Megjegyzés: A költözés nem jöhetett volna létre P és P segítsége nélkül.
- Dízel?
A teherautókölcsönzô-cég képviselôje igyekezett komoly képet vágni.
- Dehogy dízel, ez benzines - a U-Haul huszonöt körüli telepvezetôje egy reked hangú nô volt, aki határozottan, egy vasdarabot lóbálva tette helyre a rakoncátlan klienseket:
- Azonnal maga fog jönni csak még ez a három ember maga elôtt van - mondta a kétméteres hispánnak, aki úgy nézett ki, mint egy szteroidokon felhízlalt Danny Trejo.
- JÓ? - tette hozzá a hölgy Potrien ôrmestert megszégyenítô hangon és integetett a másfél méteres vasrúddal. A kétméteres hispán egytízre ment össze és kedvesen bólogatott. A csaj ujján megcsillant egy gyémánt eljegyzési gyûrû. Eljegyzés után az embeerek kedvesebbek, nyugodtabbak lesznek, milyen lehetett elôtte?
- Maga jön! - a sorban következô vékonydongájú szôke fickó szinte remegett, ahogy elôadta kérését.
Eltettem a kulcsot.
Az utolsó szabad teherautók egyikét vittük el, ennek megfelelôen egy vén csotrogányt kaptunk. Úgy zörgött, mintha tényleg dízel lett volna.
Yodát ez nem zavarta, egy ugrással a fülkében termett és elfoglalta a középsô ülést, s optimistán kibámult a szélvédôn. Hirtelen nagykutya lett belôle.
Költözés elôtt pár napot a házon dolgoztunk. Kifestettünk. Úgy éreztük, az elôzô tulajdonosnak a rózsaszín különbözô árnyalataiban tobzódó színvilága károsan befolyásolná lelkiállapotunkat. A szônyegpadlót is el akartuk tüntetni. Egy szônyegpadló láttán mindig arra gondolunk, valami él és vadászik benne. A felújítás alatt pedig pihenésképpen csomagoltunk.
Napok óta dobozolunk. Elôször a könyvek vonultak vissza dobozok mélyére. Aztán a könyvek. Utánuk a többi könyv. Ezt követôen a papírok. Majd egy újabb adag könyv.
Az ötven doboz könyvet további 150 egyéb doboz követte. A régi lakás raktárrá alakult. Az albérlet még pár napig a mienk volt. A tulaj szomorú volt, hogy elmegyünk: mi mindig pontosan fizettük a lakbért. Amikor megtudta, hogy költözünk, felajánlotta, vegyük meg egyik házát. Nem vettük.
Dobozoltunk tovább.
Amikor már nem tudtunk több dobozt eltenni, jött P és P és négyen elkezdtünk bepakolni a teherautóba. Yoda sztrájkolt, utálta az egész hajcihôt. Mi meg cipeltünk, lépcsôházban le, rámpán teherautóba be.
Egyre újabb dobozok kerültek elô, némelyiket még Minnesotában zártam le és tettem el valahova.
- Ha eddig nem kellett, ezután se fog... - vetôdött fel.
- Ez egy teljesen jó locsolókanna, ezek a cikkek meg nagyon fontosak! - aztán a locsolókanna eltünt a cikkekkel együtt valahol a teherautóban, majd elnyelte az új ház frissen felújított garázsa. Lehet, örökre.
Mire este lett, elfáradtunk, a lakás meg nem ürült ki. Majdnem biztos vagyok benne, hogy Yoda közben titokban hordta vissza a cuccot a szekrényekbe. Ekkorra világossá vált, nem leszünk kész. Felvetôdött, hogy baltával aprítsunk fel mindent és dobjuk a konténerbe, de a szemetes ekkorra már megtelt. Inkább felhívtuk a teherautósokat és még egy napra legfoglaltuk a járgányt.
Eleinte minden dobozra akkurátusan felírtuk, mit tartalmaz, színes ragacsokkal jelöltük, mi, hova kerüljön, majd az egészet bevezettük egy táblázatba. Idôvel rövidültek a felírások, egyes dobozokra meg olyan szövegek kerültek, mint például vegyes bizbasz.
De haladtunk és a lakás másnap délutánra jórészt kiürült. A teherautót visszaadtuk, a szemetet kidobtuk, majd elkezdtünk takarítani.
Takarítottunk. Takarítottunk. Takarítottunk. Aztán dobozoltunk, majd elkészültünk - teljesen.
Megkönnyebbülten, elégedetten és picit szomorúan végleg becsuktuk magunk mögött a lakás ajtaját.
