- Ez mi? - Olyan volt, mint valami nagyon profi gép egy Tom és Jerry rajzfilmből és már tudtuk, kár volt attól félni, hogy Idahóban nem lesz mit csinálni.
Mire a parkolóba értünk, már elhaladtunk pár figyelmezető tábla mellett, hogy az útról letérni tilos.
Nem is akartunk.
A kerítésről itt-ott doziméterek lógtak - megnyugató volt, hogy szerintük maximum a mosolyunk sugárzott.
- De mi ez?
A berendezés nagyon bonyolultnak nézett ki.
- Repülőgép atomreaktora.
Ez nagyjából hihetetlenül hangzott. Kinek jutna eszébe egy repülőgépbe atomreaktort tenni?
Hát az amerikaiaknak és a szovjeteknek.
Szóval ezt az atomreaktort be akarták szerelni egy repülőgépbe, hogy nagyon sok atombombát vihessen nagyon sokáig a levegőben maradva.
Szerencsére tízmilliárd dollár elköltése (az ötvenes évekről beszélünk) után Kennedy lett az elnök és ő leállította a programot, pedig már volt akkor olyan repülőgép, amiben volt működő atomreaktor - csak egyelőre nem az hajtotta a repülőt.
A pilóták az ólommal körbevett fülkéből vezették a járgányt, ami mögött egy másik repülő repült haditengerészekkel a fedélzetén: ha az atomrepülő leesett volna próbalepülés közben, akkor a tengerészgyalogosok utána ugrottak volna és biztosították volna a helyszínt, hogy senki se menjen oda (el úgyse nagyon ment volna senki).
Felépült egy óriási hangár is a madárnak (építésekor a világ legnagyobb vasbeton szerkezetű hangára) és még a pilóták menüje is elkészült öt napra. A személyzet nagyon jókat és változatosakat evett volna a világvége várása közben. Üres gyomorral végül is nem lehet atomot dobni senkire.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése