Medve-medence

- Cupp - hallottam és először valami hideget éreztem a jobb fülemben, ami hirtelen átment valami nedves érzésbe, am újabb nedves cuppanással megszünt és rádöbbentem, hogy egy kutyanyelv simította végig bal dobhártyámat belülről én meg sikítva próbáltam kirázni a nyálat a jobb fülemből, miközben kétségbeesetten markoltam a kormányt.

Muszáj volt megállni és kiugrani az autóból és fél lábon ugrálni, hogy kijöjjön a víz a fülemből.

- Nem, az nem víz....

- Sétálunk? - nézett rám ártatlanul a fiatalúr az autóból, miközben én igyekeztem olyasmit mondani magyarul, amit még nem hallott, ha már én nem hallottam semmit bedugult fülemmel.

Aztán körülnéztem.

- Egész jól néz ki ez a völgy.

Az Echo-szurdok közelében levő leágazások általában magánbirtokok vagy az egyház közpénzen épített víztározóihoz vezetnek vagy szigorúan védett természetvédelmi területek.

Ez a kanyon azonban a kiírás szerint csak január egytől volt lezárva április második vasárnapjáig, úgyhogy amint megláttam a befele vezető utat, elindultam rajta, hogy megtudjuk, mi van arra.

Puppey hasonlóan gondolkodott és el is indult, majd hirten morogni kezdett: SZÉTCINCÁLLAK SZÉTCINCÁLLAK!

Körülnéztem, hogy ki lesz a cincálás tárgya és magasan fenn a sziklafalon megláttam két sziklamászót.

Mint egy térképből kiderült, ez a hely a Medve-medence névre hallgatott és a bejáratánál sokan szoktak sziklátmászni.

Újabb száz méter után kis tisztásra - parkolóba - értünk. Valaki ide telepedett le szabadon értelmezve a közföld fogalmát. (Elvileg 15 napig lehet egyhelyben lakni a közföldeken, de nekem úgy tűnt, ez a lakókocsi itt fog szétesni.)

- Gyere, menjünk tovább és egy egyre keskenyedő ösvényen továbbhaladtunk a szurdokban.

 Vörös sziklák tornyosultak fölénk, a patak csendesen csobogott és a völgy egyre idillibbnek látszott.

Egy újabb kanyar után pici tisztásra érkeztünk ahol egy ház alapjainak maradványait láttuk meg.

-Vajon favágók voltak? Pásztorok? Bányászok? Szerencsevadászok? Remeték? A világ elől elbújdosók? Üldözött monogámok? Poligámok? 

Azt hiszem, ezt már sose fogom megtudni. Én pásztorokra tippelnék, bár a pásztorkunyhó a völgy szájánál lenne logikusabb. A fák nagyon voltak favágóknak.

Aszkéták biztosan nem voltak, mert a ház mellett egy ágy rugóit találtuk meg, arrébb pedig egy szétlőtt kályha tanúskodott arról, hogy a házat télen is lakhatták.

Furcsa, hogy ez a völgy nem nagyon ismert kirándulóhelyszín: hasonlít Utah híres sivatagi oázisvölgyeihet, például a Grandstaff canyonhoz, csak elérhetőbb.

Mi nagyon jól éreztük magunkat és valószínűleg még visszajövünk megnézni pár mellékvölgyet.

Korall és autóroncsok a vízmosásban

- Ezt mind Te kapartad ki? - néztem a büszke fiatalúrra.

- Én csak lemostam őket!

A vörös kő itt vastagon beborította a hegyet és látszott valaki ezeket valamikor a közelből ásta ki.

Mi egy meredek hegytetőn voltunk és nem igazán volt ösvény itt a közelben. A rejtélyt fokozta, hogy lenn a hegy menti völgyben komoly földmunkák nyomai látszottak.

Fura volt a Lookout Pass lábától a hegyek közé  bekanyargó ösvény: látszott, hogy valamikor nagy munkával vájták ki a hegyoldalból, de igazából az út nem vezetett sehova.

Azaz vezetett: három autó roncsához a vízmosásában.

Amerikában gyakori dolog szurdokban, hegytetőn vagy máshol elhagyott autót látni. Ma ezen a helyen a madarat is kétszer megnézik, ha erre jár, azonban egy időben a Lincoln highway erre szelte át a kontinenst.

Lehet, hogy ezek a roncsok a huszas évek végén, harmincas évek elején kerültek ide. Elromlottak és itthagyták őket?

Megtetszett nekik a táj és letelepedtek?

Banditák támadták meg őket?

Nem tudom.

De itt voltak, nem messze az egykori országúttól.

