Medve-medence

- Cupp - hallottam és először valami hideget éreztem a jobb fülemben, ami hirtelen átment valami nedves érzésbe, am újabb nedves cuppanással megszünt és rádöbbentem, hogy egy kutyanyelv simította végig bal dobhártyámat belülről én meg sikítva próbáltam kirázni a nyálat a jobb fülemből, miközben kétségbeesetten markoltam a kormányt.

Muszáj volt megállni és kiugrani az autóból és fél lábon ugrálni, hogy kijöjjön a víz a fülemből.

- Nem, az nem víz....

- Sétálunk? - nézett rám ártatlanul a fiatalúr az autóból, miközben én igyekeztem olyasmit mondani magyarul, amit még nem hallott, ha már én nem hallottam semmit bedugult fülemmel.

Aztán körülnéztem.

- Egész jól néz ki ez a völgy.

Az Echo-szurdok közelében levő leágazások általában magánbirtokok vagy az egyház közpénzen épített víztározóihoz vezetnek vagy szigorúan védett természetvédelmi területek.

Ez a kanyon azonban a kiírás szerint csak január egytől volt lezárva április második vasárnapjáig, úgyhogy amint megláttam a befele vezető utat, elindultam rajta, hogy megtudjuk, mi van arra.

Puppey hasonlóan gondolkodott és el is indult, majd hirten morogni kezdett: SZÉTCINCÁLLAK SZÉTCINCÁLLAK!

Körülnéztem, hogy ki lesz a cincálás tárgya és magasan fenn a sziklafalon megláttam két sziklamászót.

Mint egy térképből kiderült, ez a hely a Medve-medence névre hallgatott és a bejáratánál sokan szoktak sziklátmászni.

Újabb száz méter után kis tisztásra - parkolóba - értünk. Valaki ide telepedett le szabadon értelmezve a közföld fogalmát. (Elvileg 15 napig lehet egyhelyben lakni a közföldeken, de nekem úgy tűnt, ez a lakókocsi itt fog szétesni.)

- Gyere, menjünk tovább és egy egyre keskenyedő ösvényen továbbhaladtunk a szurdokban.

 Vörös sziklák tornyosultak fölénk, a patak csendesen csobogott és a völgy egyre idillibbnek látszott.

Egy újabb kanyar után pici tisztásra érkeztünk ahol egy ház alapjainak maradványait láttuk meg.

-Vajon favágók voltak? Pásztorok? Bányászok? Szerencsevadászok? Remeték? A világ elől elbújdosók? Üldözött monogámok? Poligámok? 

Azt hiszem, ezt már sose fogom megtudni. Én pásztorokra tippelnék, bár a pásztorkunyhó a völgy szájánál lenne logikusabb. A fák nagyon voltak favágóknak.

Aszkéták biztosan nem voltak, mert a ház mellett egy ágy rugóit találtuk meg, arrébb pedig egy szétlőtt kályha tanúskodott arról, hogy a házat télen is lakhatták.

Furcsa, hogy ez a völgy nem nagyon ismert kirándulóhelyszín: hasonlít Utah híres sivatagi oázisvölgyeihet, például a Grandstaff canyonhoz, csak elérhetőbb.

Mi nagyon jól éreztük magunkat és valószínűleg még visszajövünk megnézni pár mellékvölgyet.

Korall és autóroncsok a vízmosásban

- Ezt mind Te kapartad ki? - néztem a büszke fiatalúrra.

- Én csak lemostam őket!

A vörös kő itt vastagon beborította a hegyet és látszott valaki ezeket valamikor a közelből ásta ki.

Mi egy meredek hegytetőn voltunk és nem igazán volt ösvény itt a közelben. A rejtélyt fokozta, hogy lenn a hegy menti völgyben komoly földmunkák nyomai látszottak.

Fura volt a Lookout Pass lábától a hegyek közé  bekanyargó ösvény: látszott, hogy valamikor nagy munkával vájták ki a hegyoldalból, de igazából az út nem vezetett sehova.

Azaz vezetett: három autó roncsához a vízmosásában.

Amerikában gyakori dolog szurdokban, hegytetőn vagy máshol elhagyott autót látni. Ma ezen a helyen a madarat is kétszer megnézik, ha erre jár, azonban egy időben a Lincoln highway erre szelte át a kontinenst.

Lehet, hogy ezek a roncsok a huszas évek végén, harmincas évek elején kerültek ide. Elromlottak és itthagyták őket?

Megtetszett nekik a táj és letelepedtek?

Banditák támadták meg őket?

Nem tudom.

De itt voltak, nem messze az egykori országúttól.

Mivel az autók ötven évesnél nyilvánvalóan régebbiek voltak, ezért védett régészeti leletnek számítottak Ribizlifőzelékkel együtt.

A tájról és az autókról beszélgettünk, amikor valami szabályosat láttunk meg a földön.

- Korall kövület! - mondtam boldogan. Még jobban örültem, amikor észrevettem, hogy a kő másik oldalán ott bőségszarú alakú korall folytatása.

Hasonlóan szépeket - de másként megőrződötteket Grantsville mellett ennek a hegyláncnak a másik végén és a folytatásán, a Stansbury-szigeten. Hasonló korallokat láttunk az Oquirrh hegység másik oldalán Ophir közelében.

Kicsit később találtunk két másik fosziliát. Ezekben a korall teste őrződött meg.

Erre és ennyire nem számítottunk itt.

A helyeket mindenestre bejelöltem a térképbe, mint egy olyan érdekességet, amit valószínűleg többször is meg fogunk látogatni.

Yuba-tó

- Mekkora zsilip! - néztem szájtátva a zsilipet.

- Mekkora víz! - néztem leesett állal a víz porzó helyét.

