Romok az út mentén

Amikor láttam, hogy a hely, ahova félre lehet állni, több homokot tartalmaz, mint sok kisebb sivatag, inkább az ösvény szélére parkoltam.

Menjünk! Menjünk! - lobogtatta a füleit a Mester.

Eltettem két üveg vizet, hátamra kanyarítottam a hátizsákot és mentünk.

Egy vízmosás és egy kaptató után már fenn is voltunk a párkányon.



A komplexum meglepôen nagy volt és kellemesen árnyas.



A padlón ott voltak az ôrlésre használt mélyedések, a “szokásos” cserépdarabok és a fa oszlopok nyomai.



Azt olvastam, hogy egy hasonló helyen találtak egy többé-kevésbé ép cserépedényt a 8. századból. Az edényben csokoládényomok voltak.

A régészek számára ez a máig talált legkorábbi bizonyíték arra, hogy kereskedelmi kapcsolat volt a Southwest és Közép-Amerika között. A szememben ez arra bizonyíték, hogy az emberi természet nem sokat változott: a csokoládét akkor is szerették.



Használható csokoládé persze itt nem volt, a készleteink kimerültek, abban reménykedtem, hogy majd Halls Crossingban lesz egy kis édesség.



Ez olyan, mint egy McDonald’s ablaka! - jutott eszembe. Látszott, éhes vagyok.



Valószínû, hogy a sziklahasadék lakói nem gondoltak gyorskajára, mikor házukat építették.

A tetôt vastagon borította a füst. Tüdôbeteg dolog lehetett itt élni.



Ekkor néztem elôször vissza az útra. Elképesztô volt a kilátás. Valószínûleg régen is ebben a vízmosásban vezethettek a kereskedelmi útvonalak.



Vajon e falu lakói kereskedtek az erre haladókkal vagy megsarcolták ôket?



A hasadék mélyén ott volt a szokásos lôszeresláda, de errôl a helyrôl nem volt benne semmi kézzelfogható.



Ha jól emlékszem, az elmosódott tenyérlenyomatokat se említették meg a barlang falán.



Volt belôlük piros is és fehér is. Vajon mit jelöltek a szinek? Hogy mi volt épp raktáron?



A derékszögben kanyargó kígyóról nekem egy térkép jutott az eszembe. De persze bármi más is lehetett.



Jó volt itt találgatni, de kezdett beborulni és nem akartunk itt aludni, inkább továbbindultunk a Lake Powell fele.