Mivel az autók ötven évesnél nyilvánvalóan régebbiek voltak, ezért védett régészeti leletnek számítottak Ribizlifőzelékkel együtt.

A tájról és az autókról beszélgettünk, amikor valami szabályosat láttunk meg a földön.

- Korall kövület! - mondtam boldogan. Még jobban örültem, amikor észrevettem, hogy a kő másik oldalán ott bőségszarú alakú korall folytatása.

Hasonlóan szépeket - de másként megőrződötteket Grantsville mellett ennek a hegyláncnak a másik végén és a folytatásán, a Stansbury-szigeten. Hasonló korallokat láttunk az Oquirrh hegység másik oldalán Ophir közelében.

Kicsit később találtunk két másik fosziliát. Ezekben a korall teste őrződött meg.

Erre és ennyire nem számítottunk itt.

A helyeket mindenestre bejelöltem a térképbe, mint egy olyan érdekességet, amit valószínűleg többször is meg fogunk látogatni.

Yuba-tó

- Mekkora zsilip! - néztem szájtátva a zsilipet.

- Mekkora víz! - néztem leesett állal a víz porzó helyét.

- Megyek, segítek rajta!!!! - mondta Puppey.

A Yuba-víztározót a Sevier-folyó tölti fel - amikor van benne elég víz. A víztározó építése pecsételte meg a Sevier Lake sorsát: oda már nagyon ritkán jut víz. Feltöltik a tározót, ellocsolják, aztán a távoli tóba már semmi se jut.

Cserébe itt a Yuba-tó Scipio mellett a régi út végén, ami arról híres, hogy rengetegen járnak ide motorcsónakozni, hajózni - ha van benne víz. A mostani szárazsággal a vízszint lecsökkent és rámpa már ne ér bele a vízbe.

Ez mindenkinek, aki motoros járgányt tenne vízre rossz. Mindenkinek jó, aki csak pancsolni akar vagy evezni.

Általában itt az utóbbiak a törpe kisebbség.

Ezért is volt a mienk most a tó, alig láttunk itt más látogatót.

A Yuba még arról is híres, hogy sok helyen lehet táborozn és kempingezni a partján. Az ember beautózik ameddig lehet - vagy ameddig mer és ha túl merész, már a Youtube-on találja magát valamelyik off-road-autómentő videóban.

Láttam is a száraz mederben pár mély keréknyomot, olyant, amilyen én sose szeretnék magam mögött hagyni.

Jó volt a tó, de nekünk csak ebben a szárazság súlytotta állapotában volt tökéletes. Ha sokan lennének, nem szeretnénk.

Az emberiség érdekében persze remélem, hogy jövőre (is) megtelik és még a Sevier-tóba is jut víz és, hogy megnézzük akkor is és majd írok egy fanyalgó bejegyzést arról, hogy mekkora itt a tömeg.

Uton Yubába

- Helló! - integettem vissza a legjobb gótikus horrortörténeteket idéző fának, ami szerintem megtestesítette Scipio történelmét.

A Yuba-tóhoz mentünk a régi országuton, ami az autópálya építése előtt bonyolította le a forgalmat Salt Lake City és Szent György meg Las Vegas között. (Ahhoz képest, hogy az ugyanezen az úton levő Riverside-ból mi maradt, Scipio egészen jól járt.)

Lehetett látni, hogy itt valamikor virágzó mezőgazdaság és állattenyésztés volt, de ma már sokkal kevésbá intenzíven művelik a földet és tartják az állatokat.

Ennek meglehetősen próbai okai vannak: majdnem mindenhol lehet valamit termelni, az a kérdés, hogy megéri-e.

Itt nem annyira.

Azzal, hogy az átmenő forgalom sokkal kevesebbet áll meg a városban, mint régen, a helyi cégek sok bevételtől esnek el, ami kiegészíthette volna a nem túl nagy helyi keresletet.

De a föld egy részét művelik és állatot is tartanak és a tóhoz is sokan mennek - amikor van benne víz.

Valamikor az alábbi reklámtáblán fontos üzeneteket lehetett olvasni, talán Scipio szállodája hírdette itt magát vagy valamelyik menő étterem vagy egy csodadoktor.

Idővel az út kitekeredett a völgyből és felmászott egy dombra, amit valamikor nagy költséggel kettévágott az út.

A táj szép volt és elhatároztuk, hogy ide valamikor visszajövünk túrázni egyet.

Persze nem nyáron.

Innen a hágótól már láttuk a tavat is, ami turizmusával segít felszínen tartani Scipio gazdaságát. Mondom, amikor van benne elég víz.

