Ez egy kicsit repetitív.
Ez egy kicsit repetitív.
Ez egy kicsit repetitív.
2018. július 30., hétfő
2018. július 28., szombat
Újrajátszás a transzkontinentális vasútnál
- Vajon ki lesz ott? - morfondíroztunk.
- Én, én, én - mondta a Mester és egy másodperc alatt tizenötször körberohanta az autót belülről.
Nehéz volt elhinni, hogy rajtunk kívül valaki más is kiautózik a Transzkontinentális Vasút Nemzeti Történelmi Helyre megnézni a történelmi esemény újrajátszását, azt a pillanatot, amikor a keleti és a nyugati vasúttársaság mozdonyai találkoznak azon a ponton, ahol a két vonal összeért a nagy semmiben, messze mindentől.
Rengetegen voltak. Sokan autóval, motorral jöttek, de a parkoló sarkában két turistabusz is állt. A tömeg izgatottan várta, hogy megérkezzenek a mozdonyok, amik meg is érkeztek.
Először a kaliforniai társaság mozdonya érkezett, fehér füstfelhőbe burkolózva: fával fűtötték, mert Kaliforniában nem voltak szénbányák. A mai szemmel meglehetősen picinek tűnő mozdony kisebb erdőségeket égetett el tűzterében minden egyes utazáskor.
Aztán begördült a keleti szerelvény vastag fekete füstfelhőt húzva maga után. Kansasban a vonal szénbányák mentén vezetett.
Nemcsak a vonatok cseréltek itt mozdonyt. A távírópóznák a nyugatról érkező sínpárok mentén az északi oldalon voltak és itt váltottak át a sinek déli oldalára.
Mi pedig a sok vasútrajongóval együtt boldog vigyorral néztük, ahogy a pici mozdonyok tolatgatnak fel és alá. Azt hiszem, ide még visszajövünk.
Népszokás Pioneer Day előtt
A utahi honfoglalás ünnepe a Pioneer Day. Ilyenkor emlékeznek meg felvonulással a mormon telepesek bejöveteléről.
Az ünnep előtt két nappal a legjobb helyeket a leglelkesebb családok elfoglalják pokróccal, sátorral, kempingfelszereléssel és ott táboroznak folyamatosan, amíg a felvonulás el nem jön. Ekkor büszkén feszítenek a legjobb helyen. Megérdemlik.
2018. július 22., vasárnap
A viziló feneke
Goblin Valley az a hely, ahova nem nyáron kell menni. Nem júniusban és nem napsütésben. Ennek ellenére a legtöbben akkor mennek oda. Mi sokszor voltunk már a kőtörpék között, eddig mindig gondosan téli és tavaszi időpontot választva. Most sikerült júniusban beugrani.
Yoda is beugrott, egyenesen az árnyékba.
- Kérsz vizet? - kérdeztem.
- Hülye vagy? - és kilefetyelte a nagyobbik kulacsot.
Egyértelmű volt, Yoda most nem fog törpékre vadászni. Jobb is, a végén még lepisil valami goblinfőnököt és aztán azt elmossa az áradat.
- Vizet - hörögte egy turista és leroskadt a padra.
"Vajon hányan kapnak itt napszúrást? És vajon mi kapunk napszúrást?"
Ahogy lenéztünk, néha felbukkant egy-egy turista a kövek között. Nem tudtam megszabadulni a képzettől, hogy törpök vadásszák őket.
Azért bátran nekivágtunk. Határozottan mentünk előre, fel és le és árnyékunk beleégett a sziklákba. Szerencsére épp hidegfront volt, alig volt 41 fok.
Itt olyan meleg van, hogy külön felhívják a látogatók figyelmét, ne kergessék, zavarják az állatokat, mert lehet, nem marad utóbb elfutni egy ragadozó elől.
A hőguta itt a mindennapok része.
Hasonlóan a szörnyektől hemzsegő rémálmokhoz.
