Nyolcan ültünk a metrókocsiban. Négyen olvastak. Egy fiatal fickó valami műszaki vázlattal kínlódott. Egy középkorú hölgy kapcsos könyvbe írt valamit.
A bostoni metró engem mindig is egy elvarázsolt kastélyra emlékeztetett. Egy elagott, régi, elátkozott labirintusra. Nem csodálkoznék, ha metró helyett bányásztörpék bukkannának ki a járatokból, vagy elveszett 19. századi építőmunkások találnál meg a kiutat - amit sírjukból feltámadó indián sámánok mutatnak meg nekik.
Ha patkányok sétálnak ki az alagutakból, azon senki sem csodálkozik.
Idegen létformák tenyésznek a fémoszlopokon, fura folyadékok csöpögnek az alagutak tetejéről.
Az ósdi szerelvények sírnak, nyögnek az elaggott síneken, miközben látszólag erejüket végsőkig megfeszítve vonszolják magukat a következő megállóig. Rejtélyes fémsikolyokat hallani az alagutakban, ha valamelyik kocsi megáll, hogy elengedjen egy átvonuló vakondot.
A kék-, piros- és narancsvonal kocsijaiból a gőzmozdonyok egykori fékezőjének a helyéről egy metró-alkalmazott les kifele a huzatba: állomásra érkezéskor és távozáskor ő figyel, el ne üssön valakit a szerelvény. Nem mintha túl sokat tudna tenni, de akkor is becsülendő, ahogy az ablakon kihajolva nézi a tömeget és az arcába tép a szél. Nem tudom, ez a szél tehet-e arról, hogy a legtöbb figyelőember kopasz.
A bostoni metró az első volt az Egyesült Államokban, egy évvel a budapesti kisföldalatti után adták át és szerintem azóta alig csináltak vele valamit. Nemrég bevezették a
CharleiCardot, de a szerevények állapotán ez semmit sem javított. A hálózat kibővült, öt, bonyolultan elágazó vonalból áll. Azaz a négy és félből. A legújabb
ezüstmetró nem igazán metró, hanem földalatt alagútban, földfelett védett utakon közlekedő trolibusz-autóbusz-metró keverék. A zöld vonal pedig nem igazi metró, hanem villamos (
street car), aminek pályáját alagutakban vezetik és idővel kibukkannak a felszínre.
Szerintem a legdöbbenetesebb megálló a városközpont, a Park Street. A zöld vonal négy ágra válik szét és öt sín fog közre négy peront egy hatalmas, ósdi, sötét csarnokban, ahonnan szűk gyalogjáratok vezetnek a föld mélyébe, a többi vonalhoz.
A Park Street az általam egyetlen ismert olyan földalattimegálló, ahol az utasok átgyalogolhatnak a síneken. A zöldvonal föld alatt járó villamosai felülről szedik az áramot sebességük pedig olyan alacsony, hogy a legöregebb patkányok is nevetve fogócskáznak a lassan forduló kerekek között.
Az egyik ilyen gyalogosátkelőt már lezárták, de a másik továbbra is üzemel.
Borzalmas a metró, de üzemel és tagadhatatlanul van hangulata. Több belvárosi megállóban és a külvárosi csomópontokon utcazenészek dolgoznak, néha szerintem playbackről, de ennek ellenére egy kis jókedvet hoznak a föld alá.
Szeretem a bostoni metrót. Csúnya, funkcionális, alig működik, de működik. Az utasok pedig olvasnak rajta. Nekem sokkal több nem is kell.
Ha pedig
friss hallal teli szatyorral utazom, mindig van ülőhelyem.
