A Postakocsi

- Be lehet szállni! - úgy éreztem, Karácsony van. Én Villám Will-en szocializálódtam és a vadnyugaton száguldó postakocsi megtekintése gyerekkori álmaim közé tartozott. 

- Ez egy eredeti Wells Fargo postakocsi 1951-ben készített replikája - magzarázta a kurátor és nem tette hozzá, hogy a kiállított tárgyak összenyálazása tilos. 

A kocsi ringatózott, mint egy hajó, ahogy felmásztam és leuppantam az ülésbe, miközben a tengetibetegségre gondoltam. (Nem arra, amit a sok kukoricaevéstől kap az ember.)

- Kilenc utast szállított - hallottam. Szerintem hat embernek is szűk lett volna. A csomagok lábnál és a tetőn voltak, négy-négy utas ült egymással szemben, egy valaki középen. 

Minden utas 12 kg cuccot hozhatott és utána kilónként egy dollárt kellett fizessen. Mint egy repülőn, csak itt nem voltak ablakok. Azaz ablak volt, de üveg nélkül. 

A jegy árában benne volt az étkezés az állomásokon, de lehetett hozott ételt is enni. Inni is lehetett, de meg kellett osztani az utitársakkal. 

Az utazás annyiban fejlettem volt a mai repülőzésnél, hogy tilos volt a szomszéd vállán aludni és a büdös ruhájú vagy szalonképtelenül viselkedő utast kitették. 

Dohányozni tilos volt, bagót rágni lehetett, de köpni csak szélirányba lehetett. A postakocsiból vadászni tilos volt és ugyancsak tiltották a postakocsirablásokról való beszélgetést. 

1850 körül a Salt Lake City Cedar City 350 km-e út 36 órát tartott. 

Egy rövidebb távon szivesen kilróbálnám...