A Mester új játéka

- Valami bonyolultabbat szeretnék - sóhajtott Yoda.

- Tessék - mondtam - Hajrá!

A szabadság ára

Gondolatok az esetleges katalán függetlenségről.


Katalónia lelkesen függetlenedget. Hogy pontosan mikor, hogyan azt még nem tudják, de igyekeznek.

Bennem meg felmerült pár piszkos kérdés.

- Mi lesz az EU tagsággal? Automatikusan öröklôdik? Meg kell szavazni? Végig kell járni az egész felvételi folyamatot?

- Mi lesz Schengennel? (Lásd fenn.)

- A katalánok egyik fô anyagi érve a függetlenség mellett, hogy ôk nem akarják Madridon keresztül finanszírozni az elmaradott spanyol régiókat, mint például Extremadurát. Katalónia éves GDP-je 30700€. (A magyar ennek nagyjából a fele.) Tehát nem lehet, hogy a katalánok ezentúl Szabolcsot fogják még finanszírozni? Vagy - szeretem az abszurd példákat- ezentúl még több pénzt fognak Extremadurára költeni, de most Brüsszelen keresztül?

Na jó, tudom, a szabadsâgnak ára van.



Ettôl függetlenül eszembe jutott egy rasszista spanyol vicc.

- Hogy fedezték fel a drótot?
- Két katalán összeveszett egy egycentesen.

Egy régi emlék nyomában

Megjegyzés: az alábbi történetet illusztráló fényképek nem a helyszínen készültek.


Ez lesz az - mondtam V-nek. V szkeptikus volt, ez volt a hatodik kapualj, ahova betértünk.

- Több mint harminc éve lehetett - sóhajtottam.

A világ más volt.
A Kárpátok Géniusza még ragyogóan tündökölt Bukarestben és csak hallkan lehetett röhögni rajta. Meg sírni.

Egy erdélyi városban sétáltunk.



Mutatok valamit - az idős férfi valószínűleg egy Tamási Áron történetből lépett elő. Ha valaha is le akarják írni az erdélyi magyar úriembert, akkor őt kell megkeresni és modellnek állítani.

- Jöjjenek - mutatok valamit.

Fura idők voltak. A havasokból “gondos” kezek szedték fel az utolsó határköveket. Az egykori országhatárt jelző fal akkor is úgy omladozott elfeledve a Törcsvári-szorosban, mint ma.

Vannak tárgyak, szimbólumok, amik túlélik önmagukat. Túlélik az őket megteremtő rendszert. Ilyen volt ez a tábla is. A kapualj mélyén egy emléktáblát láttunk. Magyarul. Az egyik városi céh állította, hogy megemlékezzen 1896-ban a milleniumról.

Hogy élte túl addig a tábla azt a hatvan valahány évet, rejtély. De ott volt és most is ott volt úgy harminc évvel később, porosan, kicsit koszosan és elfeledve.

Maradjon is úgy és ott.

Könyvtár app

"A kölcsönzési idô lejár" - olvastam a könyvtár levelét.

Egyfelôl egy könyvet még nem olvastam ki, másfelöl a Salt Lake City városi könyvtárnak a közelében se voltam.



Ekkor egy nagyon kocka dolgot csináltam.

Kinyitottam a könyvtár iPhone-alkalmazását.

Megnéztem a kikölcsönzött könyveket, majd meghosszabbítottam ôket.

Láttam, hogy a félretett könyv még nem elérhetô.

Elégedetten sóhajtottam, majd elgondolkodtam, van-e olyan app, amivel a könyvet közvetlenül a fejembe tölthetem bele.

Békási-szoros

Meredek sziklafalak még meredekebb sziklafalaknak adtak helyet. Hihetetlen volt, hogy fér itt el egy autó és a szerpentin egyes kanyarjaiban az is fura volt, miért nem ér le az eleje. Vagy a vége.

Voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, le fogom csavarni a kormányt a helyéről. A szoros meg folytatódott. Érintetlennek látszó természet vad sziklafalak között, meredek kanyon patakkal.



Aztán varázsütésre kiöblösödött a szoros, már négy autó széles is volt talán és belefutottunk Erdély legnagyobb zsibvásárába.

- Nem unod, hogy állandóan a zsibvásárról panaszkodsz?

- Akkor nézd a sziklákat.

- Te meg az utat.

Sarmizegetusák között

- Tudod, hogy egészen másfele voltunk, mint kellett volna?

- Tényleg?

- Tényleg. A főúttól Demsus jobbra van. Tőlünk balra volt.

