Reciklált kerítés

- Megjelölöm! - mondta a Mester és szemében lobogó tűzzel közelített az iratrendezőkhöz.

- Yoda, az valakié, nem a tied.

- Azért kell megjelölni!



Jobban megnéztem a szekrényeket. Egyik oldalon csak le voltak dobva, de másikon szépen össze voltak rendezve kerítésnek.

- Yoda, ez egy kerítés lesz - mondtam és csodáltam a kerítésépítő találékonyságát, hogy az iratszekrényekből virágládás kerítést épített.

- Ha ez kerítés, akkor elvesztette magántulajdon jellegét és köztulajdon - értelmezett a Mester és jelölt.

Welcome!

Ehhez semmit se tudok hozzátenni.

Tiszta Amerika

Ez a buszmegállókba felszerelt kézi készülék sok mindent elmond Salt Lake Cityről (és az Egyesült Államokról) és az amerikai tömegközlekedésről.

Sötétedés után ha valaki fel akar szállni a buszra, megragadja a csövet és fel-le huzogatja, ettől a cső világítani kezd és a buszvezető remélhettőleg észre veszi és megáll.

Mert olyan sötét van, hogy egyébként nem látszódna a gyalogos a megállóban.

Gond egy szál se

Megnyugtató, hogy itt is létezik a minden nehézséget leküzdő buhera.

Bivalyvaj

Kiváncsi vagyok, ki feji a bivalyt.

Navajo National Monument

Valahol azt olvastam, hogy a Navajo National Monumenthez egy keskeny, kanyargós út vezet. Ez igaz, ha valaki az Egyesült Államok gazdagabb részén tanult vezetni. Ez az út valóban keskeny volt, ha az űrrepülőgép leszállópályájához hasonlítjuk és valóban kanyargós, ha valaki ahhoz szokott, hogy tíz kilométerre belátja előre az utat. Tükörsima, jó vonalvezetésű, kétsávos út volt leállósávval.

A helyet a navajókról nevezték el, akiknek annyi közük van az itteni romokhoz, mint nekünk, magyaroknak Aquincumhoz. Ott élünk, de maximum bontottuk néha, amíg fel nem találtuk a "műemlék" szót. (A navajók még csak nem is bontották a romokat, mert rossz ómennek tartották matatni közöttük.)



Nekem egyből tetszett a hely: volt hálózat és még az internet is vonszolódott. Mondjuk nem 4g volt, hanem maximum kettő és negyed, de akkor is. Kellett is a mobiltelefónia, azt hiszem, ezen át működtek a pénztárgép kártyaleolvasói a boltban. A belépés és a múzeum ingyenes volt. Talán azét is, mert a látogatóknak kinőtt volna a szakálla, mire átment a kártyás fizetés a rendszeren.



Egy rövid sétáért jöttünk: meg akartuk felülről nézni a Betatakin romot. Sajnos közel menni nem volt idő, ezt eltettük későbbre. Most csak a kilátóba mentünk egy rövid, másfél mérföldes sétával.



Közben láttunk megkövült óriáscsirke (dinoszaurusz) lábnyomot, navajo hogan és sivatagot. Ez a hogan engem egy paticsházra emlékeztetett, javaslom is az alternatív magyar őstörténet kutatóinak, hogy a szíriuszi bevándorlás mellett Árpád navajo kapcsolatait is vizsgálja.



Az ösvény azt is megmutatta, hogy az itteni boróka a kő hátán is megél.



Mire ezt mind kibeszéltük, ott álltunk a kanyon peremén és néztünk le a korlátba kapaszkodva.



Egy óriási szikla-alkóvban ott bújtak meg a romok.



Megbeszéltük, hogy ide el kell jönni és meg kell őket nézni közelebbről. Innen távcső nélkül kicsi lego-kockáknak tüntek a házak. Lehet közelről meg nagy lego-kockáknak fognak tünni, de ezt ki kell próbálni.

Utahi tavasz

Vasárnap kinéztem az ablakon és a virágfagylalttá alakult orgonára bámultam. Meg a kinti hómezőre. Az újságból megtudtam, hogy a hegyekben harminc centi friss hó van. A városban ennél valamivel kevesebb.

Szerencsére a helyi tavaszra jellemző, hogy délutánra a hó eltünt és hétfőn hirtelen tavasz lett. Remélem, nem három órára.

A San Juan partján

Keskeny földúton ereszkedtünk le meredeken a folyópartra.

- Menjünk, menjünk - lihegre a Mester a fülembe.

Rengetegszer néztünk le a San Juan-ra, de csak Sand Island-nál voltünk a folyó mellett. Felette is csak Goosenecknél.



Yoda boldogan rohant körbe a parkolóban. Itt az egyik oldalról a folyó megközelíthető volt, a másik oldalon a szokásos vörös sziklák magasodtak, az ő törmelékük festette vörösre a folyót.



Szakállas fickó pakolt egy csónakba.

- Megyünk lefele - magyarázta - Öt nap alatt értünk ide Sand Islandtól. Megyünk tovább. Még öt nap, addig egy szűk kanyonban folyik a San Juan.



- Menjünk még sétálni! - szólt a Mester - Ennek a folyónak szüksége van még egy sűrgős segítségre.

Elnevettük magunkat és mentünk keresni egy folyóparti fát.

Sugárzó Halchita

Az országút enyhén kanyarodott és ott volt Halchita. Halchita egy navajo falu, ahol a nők éves átlagos jövedelme 0 (zéró) dollár és ahol az egyfőre eső jövedelem az nincs tízezer dollár és ahol kétszázötven ember él.

A kanyar után megláttam valami nagy szürkét Halchita mellett.

Félrehúzódtam és mivel jobb nem jutott eszembe, lefotóztam.



- Menjünk már - lihegte fülembe Yoda, a navigátor, akivel megbeszéltük, hogy a San Juan folyót nézzük meg.

Továbbmentünk.

Később Google-n megnéztem és ott felülről még nagyobbnak látszott a szürke.



Mint megtudtam, Halchita Mexican Hat külvárosa volt akkoriban, amikor itt uránt dusítottak. A munkások laktak itt és néhányan közülük máig itt ragadtak.

Amikor már nem lehetett mindenféle radioaktív anyagot összevissza felszínen tárolni - és amikor már-már kezdett volna beszivárogni a talajvízbe -, akkor a sugárzó anyagokat egy szarkofágba temették. Ide temették az üzem épületetit is, valamit pár iskolát, aminek építésekor olcsó -és sugárzó- homokot használtak fel.

Szóval legközelebb itt inkább gyorsítok lassítás helyett.