A sushicsináló

Az első sushimat Bostonban ettem. Sose felejtem el az elsőt. Soha. A Stata halljában ültünk kora délután.



-Kérsz sushit?

- Mit?

- Igen, az MIT-n vagyunk, de sushit kérsz-e.



Valami szines karikákat tettek elém, picik voltak és művésziek. Azt hittem, sütemény. A süteményt szeretem.

Megkostoltam a sushit.

Olyan arcot vágtam, mint aki süteményre számít és sushiba harap. Szerencsére sok-sok washabival finomabbá lehetett tenni. Idővel megszerettem a sushit és nagy mennyiségű washabival fogyasztottam. A Stata büféjében pedig zárás előtt féláron lehett ízletes sushit venni.



Másik nagy sushi-élményem Tokióhoz kötődik. A sushibár volt a nap második nagy felfedezése. Az első a spéci japán zebra volt. Egy átlagos útkereszteződésben négy zebra van, amik egy négyszöget zárnak körbe. Tokióban a forgalmas útkereszteződésben hat zebra volt: a négyzet sarkaiból is ment át egy-egy átlós zebra, hogy ne kelljen a gyalogosoknak “körbemenniük”.



A második a gépisushibár volt.

Ültünk és futószalagon jöttek a sushik. A japán szakik meg folyamatosan tették a szájukba sushit, ami csak jött. Jött, jött. Időnként, hogy vidámabb legyen, egy idegen kinézetű óráisi rák is végigvonatozott a szalagon. Mindig integettünk neki, aztán befogtuk a szánk valami újabb finomsággal.



Most pedig eljutottunk oda, hogy mi magunk csináljuk a sushit magunknak.



Sushit sushicsinálóval készítettünk. Japánban árulnak húszezer dolláros sushirobotot is (valószínűleg megtermeszti a rizst, kifogja a halat és feltálalja a sushit), de inkább valami olcsóbban néztünk.



A ketyere egyszerű és gyors - ha valaki tekergetett magában sushit hagyományos módon, az megérti. A hengerek között pillanatok alatt elkészült két tekercs látványos és finom sushi. És még washabiból is elég volt benne.