- Ideértünk?

- Igen.

- Ide akartunk jönni?

- Nem.

- Jó helyen vagyunk?

Ezzel nem lehetett vitatkozni.

Sarmizegetusai terveinket azonban meg kellett változtatni. Helyesebben a sarmizegetusákra vonatkozó terveinket meg kellett változtani. Sarmizegetusából három van, de ezek nem egyek és nem oszthatatlanok. Azaz kettő egybe tartozik, mint Tác-Gorsium.


View Sarmizegetusa in a larger map

A dák Sarmizegetusát Decebal fővárosát hatalmas kövekből épített erődök láncolata vesz körül. A rómaiak a második dák háborúban foglalták el a várost, majd a római hadmérnökök gondosan elplanírozták a romokat. A dák királyok fővárosa a Szászvárosi-hegyekben bújik meg, Gredistye közelében. Gredistye légvonalban negyven kilométerre volt tőlünk. Mivel autónk volt és nem helikopterünk, 73 kilométerrel kellett számolni. Ami több mint két óra autózás lett volna oda, kettő vissza és estére mi a Dunához szerettünk volna érni.

Fájó szívvel ezt a romot el kellett tenni legközelebbre.

A másik két Sarmizegetusa pont mellettünk volt: az egyik a modern falu, a másik a rom. Lehet, hogy késő volt, de nem láttunk zsibvásárt. Pedig szerintem óriási keletje lenne a Pullo és Vorenus dekorálta törölközőknek.

Amikor felvetettem V-nek, hogy nyissunk Pullo és Vorenus törölközőüzletet, csak annyit kérdezett, hogy a Legio XIII Gemina védte-e Sarmizegetusát.

- Gyakran. Általában Gyulafehérvárt védték. Alba Iuliát - tettem hozzá megelőzendő a következő megjegyzést a helyneveinkre.

De itt is voltak.

A XIII Gemina légió Cézárral kockázott a Rubiconnál és a Róma című sorozat két főszereplője is az ő soraikat erősíti. A Gemina különc légió lehetett: Asterix óta tudjuk, hogy a légiók jelképe a sas. Na, a Gemináé az oroszlán volt. A rómaiak pirosba öltöztek. Kivéve a Geminát. Ők kékbe. (A Gemina a dákó-román kontinuitás jegyében itt is maradt, legalábbis román hadseregben van egy ilyen nevű egység.)

- Bemenjünk?

- Már zárva vannak - sóhajtottam.

- És az nekünk akadály? - kérdezte V.

Mozgótemplom

Bevezetés:
- ... chapelcar... - mondta az előadó. Felébredtem. A hallgatóság udvariasan bóbiskolt tovább.

... motorchapel... - vijjogott a fülembe a következő fura szó. Az előadó közben monotonan olvasott fel valamiről, ami a könyve volt. Yoda erre se kapta fel a fejét, a Mester békésen aludt a székem alatt.

A mai technikával tökéletesen lehet mérni, egy előadó mikor veszíti el a hallgatóság érdeklődését: amikor előkerülnek a mobiltelefonok, illetve amikor a hallgatók a szövegszerkesztő képernyője hellett a böngésző képernyőjét hozzák előre a laptopon.

- Bocsánat, átlapoztam egy oldalt...

A mögöttem ülők profi előadáshallgatók voltak, legalább negyvenéves akadémiai pályafutással: nem röhögtek fel. Torpedóztak. Igaz, iPhone-on, de azon is ugyanolyan jól lehet torpedózni, mint papíron. Csak ki kell kapcsolni a hangeffektet.

... motorchurch... - mivel az előadó nem mondta meg, mik ezek a rejtélyes szavak, multitaskingba kezdtem. Fülemmel (egyikkel) követtem, amit mondott, szememmel pedig nézni kezdtem, mi is az a “chapelcar”.



1900 körül az Egyesült Államok zömében protestáns volt. A katolikus olyasmi volt, mint ma Magyarországon a mormon: fura, esetleg lenézett madár. Toll nélkül. A nemrég bevándorolt írek, az olaszok nem éppen a társadalom krémjét adták, a bevándorló mexikóiakat kevesebbre tartották, mint ma és az őslakos katolikus hispánokról nem is vettek tudomást.

A végtelen középnyugati prérikre se pap, se templom nem jutott. A Vatikán pedig missziós területnek nyilvánította az egész országot.

A gazdag amerikai katolikusok támogatásával a századfordulón létrejött a Catholic Church Extension Society, hogy segítse a rossz anyagi körülmények között levő plébániákat.

