Bár a tetőn

- Még én sem voltam - mondta telefonos segítségem, P -, de bemész a Kecskeméti utca 3-ba és onnan kell felmásznod. A földszinti kocsma a Közhely, az emeleti a Tip Top.

A Közhelyet közhelyesen könnyű volt megtalálni. Innen vezetett fel egy homályos csigalépcső a mennybe (ami jelen esetben egy másik kocsma).
A lépcsőházból irododák nyíltak, emeletenként egy. Ez egy álommunkahely: a földszintet és az emeletet teljes egészében kocsmává (kávézóvá) alakították.



Ez egy klasszikus bérház: a négy emelet tizennégynek tünt és mire felértünk a tetejére, nemcsak azért álltunk meg, hogy lefotózzuk a lépcsőházat megvilágító tetőablakot, hanem, hogy visszanyeljük a távozni készülő tüdőnket.

Aztán kiléptünk a tetőre és ott volt alattunk az Egyetem tér.



Leültünk.
Nem volt nagy és nem is magasodott a város fölé, de a kilátás akkor is szenzációs volt. Ezt láthatják a galambok nap mint nap, miközben tojnak a lent nyüzsgő emberek fejére.



Este hat volt, pont akkor nyitott a műintézmény és a személyzet már rutinos szalonspiccel kezdte az estét. Lengedezett egy szellő, libegtek a bárányfelhők és mi néztük, milyen Csollány Szilvesztert megszégyenítő tornamutatvánnyal kell a pincérnek megkerülnie a pultot, hogy hozhassa a limonádénkat. (Kávé és tejtermék nincs, valószínűleg nem találtak senkit, aki fel mert volna ide cipelni egy hűtőszekrényt.



Hétig nem voltak nagyon sokan. Pár munkából szabadult manager (óbeszédül irodista) és néhány jószimatú turista volt a közönség.

Ekkora megittuk a limonádét és kigyönyörködtük magunkat a tetőkben.
Vakmerően leereszkedtünk a lépcsőn az utolsó métereken lábunkkal tapogatva az utat. Ha a szalonspicces pincér ígz folytatja útját a sárgaföld fele, akkor ő meg se próbálja majd a leereszkedést, hanem ottmarad a tetőn, amíg a világ világ. Vagy amíg a bár be nem zár.