Aztán egy kanyar után azt hittük, egyszerre váltak valóra a rémálmok és egyszerre kaptunk hőgutát. Egy óriási vizilófenék bámult ránk - szerencsére kőből.
2018. július 21., szombat
2018. július 18., szerda
2018. július 15., vasárnap
2018. július 13., péntek
2018. július 10., kedd
Vízcseppek a betonon
Egy hete magasabb a hőmérséklet negyven foknál.
Este hét fele kilöttyöntettem egy kis vizet az árnyékban levő beton autóbeállóra.
Úgy eltünt, mintha ott se lett volna. (Miután a videón eltünnek a vízcseppek, már nincs mit nézni. Csak szólok.)
2018. július 9., hétfő
Ecetkostoló
Reggel Provo sokkal nyugodtabb képet mutatott, mint az este. Pár eltévedt turista kóválygott az utcákon és néhány fagylaltmámorban fetrengő mormon botorkált hazafele.
Az enyhén másnapos hangulat is rásegített a provói mediterrán érzésre.
Kostolás folyamatban, csendet kérünk. Az ilyen tábláknak nem tudok ellenállni. Főleg, ha egy csokoládébolt bejáratára van kitéve a tábla.
Előző este a csokoládéfogyasztás templomában óriási tömeg volt. Most a terem kongott az ürességtől.
Sokat vártam a kostolótól. Több gourmand, csokoládé- és ételszakértő mondta, hogy Utah csokoládénagyhatalom. Mert csokoládé az egyetlen élvezeti cikk, amit lehet fogyasztani. Így a csokoládénak igazi kultusza támadt mostanában. A utahi csokoládésok elviszik a legjobb csokoládéknak járó díjakat a nemzetközi csokoládékostolókon.
- Van egy kutyánk. Kostolhatunk kinn?
Erre megterítettek a kertecskében - egy növényekkel beültetett sikátorban -. Mi pedig kettéoszlottunk. A "csapat" egy része a Mesterrel maradt, míg a másik kostolt. Ezután a kosoló kivonult és megismételte a kostolást a Mesternek.
- Hallgassuk meg, mit mond a csokoládé! - mondta a csokoládé-mester, egy preciziósan, atomollóval fodrászolt szakállas, konszolidálódott hippi.
- Emeljük a fülünkhöz és hallgassuk a melódiáját! Mit énekel?
Ribizli ekkor ellopta a show-t.
- Azt, hogy EGYÉL MEG, EGYÉL MEG!
Miután a fickó kivakarta magát az asztal alól és meg tudott szólni a nevetéstől, megpróbált visszatérni a komoly csokoládékostoláshoz.
- Törjük ketté és hallgassuk meg, hogy roppan! Minden csokoládénak más hangja van.
Aztán szagoltuk a csokit, melengettük és a végén a szánkba is vettük. Sőt, meg is ettük a csokit! Mind a hatfélét.
Ekkor a csokoládémester elővett egy kis üveget vörös folyadékkal és töltött belőle egy gyűszűnyit.
- Ezt kostoljátok meg!
Gyanakodva néztem a kupica valamire.
Megszagoltam: Eper, édes, szúrós, mosolygós eper.
Megnyaltam: Eper. Édes. Szúrós. Finom. Tavaszi. Szokatlan.
- Mi ez? - néztünk áhítattal a csokoládék urára.
- Ecet. Speciális eperecet.
Már láttam magam előtt, ahogy szódavízzel eperecetet hörpölgetek a teraszon és közben néha hanyagul leírok egy két mondatot és hajam meglobban a szélben.
Aztán magamhoz tértem. Jórészt kopasz vagyok.
2018. július 8., vasárnap
Provo
- Orembe? Orembe mentek? - a pilóta csak nevetgélt.
- És Provóba? hahaha - nevetgélése lassan nevetésbe csapott át és egyre inkább átment sátáni kacajba.
