Egy szétesés szélén álló ház és egy gödör után elhagyott, kidobott, széteső lakóházak között álltunk meg egy kátyuban.
Wendover sosem szépségéről volt híres. Itt erre még rátett egy lapáttal.
A nagyvilági hely volt: volt egy terasza, ahol a fémszékek lassan elolvadtak a tűző napon, ahol az úri közönség ételt és napszúrást kap.
A hámló festékű trélerház ajtajára egy, az Egyesült Államokban szokatlan feliratot ragaszottak: CASH ONLY.
Nagy levegőt vettem és beléptem - egy teleportáló kapun át valahova Mexikóba.
Vidám mariachi zene szólt, kedélyes, rablógyilkosnak kinéző, egy Tarantino-filmből szalajtott pultos mért végig és hirtelen csend lett, talán még a mariachik is abbahagyták a zenélést a CD-n. A kisebb telefonfülkényi alapterületű pult mögött álló rablógyilkos kinézetű egyén szó nélkül elém tett egy étlapot.
- Aquí or to go? - kérdezte kétnyelvűen.
Spanyolul kértem. Ettől megenyhült.
Fizettem, leültem. Körülnéztem. Aki nem Mexikóból jött, az Dél-Amerika más részéről származott. Nézegettem a Boneville speed race fotókat a falon. Nem semmi gyűjtemény volt.
Mire mindent végignéztem, egy rabló-kinézetű pincér kihozta a konyhából az ebédet. Életem egyik legjobb hamburgerét.
Hihetetlenül jó volt minden és - nagyjából tízenöt év Amerika után - végre találtam egy helyet, ahol enyhén sótlan volt a sültkrumpli. És még ez is jó volt.
2 megjegyzés:
Imádom a kísértetvárosokat. :)
Hopp, ezt az előzőhöz akartam írni...
Megjegyzés küldése