A végtelen középnyugati prérin sok katolikus közösségnek se temploma, se papja nem volt. Hogy ezek a bárányok ne vesszenek el az egyház számára, az Extension Society - orosz ortodox példát követve - kitalálta a motortemplomokat. Elvégre ez Amerika, a motorizáció és a drive thru misék hazája.



Motortemplomból többféle volt. A legnagyobbak, a legdrágábbak a templomvonatok voltak. Volt, amit 25000 dollárból raktak össze 1905-ben, mahagóni belsővel, fűtéssel, hűtéssel, tárgyalóval.

Ötven éven át döcögtek a motorkápolnák amerika vasútjain, de az autóbusz-kápolnák már a kezdetektől fogva komoly “versenytársaknak” számítottak.



A busz befogadóképessége kisebb volt, de könnyebben és olcsóbban eljutott mindenhova, annak ellenére, hogy a legtöbb motorkápolnát a vasúttársaságok ingyen szállították.



A negyvenes évekre végképp bealkonyult a gördülő templomoknak és a vagonok ócskavasként végezték.

- Köszönöm a figyelmet... - mondta az előadó és a hallgatóság udvarias tapssal jutalmazta az erőfeszítést, én pedig gyorsan pontot tettem a poszt végére és mentem Yodával ebédelni.



Forrás:
Wilma Rugh Taylor - Norman Thomas Taylor: The Train is Bound for Glory - The Story of America's Chapel Cars, 1999.
A buszos képek az Amerikai Kongresszusi Könyvtár gyűjteményéből származnak.

Densus II

Megjegyzés: Esküszöm, nem enciklopédia szócikket írok. Komolyan. Densusra én n-nel emlékeztem, mert általában ahol olvastam -angolul- a templomról, románul szerepelt a neve. Kivéve Gerevich Tibor könyvét (A középkori Magyarország románkori emlékei, 1938), de azt rég olvastam. De ismétlem, ez egy személyes blog és nem egy lexikon. Szóval, magyarul Demsus. Románul és a nemzetközi szakirodalomban Densus. De ilyen “jottányi” különbségen ne vitatkozzunk.




- És milyen templom?

- Régi - feleltem és egy romos udvarház után bekanyarodtam egy bekötőútra, majd beálltam a szépen felfestett parkolóhelyre. Legszivesebben pofátlanul az út szélére parkoltam volna egy hatalmas fa árnyékába, de ott már két másik autó áll. Így kell szabálykövető magatartásra szorítani az utazót.



Ahogy beléptünk a temetőbe, római oszlopok darabjai közé értünk.

- Ennyire régi?

- Majdnem.



A demsusi (densusi) templom a bontásból származó építőanyagok reciklálásának mintaképe. A templomot a közeli Sarmisegetuza Ulpia Trajana maradványaiból építették fel és kicsit olyan, mint amikor valaki egy kalózhajós legóból épít űrhajót. Vagy inkább fordítva.



Van aki azt mondja, hogy a templom legbelső része a 7-8. században épült. (Tökéletes példájaként a római hagyományok továbbélésének.) Mások azt mondják, hogy a templomot a 13. század gyümölcse.



Egy valami biztos: a templom fura formáival együtt megkapó. Hosszan néztük a reciklált oroszlánokat, a több kilométerről hozott oszlopokat és a súlyos templomot.



Aztán leültünk egy római szarkofágra és nézni kezdtük a kutyakomédiát.

Densus I

Lehajtó. Utána tábla. Értelmezés. Felismerés. Visszapillantó tükör. Mögöttem üres út. Satufék.

Félabroncsnyi gumi ott maradt az aszfalton, ahogy az autó százról szinte nullára lassult.

- Nem látom a szembejövőt - mondta rezignáltan V, miközben ellenőrizte egyenes vonalú, egyenletes mozgást folytató telefonja működőképes maradt-e, miután a szélvédő megakadályozta abban, hogy tovább repüljön a szerb határ felé.

- Láttad a táblát? - kérdeztem izgatottan, miközben olyan helyet kerestem, ahol meg lehet fordulni.

- Milyen táblát?

- Densus. Ott jelezte balra.

- A póznán levő kártyalapra gondolsz? - kérdezte V, miközben magához térő telefonja boldogan csiripelve tudtatta, újabb üzenetek érkeztek.

- Hát, nem egy nagy tábla, de ott volt - tolatgattam az út közepén.

- Mi?

