Lemaradtunk

- Erről lemaradtunk... - sóhajtottam a Tekoi rakétamotor tesztelő terület bejáratánál, szemben az Orr-tanyával.

Rakétamotort itt már évtizedek óta nem tesztelnek és a katonák is eltüntek innen, pedig egy időben a legtöbb felirat kétnyelvű volt itt: angol és orosz, mert a rakétamotorok elcsendesülésével megsemmisítésre váró vegyifegyvereket tartottak itt (is). A szovjet ellenőrök pedig értékelték, hogy nemcsak angolul írták ki, hogy ebédlő.

Aztán elmúlt a hidegháború, elmúlt a Szovjetúnió és a bázison filmeket forgattak, aztán már azt se és megmaradt épületek az enyészeté és a helyi indián törzsé lett.

Ekkoriban lehetett bejutni a komplexum maradékába: a hátsó bejáratnál még a drótkerítést is eladták és ha száraz volt az idő, akkor körbe lehetett autózni.

Ekkor kellett volna megnézni, mi is van itt - de mire észbekaptunk, az összes maradék épületet ledózerolták és a törzs mind a harminc tagja egyetértett azzal, hogy ha már az atomtemetőt nem tudták összehozni, akkor mit csináljanak: újra bekerítettéka területet és az Antilop-szigeten vettek pár bölényt.

A bölényeket szabadon engedték a bázis helyén. A többi meg majd csak lesz valahogy.

Iosepába meg úgyis mindig el lehet menni.

Amerikában minden nagyobb

Amerikában minden nagyobb.

A hashajtó doboza is.

Amiből egyszerre kettőt kell vennie annak, aki NAGYON szorult helyzetben van és hét élete van.

Bölényterelés az Antilop-szigeten

Megjegyzés: A bölénytereléskor a földi halandókat elválasztják a bölényektől. Ezért ebben a bejegyzésben régebbi bölényfotókat használok. Az alábbi fotó pedig a ksl.com-ról származik.

Évente egyszer az Antilop-szigeten szabadon élő bölénycsordát beterelik a karámokba, ahol az állatorvosok egyenként megvizsgálják a bölényeket, hogy egészségesek-e. 

A terelés hagyományos módszerekkel történik hegyen völgyön át: lovasok hajtják maguk előtt az szőrös bocikat a hatalmas karámba.

A lovasok önkéntesek, akik az egész Egyesült Államokból érkeznek, hogy terelhessenek bölényt.

Az önkéntesek fizetnek is ezért: manapság nem mindenhol lehet bölénycsordát terelni, egy átlag ranch-on inkább ridegtartásban élő tehenek vannak

Eddig egy önkéntes hajtó hatvan dollárt fizetett egy helyért, most ezt elemelték száz dollárra. A száz hely nagyjából hat perc alatt telt be.

A száz dollár persze nem költség ahhoz képest, hogy hozni kell a lovat vagy lovakat- speciális lószállító utánfutóban -, sokszor több napot utazva.

Ezek után a száz lovas elkezdi terelni és hajtani a bölényeket.

Ez a terelés mutatja meg, hogy a cowboykultúra az egy ma is létező, élő dolog és nem egy instagram nosztalgia.

Ma is vannak, akiknek van tanyájuk nagy, ridegen tartott tehéncsordával, amiket lóhátról (is) kell gondozni. 

Egy kocalovas nem tudja, mit kell csinálni, egy ehhez nem szokott ló - és lovas - nem biztos, hogy tudja kezelni a helyzetet, a bölények szagát, a terepen megtett nagy távolságokat.

Mindenféle cowboy volt itt. Volt, aki cowgirl volt, volt akinek a felszerelésén látszott, hogy jól karban van tartva, de használt, másik modern nyeregben ültek beépített kulacstartóval.

