Elhagyott hajó

A Marinában mindig jó sétálni.

Itt a Nagy-Sós-tó, itt vannak a hajók, az elsüllyedt hajó, a pókok és az őket evő sirályok, lehet túrázni, megnézni az egykori fürdőhelyeket, nyáron kajakozni, a naplementék általában csodálatosak, szóval a lehetőségek száma meglehetősen nagy.

Most a kikötő közelében megláttuk az elhagyott hajókat, amiket valamikor kiemeltek a vízből, vagy mert épp szárazság volt és elfogyott a víz a kikötőből vagy mert nem akarták őket használni és nem akartak kikötési díjat fizetni.

Kívülről nagyon jól nézett ki a hatalmas hajó. 

Be nem lehetett mászni, mert épp nem volt nálunk létra és a hajó egy meglehetősen magas bakról nézett le ránk.

Mit lehet ilyenkor tenni? Udvarias úriemberek vállat vonnak és elmennek. Mi megpróbáltunk benézni az ablakokon.

Először azt a helyet láttuk meg, ahova a Kapitány is gyalog jár.

Volt fürdőkád, zuhany. 

A mosdón picit meglepődtünk: azért azokat a vízvezetékeket el lehetett volna dugni.

Ahogy a sarokban lapuló rovarírtót (?) néztük, megakadt szemünk a törölközőn.

- Kísértethajó! - mondtuk.

A Kapitány lezuhanyozott, ledobta a törölközőjét, felvette ellenzős sapkáját (és remélhetőleg stráfos nadrágját is) és partrahajózott.

Aztán benéztünk a másik ablakon.

Itt még meglepőbb látvány fogadott.

Nem arra gondolok, hogy a falat kolumbiai kávészsákokkal tapétázták ki. 

Talán a Kapitány kávét csempészett Kolumbiából Mormonlandba a Nagy-Sós-tó titkos óceáni kijáratán át.

Vagy csak úgy gondolta, a kávészsákok jól néznek ki a falon.

Az se lepett meg, hogy a tetőelemek kezdtek behajolni - a hajó regisztrációja öt éve járt le. Azóta állhat itt elhagyatva és ez sok idő.

Minket az lepett meg, hogy a hajót vetetlen ággyal hagyták el. A két franciaágy úgy volt, ahogy utoljára kikeltek belőlük.

A Kapitány felkelt, lerugta magáról a lepedőt, középre odadobta selyem pizsamáját, lezuhanyozott, otthagyta a törölközőt a kád szélén, majd partra tetette hajóját és eltünt, mint egy igazi Bolygó Hollandi.

Ha tudom, hogy visszajövök, rendet rakok.... Ha tudom, hogy nem jövök vissza, megcsinálom az ágyat.... Hátha...

De itt mindent otthagyott, beleértve két láda felszerelést a fedélzeten és elment és itthagyta ezt a hajót.

Lehet, a Kapitány lelke éjjelente kinn bolyong a tavon és ijesztgeti a sirályokat?

A hajó meg várja, várja, hogy visszatérjen a Kapitány és még egyszer kihajózzon a végtelen tóra?

Már sose fogjuk megtudni. De azért érdekel.

Rozel Point - kátrányforrás

- Döc-döc-döc - mondta az út.

- Koc-koc-koc - mondták a fogaim.

Nem emlékeztem rá, hogy tizenkét éve is ilyen vacak volt-e az út.

Valószínűleg igen.

Vagy rosszabb.

Tizenkét év alatt sok víz elfogyott a Nagy-Sós-tóból és a Büdiforrás után továbbmentünk újra megnézni Rozel Pointot és a Spiral Jetty-t.

Tizenkét éve itt még víz volt.

Most tómeder.

A szárazságnak voltak "előnyei" is.

Most oda tudtunk menni az egykori mólóhoz és valamikori fúrótoronyhoz.

Ez Utah legrégebbi olajmezője, ahova valamikor hajóval hozták az építőanyagot.