Skull Valley pocsolyái

- Ott kell bemenni, várj egy kicsit, kinyitom a kaput - mondtam Puppeynak, aki türelmesen várt egy kicsit, amíg elindultam a kapuhoz.

Ez egy klasszikus tanyasi kapu volt: nem volt merev szárnya, hanem a szögesdrótba belefontak két oszlopot. A középső merevítette, a szélsőre pedig ráakasztottak egy drót hurkot és az tartotta.

Bemenni is egyszerű, le kell akasztani a hurkot és arrébb tenni a félfát.

Miközben akasztottam, éreztem, hogy csúszok.

A következő pillanatban ott ültem az összkomfortos, langyos pocsolyában és lassan süllyedtem a vendégmarasztaló iszabpa.

Ott ültem és nevettem.

Ledobtam magamról a szögesdrótos kaput, majd megpróbáltam felállni, de kezeim elmerültek az agyagban és lecsúsztam vissza. Puppey, a Hűséges Eb aggódva nézett rám: azért lesz vacsora?

- Végül is itt is lehet élni... Csodálatos Nalaya is egy pocsolyában lakott, pedig ő uralokodó is volt, nemcsak díszműárus - magyaráztam Puppeynak.

Közvetlenül egy vihar után alaposan meg tud változni ez a Skull Valley. 

Közben a kapura támaszkodva kimásztam a vízből és elkezdtem becsukni a kaput.

Büszke voltam magamra, hogy egyszer se kapaszkodtam a szögesdrótba se csúszászkor, se felálláskor.

Ahogy visszacuppogtam az autóhoz, megláttam valami fehéret a földön.

- Nem lehet hó! - mondtam hitetlenkedve. A vihar előtt volt harminc fok, a vihar után pedig húsz, de azért havat nem kellene itt találni.

Nem is találtam: apró jéggolyókat hordott össze a felszínen folyó víz.

Úgy nézett ki, mint az oolitikus homok a mikroszkóp alatt.

De ekkor már láttam, nekem nem a ruhámról lapokban leválló agyaggal kell foglalkozni, hanem az éhező fiatalúrral, aki egyre jobban aggódott értem.

- Ne aggódj, lesz vacsora - nyugtattam meg és egy pokrócot tettem az ülésre, hogy becsöpöghessek.

Upton

- Már megint egy kaliforniai gyütment hosszúhajú mosdatlan hippi akarja megmondani, hogy mi a jó nekünk? - mondták pár éve a falu őslakosai egy képviselőjelöltre, aki valóban Kaliforniából jótt.

- Az én őseimről nevezték el Uptont - hangzott a válasz.

Erre a vájtfülű ellenkezők elhallgattak.

Ez egy nagyon belterjes vicc volt, ugyanis a képviselőjelölt őseit nem Uptonnak hívták és a városkát se nevezték eredetileg Uptonnak, hanem Huffville-nek.

Akkoriban ugyanis divatos volt az új településeket az alapítójukról elnevezni és hozzátenni, hogy "ville". Ilyen például Huntsville, Grantsville, Knightsville satöbbi. (Azt majd megnézem, hogy Centervillet egy Center nevű ember alapította-e és, hogy Aphaville-lel mi van.)

A Huffok azonban elunták az alapítást és elhúztak, a falu meg Coalville vonzáskörzetébe került. (Megjegyzem, Coalvillet nem egy Szén nevű ember alapította.) Coalvilla az pár kilométerre délre van lefele a helyi patak, a Chalk creek mentén. Ezért az ottani városi népek a Huffokat csak "felsővárosinak", uptown-inak mondták. A felvégiek magukra vették az elnevezést és településüket átnevezték a Uptonnak.

Nagyjából ez a legérdekesebb dolog, ami Uptonnal történt azon túl, hogy az utóbbi években nagyon tehetős emberek vettek itt tanyát, amit kiépítettek kisebb palotává.

A temető változott a legkevesebbet Uptonban.

A telepes elit sírjaira kerültek emléklapok. Itt azok, akik a kézikocsis bevándolróhullámokkal érkeztek olyan státuszt élveznek, mintha valaki Magyarországon be tudná bizonyítani, hogy az egyik vezér törzsével érkezett a Kárpát-medencébe.

Voltak sírok, amiknek feliratát nehezen lehetett kibetűzni.

Mások tökéletesen megmaradtak.

A sarokban megláttunk egy fészernek kinéző házikót.

Amikor benéztünk, láttuk, hogy egy valóban történelmi épületről van szó, arról a helyről, ahova a kisértet is gyalog jár.

Ekkor úgy döntöttünk, hogy itt már mindent láttunk és elindultunk a wyomingi határ fele.