Nyíl a sóhegy mögött

- El kell menni a Sógyár kerítése mellett - idéztem fel az instrukciókat.

Felfoghatatlan volt, hogy az a fehér vacak, amin egy óriási dömper száguldozott fel-alá, az só.

Legszívesebben visszamentem volna egy szánkóért, hogy felmenjek a domb tetejére és lecsússzak.

De praktikus okokból inkább a következő nyilat kerestük meg.

Ez a nyíl az előző légiútvonalnak a folytatását jelölte, csak nem egy hegytetőn volt, hanem a lapályon, szemben a Stansbury-szigettel.

Gondos kezek ezt a nyilat körbekerítették, hogy megvédjék. Valamitől. Hogy rá ne lépjen egy óriás?

Még egy információs tábla is volt itt kis "postaládával", ahova ismertetőket tettek, amikor még még törődtek ezzel a hellyel.

A ládikóban én azt hittem, darázsfészket tartanak, de a darazsaknak is több ennél az eszük, csak egy porló, mumifikálódott újságot találtam benn.

A nyílt övező kerítésnek kapuja is volt.

Valamikor.

Ez izgalmasabb volt, mint a nyíl maga, amit a másikhoz hasonlóan vonzó rózsaszínre festettek valamikor.

Az eredeti szín az sárga volt, az jobban látszott megvilágítva az éjszakában.

A toronyból és a sufniból csak pár cső maradt meg.

Oldotta a teljesen elhagyatottság érzését, hogy egy bokor alatt megpillantottunk egy geocache ládát.

- Szóval más is jár ide! - mondtuk megkönnyebbülve.

Hogy a következő látogató is örüljön, a pusztában talált szészórt vasakból pici kiállítást rögtönöztünk pár vasúti talpfán.

A közelben levő mocsarat a sötétedésre való tekintettel most kihagytuk, majd legközelebb, ha lesznek szúnyogok megnézzük.

Inkább elindultunk vissza, az autópályánál még láttuk a Iosepába vezető Skull Valley bejáratát őrző Lonely Rockot, aztán elszáguldottunk haza.