Az egykori fúróberendezéseket, ipari romokat mind eltakarították és mára jórészt csak a sóette oszlopok maradtak meg.

Meg a kátrányforrások, ahol ma is nyers kőolaj és kátrány szivárog a felszínre.

Bár most szivárgás se volt nagyon.

Lehet, elfogyott az olaj meg a kátrány.

Hamarosan talán a cölöpök is elfogynak.

Mindenesetre szeretném valamikor újra vízalatt látni a romokat. Akkor eljönnénk ide és kajakoznánk egyet.

Át a Spiral Jetty-hez.

A látogatásról készült egy rövid film, amit itt lehet megnézni.

Evezés a Nagy-Sós-tón

- Hm... - néztem rá az Antilop-sziget marinájára. Azt tudtam, hogy a hajókat a csökkenő vízszint miatt évekkel ezelőtt átvitték a Salt Lake City melletti marinába, de reméltem, lesz elég víz ahhoz, hogy vízre tegyük a kajakokat.

Szerencsére a rámpa alja és a kikötő kijárata között szabad vízfelület volt. Most már csak abban kellett bízni, hogy ez a víz elég mély a kajakoknak.

Elég volt.

Simán kisuhantunk az öbölből és mienk volt a tó.

Se vitorlások, se kajakok, se motorcsónakok, se fürdőzök.

Semmi.

Csak a nyugodt víz és távolban a Fremont-sziget, ahova a sírrabló sírásót száműzték.

Most csak terepszemlére jöttünk, evezgetni egy kicsit - majd máskor visszajövünk hosszabb időre és hosszabb evezésekre.

Meg azért is, hogy kipróbáljuk az újabb felfújható kajakot. (Erről majd később.)

Egyszer partraszálltunk, hogy egy kis extra levegőt tegyünk az egyik kajakba (iszap ment a szelepbe és ott eresztett a hajó).

Aztán megfordultunk és hagytuk, hogy a szél és az áramlat lassan visszasodorjon minket a kikötő fele.

Legközelebb ellapátolunk a Piskóta és Tojás-sziget fele és megnézzük őket a vízről. Remélem, akkor több lesz a víz köszönhetően annak, hogy a Utah Lake-ből több "holdláb" vizet engednek a tóba.

De ez egy másik történet lesz, most búcsút intettünk az Echo-canyonba vezető völgynek és elindultunk haza.

Kilátó a Stansbury-szigeten

Az előző expedició a Stansbury-szigetre szó szerint belefulltadt a naplementébe.

Most már hosszabbak a nappalok és mi is korábban indultunk, így reméltük, eljutunk a szigen északi csúcsa feletti kilátóba.

Az út sokkal döcögőbb volt, mint télen, talán mert akkor a vastag hóréteg ápolta és eltakarta a kátyúkat.

Az elhagyott ház, ami a mellette levő esztenából kiindulva valamikor talán egy pásztor lakhelye lehetett.

Most nem álltunk meg bámészkodni a partravetett hajóra emlékeztető roncsnál és a kövületeknél sem, majd legközelebb. Most a kilátóba igyekeztünk.

 

Iosepánál látott szellemházat úgyse fogja felülmúlni.

Az út végén parkoló és pár információs tábla várt. Meg a szokásos WC.

Ami tiszta volt és volt benne papír.

Innen indult az ösvény elhaladva egy miniatűr kilátópont mellett.

A legtöbb látogató eddig jött, majd nagyjból tíz perc után elégedetten megfordult és elhajtott.

Mi többet szerettünk volna és továbbindultunk.

Az ösvény a Nagy-Sós-tó egy kiszáradt medrén keresztül haladt nyílegyenesen.

Száz méterenként karókkal precízen jelölték, merre kell menni.

Amint aztán kiértünk az egykori öbölből, eltüntek a jelek. A telefonra letöltött térképet követtük innen. Tudtuk, hogy a nagyobbik hegye előtti púpra kell felmennünk.