Páran modern ruhában lovagoltak, de többségben voltak a kovbojkalapok, a nadrágokon rojtosan lobogó külső nadrágok (ha valaki tudná ennek a nevét magyarul, akkor azt megköszönném).

A chaps általában bőrből készült "nadrág", ami a rendes nadrágot és a lovas lábát védi a sártől, tüskéktől. Feneke nincs, csak első része. A chaps a spanyol chaparreras-ból rövidült szóban és nem hosszban.

Szóval nagy élmény volt látni a bölények terelését, mégha messziről is.

A karámokban aztán majd megnézzük őket közelebbről is.

Prérifarkas Fish Springsben

- Reggel van, reggel van, reggel van! - mondta mondta mondta Puppey.

- Tessék?

- Reggel van, reggel van, reggel van! -

- Szerintem ez maximum pirkadat.

- Akkor is menjünk, menjünk, menjünk - mondta a fiatalúr és megnyalta a fülemet, ami szép teljesítmény volt, tekintve, hogy volt rajtam egy kapucni és alatta volt egy kötött sapka.

Hamarosan nagy sebességgel haladtunk a nevadai határ vagy a szikla lábánál levő barlang fele és Puppey csak erőteljes felszólításra vette fontolóra a visszafordulást:

- Tudod, hogy nem itt reggelizünk?

- Nem? Hol?

- Lenn Fish Springsben. Ott van asztal és WC és nem kell kipakolni mindent.

- A reggelimet se pakolod itt ki?

- Nem - feleltem kegyetlenül - azt is lenn teszem ki.

A fiatalúr erre azonnal megfordult.

Gyorsan összeraktuk mini-táborunkat.

Eredetileg keletebbre akartunk aludni, de ott sáros volt a talaj és a sötétben nem akartam kipróbálni, hol süllyedünk el. Az út mentén meg pár éve felébresztettek minket, mert azt hitték, még futunk. 

Szóval ledöcögtünk Fish Springsbe, miközben Puppey folyamatosan a reggelit emlegette.

Itt aztán lett saját asztalunk meg padunk meg WC-nk, mert a mienket előző nap én elvesztettem valahol. De erről később.

Már reggeli készítés közben láttuk egy, a konyhaművészetem bűvkörébe került prérifarkast, de ő inkább eloldalgott.

Megjegyzem, nagyon fáradtak lehettünk az éjjel, hogy egyikünk se ébredt fel a prérifarkasok éjszakai vonyítására.

Aztán amikor elmentünk megnézni a tavakat, akkor találkoztunk a rokonával.

Ott állt az út közepén és csodálkozott, hogy nem a gyalogkakukk kergeti el, hanem pár idegen.

A prérifarkas után még láttunk pár griff méretű madarat, majd láttuk, hogy meglepően alacsony a tavak vízszintje.

Mi mindig az év ugyanabban az időszakában vagyunk itt és még sose láttunk homokzátonyokat kiemelkedni a tómederből.

Mindezt ráadásul egy kiadós, kétnapos eső után láttuk, ami a következő hegyláncok mögött járhatatlanná varázsolta a kiszáradt tómedreket.

Ezért is fújtuk le idei látogatásunkat a geodáknál, pedig én már nagyon hegyeztem az ásómat egy kis geodavadászatra.

Persze így is volt sok néznivalónk, úgyhogy hagytuk, hogy a gyalogkakukk tovább kergesse a prérifarkast, mit pedig elindultunk tovább.

Erről a kirándulásról készült egy videó is, amit itt lehet megnézni.

Hajnali autóroncs

A kétheti rendszerességgel érkező hideg monszun előtt a lehető legjobb dolog kimenni a Nagy-Sós-tó szélére (helyére) és csinálni pár hajnali fotót a napfelkeltéről és viharról.

Ha már csináltam képeket a naplementéről, akkor miért ne csináljak a napfelkeltéről?

Tudom, van aki jobb programot csinál magának .- például alszik -, de szerintem felesleges egy életet alvással elvesztegetni, amikor lehet távoli esőfelhőket fotózni a sós pusztaság felett.