- De ott nincs semmi, hahahahaha!
Valahol igaza volt. De mi akkor is Provóba mentünk. És Orembe. Oremben a vízesés és a Battle Canyon nem okozott csalódást.
Reméltük, Provo is ilyen lesz.
Sokkal ilyenebb lett.
Ilyen esti-kora éjszakai életet Utahban sose láttunk. Soha. Olyan volt, mintha hirtelen az autópályán elvesztünk volna és meg se álltunk volna egy mediterrán tengerpartig. Ott ilyenek a városok.
Az emberek teraszokon ültek és beszélgettek. Ettek. A tömeg az utcán hömpölygött és valószínűleg egyik teraszról ültek át a másikra. A 19. sz-i épületek rajzolta háttér előtt vidám nevetgélés és csivitelés hallatszott. Egyes bárok előtt hosszú sor állt, hogy az emberek bemehessenek.
A könyvesbolt kilencig volt nyitva.
Volt természetesen pár különbség egy mediterrán városka és Provo között. Provóban legalább annyi fagyizó és sütiző volt, mint amennyi egy spanyol tengerparti tartományban összesen. Viszont bármelyik spanyol falu egy tetszőleges háztömbjében több kocsma volt, mint Provóban és vonzáskörzetében összesen.
Provo egy mormon egyetemi város. Nagyon mormon. Űgyhogy sört nem isznak. Helyette sok fagyit és süteményt esznek, hogy jobb legyen a hangulat.
Az elegáns csokizók és fagyizók megragadták a fantáziánkat, de általában akkora volt előttük a sor, hogy inkább eltettük őket másnapra.
Esti sétánk végén esett le a húszfillér, hogy mi hiányzik még a tökéletes mediterrán hangulathoz: nem volt sehol foci. Egy bárban, egy vendéglőben, egy cukrászdában se ment a focivébé.
2018. július 6., péntek
Búvópatak - Battle Canyon
A túraleírás szerint a patakmedret kell követni a hegy lábánál levő parkolóból. A leírás tökéletes volt: patakmedret azt találtunk, patakot nem.
Aztán egyszerre egy kis tóhoz értünk, aminek a végében volt egy cső. Abban tünt el a patak és ereszkedett le egyenesen a viztározóba, onnan pedig a helybeliek torkába.
Az ösvény elején tűzött a nap. Hihetetlen volt, hogy pár száz méterrel feljebb már sűrű erdőben jártunk.
Meglepően sokan voltak a déli hőség ellenére.
Orem és Provo mormon többségű városok. Ez látszott is a kirándulókon. Általában egy anyuka jött minimum négy gyerekkel. Inkább öttel. Vagy hattal. Valószínűleg ebéd utáni sziesztaként szaladtak ide fel.
A Battle Canyon az egyik legszebb szurdok Orem környékén. Százötven éve itt kergették meg az itt élő indiánok az első mormon telepeseket, amikor túl közel merészkedtek táborukhoz. Innen a szurdok neve.
Tovább követtük a patakot egy poros ösvényen. A sziklák itt szinte az érintéstől málottak szét, az ösvény nagyon poros volt.
Meredeken haladtunk felfele, hátunk mögött kitárult a Utah Lake.
Aztán hirtelen megláttuk a vízesést pont alattunk.
Egy meredek ösvényen leporoszkáltunk és élveztük a hűs vízcseppeket, a vízesés robaját, ami elnyomta egy sokgyermekes család vidám nevetését.
Rövid pihenő után még másztunk felfele, itt újabb csövet láttunk, ami megcsapolta a patakot. Felette a patak még bővizűbb volt. Egészen a következő vízesésig másztunk. Ide már nem jöttek fel a családosok, ez csak a mienk volt. Elképzeltük, mennyi dinnyét lehetne behűteni a patakban.
Itt csend volt, csak a patak csobogott.