A hegy oldalán láttuk, ugyanaz a kőzet van itt, mint az Antilop-szigeten a Ladyfinger-nél vagy az Ogden -kanyon szájánál.

A kopár dombok közt egyre szebb volt a kilátás, ahogy egyre magasabbra értünk.

Aztán fenn is voltunk a hegy tetején.

Alattunk ott volt az elhagyott kikötő, ahonnan a tóban élő rákocskákat halásszák.

Oda nem mentünk le: az már magánterület volt.

A kilátás innen elképesztő volt.

Szemben láttuk a Promotory-félszigetet, ami mögött van a Golden Spike és a Spiral Jetty.

Hátranézve, dél fele láttuk a távolban a Marinát, Saltairt és az óriskéményt a Oquirrh-hegység lábánál. A mögöttünk magasodó hegyek takarták Tooele-völgyének bejáratát.

Pont alattunk egy elhagyott házikó látszott - ha nekem adnák, nagyon szívesen újítanám fel. Jó messze lennék a legközelebbi szomszédtól.

Innen már hazafele vezetett az út. Sokkal gyorsabban leértünk, mint fel.

Puppey lelkesen navigált minket hazafele.

Útközben csak egyszer álltunk meg szemezni pár tehénnel.

Jó, hogy megálltunk, mert így észrevettük, hogy távolban, a tehénen is túl látszik a Lone Rock Skull Valley bejáratánál, ott, ahol az egyik navigációs nyilat láttuk.

Saltair - régészeti túra

- Most ezen ne menjünk át - az utóbbi időben jópár komoly sós dagonyával járó túrán voltunk és ez a mocsár minden korábbi képzeletünket felülmúlta. 

- Meg tudjuk kerülni a régi vasút helye mentén.

 Régen ide, a Saltair-hez vasút hozta a vendégeket.

A vonatok Salt Lake Cityből jöttek, bementek a mólóra, majd a másik kijáraton továbbhaladtak Tooele fele.

A vasúti leágazásnak már csak nyomai maradtak meg.

Pedig valamikor több ezer ember jár ide ki úszkálni, táncolni, szórakozni.

A vasútat először, a 19. században egy cölöpökön ál viadukton vezették be. Amikor 1925-ben Saltair először leégett, az új fürdőhelyhez, a Saltair 2-höz töltést építettek a régi viadukt felhasználásával.

Ennek maradványain gyalogoltunk most be.

Valahogy nehezen tudtuk elképzelni, hogy itt valamikor villamosított szerelvények hozták a nagyérdeműt.

Annak ellenére nehéz volt elképzelni, hogy úgy tenkét éve még láttuk a közelben az egyik elhagyatott vasúti kocsit a Nagy-Sós-tó partján. (Azóta elvitték és beöntötték, mert a telek tulajdonosa félt, hogy egy elborult selfie-lovag(ina) fejreesik benne, meghal es utána bepereli.)

A töltés maradványain könnyen haladtunk tovább. Az útból és a parkolóból itt-ott maradt egy darab aszfalt így láttuk, mikor értünk a fürdőhely helyére.

Ott álltunk a bejárat előtti téren és körülnéztünk. Előttünk kellett volna legyen a pompás főépület. Ezt Richard Kletting tervezte.

Kletting korának leghíresebb utahi építésze volt. Ő tervezte a helyi parlamentet, a State Capitolt is.

A Saltairrel szemben, a viadukt végénél a főépülettől jobbra és balra valamikor a Nagy-Sós-tó terült el. Itt (is) fürdött az úri közönség. Ma csak a kiszáradt medret láttuk.

A főépületen túl további mólók vezettek a tó belseje fele. Itt (is) fürödtek és lebegtek a vízben.

Jól látni a képeslap bal szélén a kabinsort. Itt ezer, saját zuhanyozóval ellátott kabin várta a vízből kikászálódó sós vendégeket.

