Sarmizegetusa kapujában

- Csak ketten vagyunk! - bámultunk a vastag köteg jegyre, amit a konténerben ülő őr adott át nekünk.

- Igen, de elfogyott a felnőttjegy, így kedvezményes jegyekből raktam össze a belépőjüket.

Jegy volt dögivel, a prospektus azonban hiánycikk volt.

Megnéztem a közeli információs táblát az őrség konténere mellett, de csak egy kiírást találtam, hogy vigyázzunk a medvékkel (okos tanács!) és vész esetén kit hívjunk mobilon.

Ránéztem a telefonomra, de valószínűleg egy Faraday-kalitka belsejében nagyobb térerőre lehetet számítani mint itt, a hegyek között, 1200 méter magasan a dákok egykori fővárosában.



A fővárost fegyveres rendőrök vigyázták karbatett kézzel. Nem volt világos, hogy a közelben kóborol-e valami elveszett római légió, esetleg Árpád egy lovascsapata vagy valami élelmes vállalkozótól féltik az UNESCO örökséget, aki a szépen faragott köveket ellophatná valami építkezéshez.

Az is lehet, rossz tapasztalataik vannak. Amikor Sarmizegetusa UNESCO világörökség lett, építettek hozzá egy miniatűr parkolót és helyrepofozták (na jó, járhatóvá tették) az utat. A parkolót a helyi cég olyan ügyesen alakította ki, hogy a felette magasodó, az elemekkel 1800 éve dacoló dák fal megroggyant és Decebal végső bosszújaként kis hiján magaalá temette a melósokat.

 Mi nagyobb tisztelettel közelítettünk a romokhoz és belépőkötegünket zsebregyűrve beléptünk a citadellába.