor az utazó elszakad megszokott környezetétôl. Új szokásokkal találkozik. Ismeretlen ízeket próbál ki. Új dolgokat lát.



Egy jó utikönyv hosszú fejezeteket szentel a helyi specialitásoknak. Egy másikat a lokális ízeknek.



Egy harmadik azzal foglalkozik, hogyan bôvíthetjük ismeretségi körünket utazás közben. Meet the locals egy szinte kötelezô hívószó.

És ezt Yoda pontosan tudja.

Romok a búzamezôben

- Tökön romok?

Nagyjából úgy néztek rám, mintha azt mondtam volna, hogy egy meztelen nôt láttam a Lánchidon sétálni.

De ott voltak.



Elôször ugyan megpróbáltam rohammal bevenni kocsival egy helyi gyártelepet, de aztán hála a telefon térképének, egyenesbe jutottunk. Egy meglepôen jó minôségû aszfaltozott úton haladtunk elôre, majd pár méteren át megszünt az aszfalt, de ezt követôen ismét tûrhetô lett az út.

Autóztunk a mezôben és a navigátorok a telefon képernyôjén lesték a kék pontot, ami a rom helyét jelzô lila gombostûhöz közeledett.

- Ott van!



A rom alig látszott a fényes felhôk elôtt csillogó learatott búzatáblában, de a gps nem hazudott. Ott voltunk.

Én a templomot, Yoda a bokrokat, Picúr az egereket leste.

Tipikus Árpád-kori templom volt. A doboztemplomot apszis zárta le, a bejárat - és az ablakok is - délre néztek, a szentély meg becélozta keletet.



Hat-hét méterre emelkedtek ki a romok a szántásból. A távolban egy kombájn pöfögött. Amikor eltünt, megszünt a huszonegyedik század. A hullámzó dombok mögött egy magaslatról lenézett ránk a budajenôi kápolna, a másik irányból pedig a zsámbéki rom integetett.

Körbejártuk a romokat, közben Picúr tönkretette a tarló egereinek napját, aztán visszatértünk a jelenbe. 

VISSZA A JÖVŐBE: Egy újabb látogatás 12 évvel később.

Meztelen nôt les a fûben lapuló oroszlán

Nem. Ez nem a Blikk. A fûben lapuló oroszlán tényleg egy meztelen nôt lesett. Azoroszlán kôbôl volt, a nô húsból és vérbôl. A bámészkodók is emberbôl voltak: lelkesen fotóztak és kattintgattak, miközben a nô illegette magát.

Az oroszlán meg a fûben lapult.

Nem a Szerengetiben voltam, hanem a Lánchídon sétáltam át. Csakúgy, mint a meztelen nô. A ruhán - illetve annak hiányán - kívül az volt köztünk a különbség, hogy a nôt filmezte egy fickó. Meg még egy tucat szájtáti.

Most már tudom, hogy készülnek a meztelen nôs naptárak. Meg egyebek.

Marschalkó kôoroszlánja meg csak lesett a fûbôl.
Azaz a talapzatból sarjadó gazból.

Mielôtt valaki rámszól, hogy mit szidom itt látogatóként a rendszert, kijelentem, igenis tetszik az önkormányzat azon törekvése, hogy természetes környezetet teremtsen a lánchidi kôoroszlán körül és turisztikailag valóban növeli egyes emberek között Budapest vonzerejét, hogy huszas éveik elején járó lánykák illegetik magukat egy szál hajkoronában a város közepén.

Jászok köve

- Ott a jászok köve!

A gumik csikorogtak, a centrifugális erô belepréselt az ülésbe és a következô pillananatban ott parkoltunk egy keskeny és meredek földúton.

- Mi az a jászok köve?

- Nem tudom. Nézzük meg!

Az úton csak gyalog lehetett haladni, ha még valaha is visszajövünk, lenn parkolunk a másik oldalon levô mellékúton.



A dombtetôrôl elôször Pilisjászfalut láttuk meg. Aztán az emlékhelyet.

A jászok a tatárjárás elôtt és után a kunokkal együtt érkeztek/menekültek/jöttek Magyarországra és itt a királyi privilégiumoknak köszönhetôen is évszázadokig megôrizték nyelvüket és identitásukat. (Ezt ma egyes politikai csoportok úgy fogalmaznák meg, hogy idegenek maradtak a nemzettestben és a liberalizmustól megrészegült uralkodók engedtek a multikulturalizmus hamis délibábjának.)



Az emlékhely egy kôbôl, egy három kopjafával megtûzdelt halomból, egy keresztbôl, rozsdásodó paldokból és egy elhagyott temetôbôl állt. Meg rengeteg lekaszálandó fûbôl. Látszott, valamikor volt pénz felépíteni az emlékhelyet, leszúrni a három festô (Prinner Vilmos, Döbrentei Károly és Ott Zoltán) emlékére három kopjafát, aztán átengedni a hegytetôt a természetnek.



A temetôben, miután legyôztük a bejártot örzô i-szalagokat (elnézést, hülye szóvicc), megtaláltuk a három festô egyikét. Lehet, a többiek is ott alusznak a bozót alatt.



Ha volt is magyarázó emléktábla arról, hogy miért hozták ide a követ, mit jelent a kô a jászoknak és miért pont ezen a dombon áll, miért kopjafázták ki a festôk emlékmûvét és ehhez hogy jón a kereszt, az már rég eltünt.

A jászok köve egy kô volt, amit Yoda jóváhagyott - és ez volt a lényeg.