A Saltair fogalom volt. A 19. század második felében Salt Lake City volt az Egyesült Államokban a legnagyobb város a Mississippitől nyugatra.

Mindenki, aki számított, ide járt pihenni, nyaralni, kikapcsolódni Salt Lake Cityből és messzebbről is. (Az Antilop-szigeten élő farmerek is ide hajóztak hétvégente bulizni.)

A levelezőlapon ismét látszik, hogy minden cölöpökön állt.

Egyes leírások szerint kétezer cölöp tartotta az épületegyüttest a víz felett.

Hogy milyen lehetett a cölöpök között? Kisérteties.

Amikor a második Saltair tönkremet, az egész komplexum elhagyatottan állt. Ekkor, a hatvanas években itt forgatták a világ első zombie-filmjét, a Carnival of Souls-t. Az alapján, amit láttam belőle, ez egy X kategóriás film, ami azért érdekes nagyon, mert meg lehet belőle ismerni a hatvanas évekbeli Salt Lake Cityt.

Az is jó, hogy pontosan látni, milyen volt  az épületeket tartó oszloperdő.

Mostanra ezeket a cölöpöket megette az idő vasfoga és a só.

A központi épületből kiinduló mólók további épületekhez vezettek. Ilyen volt például a hajó formájú Ship Restaurant vagy a képen mögötte látható Hippodrom, ahol lóverseny helyett kerékpárversenyeket tartottak.

Azt, hogy miért nem Velodromnak hívták a Hippodromot, nem tudtam kideríteni. 

Ha épp nem tartottak kerékpárversenyt, akkor hozott bicajjal is lehetett versenyezni vagy bérelni egy kerékpárt és azzal menni körbe-körbe.

Saltairnek (az elsőnek) saját operatársulata is volt. Meg nagyzenekara. 

Ha nem volt előadás, akkor az úri közönség táncolt a világ -akkor- legnagyobb báltermében. (A rengeteg felhasznált faanyagot látva nem csodálkozom, hogy a város körüli hegyoldalak ma kopárak.)

Az első Saltair - amit eredetileg a mormon egyház épített és később értékesített - leégett. A második nem volt annyira sikeres, mint az első: a világválság, a világháború, a változó szokásos és a csökkentő vízszint nem kedveztek az üzletnek. A Saltair, csakúgy, mint a többi tóparti fürdőhely, a szomszédos Blackrock és a Sunset Beach, tönkrement.

Azért ez sem volt rossz hely.

Ma is van egy Saltair, de az elődei közelébe se ér. A mai Saltair, amit Saltair 3-nak kellene hívni ide pár kilométerre található koncertterem, ami csak néha van nyitva és inkább naplementét nézni mennek oda az emberek. Pedig, mint megtapasztaltuk, a naplemente a Marinából sokkal szebb.

Ahogy körülnéztünk a Saltair helyén, úgy számoltuk, hogy nagyjából a vendéglő helyén járunk. Itt egy ásatásokat folytatni tilos táblát láttunk és rengeteg cserepet.

Mint megtudtuk, a Saltair helye régészeti lelőhelynek számít és védett.

Ezt (sem) gondoltuk volna.

Megnézegettük a maradványokat. Amikor a második Saltair is leégett, az összes maradványt eldőzerolták, de így is rengeteg minden maradt a helyszínen.

Kisétáltunk még a tóra, itt találtunk egy teherautóroncsot.

Visszanéztünk, hogy megpróbáljuk ideképzelni a fürdőhelyet. Az alábbi képen a víz visszahúzódása után látható a Saltair 2 elhagyott épülete.

Mondjuk most még kevesebb volt a víz...

Megfordultunk.

Nagyon sajnáltuk, hogy mindannak, amit ez a fürdőhely képviselt közel nyolcvan éven át alig maradt valami nyoma. Ha ma is állna, biztosan törzsvendégek lennénk...