- Megyek, segítek rajta!!!! - mondta Puppey.

A Yuba-víztározót a Sevier-folyó tölti fel - amikor van benne elég víz. A víztározó építése pecsételte meg a Sevier Lake sorsát: oda már nagyon ritkán jut víz. Feltöltik a tározót, ellocsolják, aztán a távoli tóba már semmi se jut.

Cserébe itt a Yuba-tó Scipio mellett a régi út végén, ami arról híres, hogy rengetegen járnak ide motorcsónakozni, hajózni - ha van benne víz. A mostani szárazsággal a vízszint lecsökkent és rámpa már ne ér bele a vízbe.

Ez mindenkinek, aki motoros járgányt tenne vízre rossz. Mindenkinek jó, aki csak pancsolni akar vagy evezni.

Általában itt az utóbbiak a törpe kisebbség.

Ezért is volt a mienk most a tó, alig láttunk itt más látogatót.

A Yuba még arról is híres, hogy sok helyen lehet táborozn és kempingezni a partján. Az ember beautózik ameddig lehet - vagy ameddig mer és ha túl merész, már a Youtube-on találja magát valamelyik off-road-autómentő videóban.

Láttam is a száraz mederben pár mély keréknyomot, olyant, amilyen én sose szeretnék magam mögött hagyni.

Jó volt a tó, de nekünk csak ebben a szárazság súlytotta állapotában volt tökéletes. Ha sokan lennének, nem szeretnénk.

Az emberiség érdekében persze remélem, hogy jövőre (is) megtelik és még a Sevier-tóba is jut víz és, hogy megnézzük akkor is és majd írok egy fanyalgó bejegyzést arról, hogy mekkora itt a tömeg.

Uton Yubába

- Helló! - integettem vissza a legjobb gótikus horrortörténeteket idéző fának, ami szerintem megtestesítette Scipio történelmét.

A Yuba-tóhoz mentünk a régi országuton, ami az autópálya építése előtt bonyolította le a forgalmat Salt Lake City és Szent György meg Las Vegas között. (Ahhoz képest, hogy az ugyanezen az úton levő Riverside-ból mi maradt, Scipio egészen jól járt.)

Lehetett látni, hogy itt valamikor virágzó mezőgazdaság és állattenyésztés volt, de ma már sokkal kevésbá intenzíven művelik a földet és tartják az állatokat.

Ennek meglehetősen próbai okai vannak: majdnem mindenhol lehet valamit termelni, az a kérdés, hogy megéri-e.

Itt nem annyira.

Azzal, hogy az átmenő forgalom sokkal kevesebbet áll meg a városban, mint régen, a helyi cégek sok bevételtől esnek el, ami kiegészíthette volna a nem túl nagy helyi keresletet.

De a föld egy részét művelik és állatot is tartanak és a tóhoz is sokan mennek - amikor van benne víz.

Valamikor az alábbi reklámtáblán fontos üzeneteket lehetett olvasni, talán Scipio szállodája hírdette itt magát vagy valamelyik menő étterem vagy egy csodadoktor.

Idővel az út kitekeredett a völgyből és felmászott egy dombra, amit valamikor nagy költséggel kettévágott az út.

A táj szép volt és elhatároztuk, hogy ide valamikor visszajövünk túrázni egyet.

Persze nem nyáron.

Innen a hágótól már láttuk a tavat is, ami turizmusával segít felszínen tartani Scipio gazdaságát. Mondom, amikor van benne elég víz.

Scipio

Scipio városát Scipio Africanus-ról nevezték el.

Mert Scipio Africanus komoly segítséget nyújtott a város megalapításában 1859-ben.

Scipio Africanus, Hannibál legyőzője nem volt időutazó.

Scipio Africanus, aki Scipió megalapításánál bábáskodott, valószínűleg nem volt rokona Hannibál legyőzőjének. A utahi Scipio Africanust ugyanis Scipio Africanus Kenner-nek hívták és mormon politikus és ügyvéd volt, valamint a Mineral Cactus nevű bányászújság kiadója.

Scipio ügyvédként segédkezett Scipio megalapításában, amit akkor még nem hívtak Scipiónak. Allítólag az ügyvédi díjat drágáló helybeliek kínálták fel ezt a fizetési módot, mert Scipio akkoriban se volt egy virágzó közösség.

Bár akkoriban jobban mehettek a dolgok.

A város szisztematikus bejárásakor, amikor minden egyes utcán vágigautóztunk, sok szép pioneer otthont láttunk.

Az enyhén kietlen temetőben is volt pár díszes sír.

Ami mutatta, hogy akkor is voltak itt jómódú lakosok.

Most a város pár tehetős házat leszámítva egy elhagyott skanzennek látszott.

Egy olyan skanzennek, amiben ma is laknak és dolgoznak.

Már a mikor van munka.

A főutcán látszott, hogy valamikor sok munka volt, amikor Scipio az egész környező tanyavilág tanyaközpontja volt.

Akkoriban a főút is a város közepén haladt át és nem csak a mormon szövetkezetnek volt itt boltja, hanem volt itt olyan csokoládémárka is, amit Alaszkától Ausztráliáig árultak.

Ma legmenőbb üzletnek az egykori szövetkezeti bolt nézett ki.

Persze már ez se volt szövetkezet, hanem régiségboltként működött, ahol az álmos skanzen lakói árultak mindent, amit a nyikorgó fiókokban találtak.

Mert a város korlátlan mennyiségű rozsdás vacakkal rendelkezett ősi csetreszekből.

Pedig a kertek alatt megbúvó autókészleteikhez még nem is nyúltak.

Ha hozzányúltak volna, az én bejegyzésem is tovább tartott volna. De nem tartott, mert elmentünk a régi országúton városka melletti tóhoz.