Az erősödő szélben arra gondoltam, hogy ha fele ilyen nagy lesz a vihar, mint ahogy kinéz, akkor már jobb lesz a takaró alatt átvészelni az egészet.

Ahogy ropogott a só a lábam alatt, megláttam valamit a távolban - meglátni és közelebb menni egy pillanat műve volt.

Nem tudom, mi a története ennek a teherautónak, de már hozzászoktam ahhoz, hogy Utahban nincs hegytető, szakadék, vízmosás vagy szurdok kidobott autóroncs nélkül.

Nem tudom, mióta lehet itt ez a hetvenes évekbeli roncs, de valószínű, hogy nem tegnap került ide.

Az is valószínű, hogy itt fog visszatérni a földbe (sóba), amiből vétetett.

Ha picit könnyebben elérhető helyen lenne, valószínűleg influenszer-hordák pózolnának egy szál rózsaszín ruciban mellette, de így magányosan szolgál egértanyaként a rágcsálók legnagyobb örömére.

Halloween Horror - 2026/3

Ránéztem az őszi virágok között kertbuzeráló Halloween zombie-t és egyből felismertem benne magamat: én ugyanilyen arcot vágok, amikor kertészkedés közben tenyérnyi szőrös tarantula pók néz vissza rám a levelek közül.

A leeresztett víztározó - Pineview

Miután Puppey megtisztelte a kilencven éve víz alatt levő farönköt, mi körbeautóztunk a leeresztett Pineviewvíztározó körül.

Olvastam, hogy sok minden előbukkant a tómederből és meg szerettem volna keresni ezeket a dolgokat, úgyhogy amit a fiatalúr felért a rámpa tetejére, elővettem a térképet és megkerestem a kilátót, ahonnan rá tudtunk nézni a mederre.

Az első tározót itt a Rossevelt féle közmunkaprogramok alatt építették. Sok történész úgy gondolja, hogy amit ezekkel a programokkal építettek, az csak egy átmeneti megoldás volt a gazdasági problémákra és a második világháború konjunktúrája nélkül a Civilian Conservation Corps és Work Progress Administration által épített beruházások nem jelentettek volna hosszútávú megoldást a gazdasági problémára, de ez a víztározó itt van, csakúgy, mint számtalan egyéb épület, út, műtárgy  vagy egykori CCC bázis szerteszét az Államokban.

Az ererdeti tározó az ötvenes évekre kicsinek bizonyult és ekkor egy nagyobb tározót építettek. Ekkor bukkant elő a harminc éve víz alatt levő országút, ami olyan jó állapotban volt, hogy azonnal elkezdték használni az építkezéshez.

Első körben ezt az utat szerettük volna megkeresni és ha lehet, bejárni.

A tervekben szerepelt a horgászok megtekintése is: mivel a víz maradéka a gát alá koncentrálódott, a tó halai is ide úsztak az árral és állítólag több hal volt itt a vízben, mint egy jobb halászlében.

A horgászok meg boldogan lemásztak a meredeken, hogy botjukat a vízbe lógassák.

A harmadik cél az artézi kutak voltak: mielőtt elárasztották ezt a völgyet, több, mint száz éve, artézi kutakat fúrtak, hogy elérjék a mélyben levő vizet. Ezek a kutak látták el vízzel Ogden városát és a környező településeket.

Amikor megépült a víztározó, a kutakat otthagyták és újakat fúrtak. Az új tározó építésekor látták, hogy ismét bugyogni kezdett belőlük a víz. Aztán elfelejtették őket amíg fel nem tűnt, hogy a tározó vize beszivárog a kutak vizébe.

Az egyenlet egyszerű volt: a kutak vize tiszta volt. A tározóé nem, mert a környék összes tehene abba pisilt, úgyhogy el kellett kezdeni tisztítani az addig tiszta vizet.