- Egy templom - feleltem és bekanyarodtam a pici mellékútra.

Paradicsomi ötletek

A Tomatina fesztivált Valencia mellett egy kis faluban tartják. Augusztus utolsó szerdáján a buñoliak százhúsz tonna paradicsomot vágnak egymás fejéhez és a város - meg az ideözönlő turisták - szó szerint paradicsompürében úsznak.

A buli felkerül a világ vezető lapjainak címoldalára, tömegek áradnak a faluba és még a túltermelésre se lehet panaszkodni.

Én dinnyefesztivált javasoltam, de le lettem torkolva: ha valakit megdobnak egy sárgadinnyével, az nem fog mosolyogni egyhamar.

- Legyen paprika - jött az isteni szikra - Azzal lehet dobálózni!

Az ötlet fejlődött:

- Legyen csípőspaprikapor! Az az igazi magyaros buli: ha azzal dobálózunk, akkor sírva lehet vigadni.

Vajdahunyad vára

- Ez valódi?

- Mármint?

- Nem faragta újra Schulek, mint a Halászbástyát?

- Nem, nem Schulek volt - feleltem -, hanem Steindl és csak egy kicsit. Ez valódi.



Vajdahunyad vára azért is megdöbbentő, mert senki se számít egy igazi középkori várra egy lepusztult iparvidék közepén.



Szénbányák, elhagyott nehézipar, szétrohadó nehézipar, vegetáló nehézipar és feltámadóban levő ipar uralja a környéket. Itt igazán értelmet nyer a kommunista rendszerek kedvenc mérőszáma, a ki hány tonna vasat gyárt egy évben.

Lenyűgöznek az elhagyott ipartelepek és V-n is látszott, közel van ahhoz, hogy ittmaradjon ipari régésznek és feltárjon egy korai hetvenes évekbeli kohót, ahol a Kárpátok Géniuszának lángelméje olvasztotta a vasat.

Vajdahunyad csábítása azonban erősebb volt. Rengetegszer láttuk a budapesti várat és V úgy érezte, el kell mennie az eredetibe is. Én utoljára kilenc éve jártam erre, ezért kíváncsi voltam, mi változott.

Az ipar romjai nem.

A várat most egy piac (zsibvásár) vette körül. Itt is mindent meg lehetett venni, amitől egy turisztikai szakember harakirit követ el: Marilyn Monroe törölköző, kínai műanyag lovacska (valódi helyi szuvenír). Korondi tányér, cserge, székely fafaragás és egyéb régi, klasszikus turistaipari termék alig akadt. A hagyományos és jó minőségű giccset itt is kiszorította a szemét. (Elnézést kérek az emberiségtől, de szerintem aki a világon Kínán kívül bárhol ultraviolakék kínai műanyaglovacskát vesz emlékbe, sűrgős orvosi vizsgálatra szorul és szavazati jogát is fel kell függeszteni.)



A lovagvár viszont alig változott. Épült benn egy ultramodern kínzókamra és telepítettek egy íjászklubot az egyik bástya aljába. Az íjászkodás tetszett, az álközépkori kínzókamra kevésbé, de még mindig sokkal jobb volt, mintha itt műanyag lovacskákat árultak volna.

A vár pedig, mint mindig, lélegzetelállító volt.

A magánéletbe folyó munka

Az okostelefonok és az internet térhódításával a magánéletbe egyre inkább belemosódik a munka. (Természetesen nem a bányászokról van szó, nagyon ritkán telefonálnak rá egy bányászra a WC-n, hogy azonnal fejtsen még ki öt tonna szenet.)

Ennek ellenére manapság divatos arról beszélni, hogy az okostelefonok elterjedésével párhuzamosan csökken a magánélet és az emberek otthon is egyre többet dolgoznak.

Ami igaz is.

És ekkor lehet szomorkodni, szídni a technikai haladást, a 21. századot, mindent.

Csak azért ne feledkezzünk meg arról, hogy lakás alatt berendezett műhely és bolt ókori találmány.

Szóval, nincs új a nap alatt.

A Twitter-forradalmak margójára

(Megjegyzés: a kronológiákat jórészt emlékezetből írom, lehet hibát keresni bennük. Bár a bejegyzés nem erről szól.)


2012 szeptember 12-én egy Youtube videó miatt forrongani kezdett Líbia, majd az arab világ.

Egyre több helyen olvasom, hogy milyen fontos volt a Twitter és a Facebook az arab tavasz eseményeiben. Hogy a mostani Nyugat-ellenes iszlám tüntetések is az internetnek köszönhetően borították pillanatok alatt lángba a Közel-Keletet.

