Száraz tónak nedves partján

A vékony sóréteg halkan ropogott talpunk alatt. Lapos, sóborította síkságon álltunk, tópart alig látszott a távolban. Az ég kék volt, úgy, ahogy csak Utahban tud kék lenni az ég.

Valahol messze pár pálcikaemberke ballagott a tó fele.



A Nagy-Sós-tó visszahúzódott innen és csak egy vékony sóréteget hagyott maga után. Pár évtizede a Saltair fürdőhely volt,  ma igyekezni kell, ha meg akarjuk onnan látni a vizet.



A Marinába akartunk menni, hogy megnézzük a tavat - a kikötőben általában van víz -, de már zárva volt. Megálltunk a Saltair-nél, és elindultunk a tó fele. Mögöttünk lassan összezsugorodott az amerikai Délnyugat legmagasabb kéménye.



A víz azonban továbbra is messze volt. Úgy éreztem, lassan áterek a tó másik oldalára vagy legalábbis valamelyik szigetére.



Ekkor láttuk meg a halat.
A Nagy-Sós-tóban nem él hal, csak egy rákféle. Az a hal sem élt. Csak halt. Ott feküdt UFÓ-ként a mederbe és csak maga elé meredt. Vagy valaki morbid viccként idehozta, vagy a Jordán vagy (TM szerint) a Bear river  vetette ide, aztán megfulladt.



- Nem tetszik - morogta Yoda.
- Mi baj?
- Itt semmi sincs, amit le tudnék pisilni. Az egész lapos.
- Várj, hátha lesz valami a parton.

De nem volt, csak egy kis víz és só.



Felsóhajtottam és dúdolni kezdtünk:

Száraz tónak
nedves partján
döglött UFO
kuruttyol.

Aztán visszafordultunk és elindultunk keresni egy fát. Hosszú napnak ígérkezett.