Most megint előbukkantak a kutak és meg akartuk őket keresni.

Az út meg is lett.

Valamikor ez az út kötötte össze Huntsvillet Ogdennel.

Töredezett volt, de ma is végig lehetett sétálni rajta.

Az artézi kutakat nem találtuk meg, csak pár forrást a tározó oldalában.

Következő feladat: visszajönni ide, amikor van benne víz és úszni egyet. Meg kajakozni.

Lehetőleg, amikor a böhöm nagy hajók még nincsenek itt.

Medve-medence

- Cupp - hallottam és először valami hideget éreztem a jobb fülemben, ami hirtelen átment valami nedves érzésbe, am újabb nedves cuppanással megszünt és rádöbbentem, hogy egy kutyanyelv simította végig bal dobhártyámat belülről én meg sikítva próbáltam kirázni a nyálat a jobb fülemből, miközben kétségbeesetten markoltam a kormányt.

Muszáj volt megállni és kiugrani az autóból és fél lábon ugrálni, hogy kijöjjön a víz a fülemből.

- Nem, az nem víz....

- Sétálunk? - nézett rám ártatlanul a fiatalúr az autóból, miközben én igyekeztem olyasmit mondani magyarul, amit még nem hallott, ha már én nem hallottam semmit bedugult fülemmel.

Aztán körülnéztem.

- Egész jól néz ki ez a völgy.

Az Echo-szurdok közelében levő leágazások általában magánbirtokok vagy az egyház közpénzen épített víztározóihoz vezetnek vagy szigorúan védett természetvédelmi területek.

Ez a kanyon azonban a kiírás szerint csak január egytől volt lezárva április második vasárnapjáig, úgyhogy amint megláttam a befele vezető utat, elindultam rajta, hogy megtudjuk, mi van arra.

Puppey hasonlóan gondolkodott és el is indult, majd hirten morogni kezdett: SZÉTCINCÁLLAK SZÉTCINCÁLLAK!

Körülnéztem, hogy ki lesz a cincálás tárgya és magasan fenn a sziklafalon megláttam két sziklamászót.

Mint egy térképből kiderült, ez a hely a Medve-medence névre hallgatott és a bejáratánál sokan szoktak sziklátmászni.

Újabb száz méter után kis tisztásra - parkolóba - értünk. Valaki ide telepedett le szabadon értelmezve a közföld fogalmát. (Elvileg 15 napig lehet egyhelyben lakni a közföldeken, de nekem úgy tűnt, ez a lakókocsi itt fog szétesni.)

- Gyere, menjünk tovább és egy egyre keskenyedő ösvényen továbbhaladtunk a szurdokban.

 Vörös sziklák tornyosultak fölénk, a patak csendesen csobogott és a völgy egyre idillibbnek látszott.

Egy újabb kanyar után pici tisztásra érkeztünk ahol egy ház alapjainak maradványait láttuk meg.

-Vajon favágók voltak? Pásztorok? Bányászok? Szerencsevadászok? Remeték? A világ elől elbújdosók? Üldözött monogámok? Poligámok? 

Azt hiszem, ezt már sose fogom megtudni. Én pásztorokra tippelnék, bár a pásztorkunyhó a völgy szájánál lenne logikusabb. A fák nagyon voltak favágóknak.

Aszkéták biztosan nem voltak, mert a ház mellett egy ágy rugóit találtuk meg, arrébb pedig egy szétlőtt kályha tanúskodott arról, hogy a házat télen is lakhatták.

Furcsa, hogy ez a völgy nem nagyon ismert kirándulóhelyszín: hasonlít Utah híres sivatagi oázisvölgyeihet, például a Grandstaff canyonhoz, csak elérhetőbb.

Mi nagyon jól éreztük magunkat - eldugtunk egy geoládát is - és valószínűleg még visszajövünk megnézni pár mellékvölgyet.