1808 május 2. Madrid. A spanyol főváros lakossága egy emberként esett neki Napóelon csapatainak. A spanyol felkelőknek nem volt mobiljuk.

1848 február 23-án Párizsban kikiáltották a Második Köztársaságot.

Március 3-án zavargások kezdődtek Kölnben.

Március 13-án Bécsben kitört a forradalom.

15-én Pesten és Budán “áradni” kezdett a nép.

18-ára a forradalmi vihar elérte Milánót.

A három hét alatt senki sem írt egyetlenegy tweet-et sem.

1956 október 23-án a budapestieknek elegük lett. A Corvin közben senkinek se volt facebook profilja.

Egy forradalomhoz, lázadáshoz, felkeléshez, zavargáshoz nem kell internet, Facebook, mobiltelefon, internet. Egy megfelelő helyzet kell: egy hatalom, amelyik már nem teljesen ura az eseményeknek és egy tömeg, amelyik úgy érzni, nincs vesztenivalója.

Az emberek sokasága hirtelen együtt kezd el gondolkodni és cselekedni. A Facebook, a twitter, az internet, a mobiltelefon, az sms ezt meggyorsíthatja (“egy faszi verset mond a múzeum előtt, gyertek!”), de a világ egész jól megvolt nélkülük. Nem kell túlbecsülni a technikát és alulbecsülni az emberi tényezőt. Ha 1844 januárjában Petőfinek iPhone 5-je lett volna, akkor is csak az Ivás közben című verset küldte volna szét rajta.

Hányadik már a pohár?... csak
Ötödik?

Teremt’ ugyse! becsülettel

Mûködik.

Máskor megfe-felelek kétannyinak:

S lábaim most már öttõl is inganak.

Gurasada

A templom úgy bukkant elő a kanyarból, mint disznóvágáson a kés. Lehetett sejteni, hogy valami lesz, de azért meglepő volt - és gyönyörű. Általában ilyennek képzelik a képregényrajzolók a románkori templomokat: harapós zöld temető, vad zöld növényzet és a semmi közepén egy templom.


Lengéscsillapító-próbáló döccenő után leparkoltunk.

- Hol vagyunk?

- Gurasada.



Úgy hangzik, mint egy ronda spanyol szó - mondta V és ő csak tudja. Egész életében spanyol anyanyelvű volt.

Évekig suhantunk el Brassó fele a kis templom mellett, mindig meglepett minket, bejelöltük a térképre, kiírtuk a nevét, kerestük, milyen templom és semmit se találtunk róla. Meg se álltunk. Aztán pár éve egyszer megálltunk, döccentünk és megcsodáltuk.



- Mi ez?

- Templom.

- Aha. Bővebben?

- Régi templom.

- Még bővebben?

- Hááát - háttal akkor kezdünk mondatot, amikor nem vagyunk biztosak abban, mit fogunk később mondani - annyit tudok, hogy ez Erdély egyik legrégibb ortodox temploma. Vagy nem. De szerintem itt a 11-12. században volt egy falu. Ők építettek egy doboztemplomot. Amikor később lett arany, akkor építettek hozzá egy abszist, amikor még több lé lett, akkor hozzátettek egy tornyot valamikor a 14. században. Ha jött az ellen, a toronyból lőttek rájuk. A falu elköltözött, a temető maradt.

- Biztos?

- Általában így volt. Nem látok okot arra, hogy itt miért lenne másként.

- Háááát...

Technikai közlemény

Egyes olvasók magánlevélben megkérdezték, a romániai bejegyzések az útvonalunkat követik-e, mert ha igen, akkor a maradék eszem is elment.

Az állítás második felével természetesen egyetértek, annak ellenére, hogy az első fele nem igaz.

A bejegyzések nem követik az útvonalunkat, egyszerűen hangulatomnak és a rendelkezésre álló időnek a függvényében születnek. Nincs bennük semmilyen időrendi és térbeli sorrend.

Természetesen ez senkit se akadályozzon meg útvonalunk reprodukálásában. Jó szórakozást hozzá.

Megtértem I

- Ideje indulni.

- Igen - érkezett a válasz - Megetted a reggelit?

- Meg.

- Akkor mire várunk? - írtam be telefonomba.

- Igazad van - pötyögte V telefonjába, majd felállunk, zsebre tettük kütyüjeinket és elindultunk újabb kalandok fele.

Beteg dolog ez a Whatsapp.