Rövid pihenú után visszafordultunk és leereszkedtünk a vidám gyerekcsiviteléstől hangos ösvényen a parkolóba.
2018. július 4., szerda
Függetlenség napja - Felvonulás
- Mint településünk díjazottja, meg vagy hívva a függetlenségnapi felvonulásra!
Azt hittem, valami hülye reklám szól a telefonba és majdnem kinyomtam a hívást.
- Természetesen egy teherautót is biztosítunk.
"Lehet, őrült" - gondoltam.
- Új teharautót.
"Közveszélyes."
- És a platójáról lehet szórni a cukorkát az ünneplő tömegnek.
"Mindjárt elmagyarázza az örökmozgót."
- És mindenki részt akar venni a felvonuláson.
Ekkor kezdett leesni, hogy a telefonáló nem őrült, hanem valóban a mi kis falunk tisztviselője. Honnan tudná más, hogy kaptam egy díjat a falutól?
- Elmegyek! - mondtam. A lehetőség, hogy egy teherautó platóján ülve cukorkával dobálhatok embereket, határozottan vonzónak tünt.
Már tavaly és tavalyelőtt is voltunk függetlenségnapi felvonuláson a faluban, de még sose vonultam. (Május egy nem számít.)
Felvonulás előtt kaptam egy hosszú forgatókönyvet. Olyan hosszút, hogy ennyit ember nem olvas el. A lényeg az volt, hogy 8:25-re már készen, regisztrálva a közeli templom parkolójában kell lenni.
Ott voltunk.
Polgármesterünk mondott egy profi (rövid) beszédet, szenátorunk büszkén mosolygott bajsza mögött és joviálisan bólogatott, amikor emlegették.
Aztán már lehetett teherautóra pattanni.
Sose tettem ilyent. Sose ültem egy pick up platóján, amit ráadásul betáraztak több kilo cukorkával.
A teherautókat autókereskedők adták -ingyen- kölcsön, még rendszámuk se volt.
Lelkes polgárok pedig veteránautókat adtak kölcsön a falunak, hogy azzal vonuljanak. Ez a hatvanas évekbeli piros Mustang például évtizedek óta a tűzoltóparancsnokot viszi.
Nekem a piros autó mellett még a házilag épített kétkerekű bicaj tetszett. Mindenki ott csorgatta a nyálát, beleértve a nagyjából negyven fős délamerikai tánckart és mindenki azt magyarázta a melletteállónak, hogy ő is szeretne ilyent.
Lassan olvadtunk bele a platóba, pedig már vonultunk.
Előttünk ropta a tánckar, lelkesen, fütyülve a harminc fokra (Celsius).
Mögöttünk két cserkész küzdött a napszúrás ellen.
Az emberek integettek, mi minden gyereknek dobtunk cukorkát és visszaintegettünk.
Ez a vonulás mindenkiből a legrosszabbat hozta elő és mindenki gátlástalanul dobálta a cukorkát.
Lehet, ez nemcsak a függetlenség, hanem a jövendő cukorbetegek napja is.
Mi integettünk és dobáltunk és élveztük a felvonulást. Jókedv volt, mosoly és optimizmus. Annyira pozitív volt, hogy még a párttal a néppel egy az utunk-at is elfelejtettem dúdolgatni és a mögöttünk felbukkanó szirénázás se idegesített.
Jó volt.
Vidám volt.
Meleg volt. Csak a délamerikai táncosok nem lankadtak. Ropták rendületlenül.
Mi pedig csodáltuk őket és élveztük az ünnepet.
Sok szempontból az első volt.
- először vonultam fel az Egyesült Államokban
- először voltam meghívott díszvendég
- először ültem egy teherautó platóján
- először ünnepelt a tömeg
- először dobáltam meg az ünneplő tömeget cukorkával
- amitől még jobban ünnepeltek
- és először láttam összedőlt légvárat.