V ügyintéz

(Megjegyzés: valószínűleg Magyarországon is van mobiltelefonra telepíthető számlázóprogram, amit az APEH/NAV elfogad - és esetleg engedélyet. A bankátutalásokat én is gyakran mobilról követem. Ennek ellenére az alábbi történet nekem Magyarországon a sci-fi kategóriába tartozna. Elvégre az emberek nagy része még mindig azt hiszi, hogy le kell pecsételni a számlát és, hogy piros tollal nem lehet számlát kitölteni.)


- Csipcsirip - mondta V telefonja.

Rutinosan vigyorogtam. V nagyjából óránként kényszeresen bekapcsolta a telefonját és megnézte emiljeit és Whatsappjait.

- Kell írnom egy számlát - ráncolta homlokát V - Azt mondták, nem kell, de most kitalálták, hogy kell számla az utaláshoz.

- Hova menjek? Kell fax, nyomtató vagy valami? - kérdeztem naívan. Az amerikai csipet ideiglenesen kikapcsoltam az agyamban és a magyar vette át az irányítást a bürokratikus funkciókkal foglalkozó agyfélteke felett.

- Minek? Csak ne menj bele minden gödörbe, mert elgépelem.

V kiállított egy számlát az iPhone-on, majd leellenőrizte. Ezt követően elküldte a számlát.

- Mennyibe kerül a program?

- Tíz euró.

(A program amerikai verziója ugyanennyi dollárba kerül.)

- Ez egy, az adóhatóság által jóváhagyott program?

- Mi?

A következő csipcsirip alkalmával V a szokásosnál kicsit többet nyomogatta a képernyőt.

Megjött a pénz.

- Akkor te fizeted a következő kávét.

Kaukázusi fotókör

"Generátorház" - állapítottam meg és úgy éreztem magam, mint Stirlitz egy róla szóló viccben. Aztán elolvastam az apróbetüt.

1910.
Lolotan.
Türkmenisztán.
Budapest.

- Budapest?

A hatalmas csarnok egy Magyarországon készült Ganz generátort rejtett.
Megcsodáltam a több, mint száz éves fotót és a magyar ipar remekét és lelkesen végignéztem a többi fotót is.



Szergej Mihajlovics Prokudin-Gorszkij fényképész volt. Profi fényképész a cár udvarában. Százhúsz éve.

Ügyes ember is volt.
Meggyőzte a cárt, hogy fotózza le a Birodalmat.
A cárnak tetszett az ötlet, hogy színesben megörökítheti Ororszországot és adott Szergej Mihajlovicsnak pénzt, paripát és ajánlólevelet, hogy engedjék fotózni.

Szergej Mihajlovics pedig fotózott hat éven át, 1909-től 1915-ig dokumentálta a világháború előtti, eltűnő Oroszországot. Fotózott kolostorokat, emíreket, marcona harcosokat, váltóőröket, mezőket, embereket és gyárakat.

Aztán, amikor a Birodalom vörösbe fordult, lelépett és meg se állt Párizsig, Ott fotóstúdiót nyitott és egyetemen oktatta a fotózást és boldogan élt, amíg meg nem halt. Ekkor az örökösök feltúrták a pincét, hogy mit is kaptak. Ott megtalálták a fényképész eredeti lemezeit. Úgy megörültek, hogy pár ezer dollárért eladták az egészet a Kongresszusi Könyvtárnak.

Most ott lehet a képeket böngészni.

Jó szórakozást.



Prokudin-Gorszkij gyűjtemény:
http://www.loc.gov/pictures/search/?st=grid&co=prok

Intermezzo - Segesvár

- Érdekes - mondta V. Azt hittem a reggelire gondol. Lehetett választani rántotta, ökörszem, sonkás tojás és tojásos sonka között.

- Hogy ne kelljen látnia a sok tojást, V elbújt a telefonjában és valamit olvasott.

- Igen? - kérdeztem.



- Ez egy szász város - mondta V. Teljesen igaza volt, alaposan megtanulta a történelmi leckét. Segesvárnál szászabb város kevés van Erdélyben. Látványosabb pedig szerintem nincs.

Bólintottam.

- Az.

Csak mert itt egy szó sincs szászokról... - mondta V.

Mert minden hülyeséget összeolvasol a neten - feleltem - Milyen lehetetlen oldalt találtál már megint?

Segesvár önkormányzatának oldalát.





Forrás:
http://www.sighisoara.org.ro/portal/portal.nsf/AllByUNID/000035EA?OpenDocument