Rejtő kocsmája Wendoverben

Egy szétesés szélén álló ház és egy gödör után elhagyott, kidobott, széteső lakóházak között álltunk meg egy kátyuban.

Wendover sosem szépségéről volt híres. Itt erre még rátett egy lapáttal.

A nagyvilági hely volt: volt egy terasza, ahol a fémszékek lassan elolvadtak a tűző napon, ahol az úri közönség ételt és napszúrást kap.

A hámló festékű trélerház ajtajára egy, az Egyesült Államokban szokatlan feliratot ragaszottak: CASH ONLY.

Nagy levegőt vettem és beléptem - egy teleportáló kapun át valahova Mexikóba.

Vidám mariachi zene szólt, kedélyes, rablógyilkosnak kinéző, egy Tarantino-filmből szalajtott pultos mért végig és hirtelen csend lett, talán még a mariachik is abbahagyták a zenélést a CD-n. A kisebb telefonfülkényi alapterületű pult mögött álló rablógyilkos kinézetű egyén szó nélkül elém tett egy étlapot.

- Aquí or to go? - kérdezte kétnyelvűen.

Spanyolul kértem. Ettől megenyhült.

Fizettem, leültem. Körülnéztem. Aki nem Mexikóból jött, az Dél-Amerika más részéről származott. Nézegettem a Boneville speed race fotókat a falon. Nem semmi gyűjtemény volt.

Mire mindent végignéztem, egy rabló-kinézetű pincér kihozta a konyhából az ebédet. Életem egyik legjobb hamburgerét.

Hihetetlenül jó volt minden és - nagyjából tízenöt év Amerika után - végre találtam egy helyet, ahol enyhén sótlan volt a sültkrumpli. És még ez is jó volt.

Etiópia Salt Lake Cityben - Kék-Nílus

A Kék-Nílusba parkolója nyugodtan szolgálhatna egy posztapokaliptikus horrofilm díszleteként. Szerintem több gyengébb idegzetű látogató a parkoló láttán visszafordult és többet etióp étterem közelébe nem ment - hacsak nem viselt HAZMAT ruhát.

Kételyeink akkor sem oszlottak el, amikor beléptünk a vendéglőbe. Ami máshol minimalizmus, itt tömény spórlás: a padlón látszott a régebbi üzlethelyiségek alaprajza: az ötvenesévekbeli mozaik teljesen váratlanul olvadt bele linóleumba, vagy ért véget betonban, ott, ahol valamikor valamilyen berendezés állt vagy lett belőle kőpadló. A falakon az etióp turisztikai hivatal reklámjai lógtak, meg egy nemzetiszínű ostor "I love you" felirattal.



Mi voltunk A vendégek.

A pincér ("A" pincér) hozott étlapot, vizet, majd eltünt a konyhában. Valami azt súgta, ő A szakács is.

Amíg vártunk, bömbölt az etióp turbófolk a tévében - Youtube-ról. Ettől a táncoló nénik és bácsik kicsit kockásak lettek, de azt hiszem, nem ez volt a legnagyobb baj, hanem hogy ugyanez az együttes szólt egy órán át.



A 21-es fogást kértük, ami a részben 9-es, 11-es és 12-es fogásból készült válogatás volt. A 9-es fogás az 5-ös és a 6-os fogás kombinázicója volt, a 11-es a 7-esé és a 8-asé.

- Ez elég lesz kettőnknek?
- Ez egy háromszemélyes adag.
Nem mertem megkérdezni, hogy egy etiópé vagy egy amerikaié.

És még mindig nem menekültünk el, hanem vártunk. Tudtuk, vagy nagyon jó lesz, vagy a parkolóba vezető másfél méter széles sikátorban fogunk meghalni távoztunkban.

Nem fokozom az izgalmakat, NEM haltunk meg! Az étel pedig nagyon finom volt.

Megérte várni.
Az étel nagyon finom volt és tényleg maradt egy adagnyi.

Van, aki mocskosan szereti - Bucket O'Crawfish

A lábak egy nejlonzacskóban érkeztek.
Az asztalra gondos kezek egy másik nejlont erősítettek, hogy véletlenül se hagyjunk nyomot. Nyakunkban műanyag pártedli lógott.

Az egyetlen hétköznapin kinéző étel a rántottharcsa volt cajún sültburgonyával. Ezt papírtálcán hozták. A többi cucc zacskóban érkezett.



A Bucket O'Crawfish a fogyasztók állati ösztöneire és az emberiség egy részében lapuló sertésre alapozza üzleti stratégiáját: nincs olyan felesleges luxus, mint rendes tányér, tálca vagy rafinált tálalás. Az egyetlen nem eldobható evőeszköz a rákok páncéljának a feltörésére szolgál. A vizilények cajún szószókban, nejlonzacskókban érkeznek, aztán lehet harcolni velük.

Az alapadag egy font (fél kiló). El lehet dönteni, mennyire legyen csipős a louisianai szósz (kicsit, nagyon vagy még jobban). Aztán már jönnek is a zacskók a kiálló ráklábakkal. Lehet enni. Vagy kardozni velük.



Minden finom és friss. A kagylók, rákok, folyami rákok nemrég még ficánkolhattak, már amennyire egy kagyló tud ficánkolni.

Miután az utolsó fogás is megjelent az asztalon, egy darabig a zacskózizegés csak az állkapcsok szorgos munkájának a zaja hallatszott. Meg az a roppanás, ahogy a rákok lábacskája megadta magát a célszerszámnak.

Pat’s

A vendéglőről először rosszakat olvastam. Egy ilyen kritika miatt mentünk el Pat’s-hez. Egy felháborodott vendég hosszú tirádát írt Pat’s-ről és kifgásolta, hogy semmi vegetáriánus ételt nem tudtak neki adni.



Én azon csodálkoztam, hogy a személyzet mennyire türelmes: Pat’s egy texasi étterem. Szerintem egy tisztességes texasi barbecue-vendéglőben még a savanyúkáposztában is van hús. A világ legrövidebb könyvei között pedig előkelő helyet foglal el a A texasi vegetáriánus receptek című munka.



Pat’s udvarában két, rakétafokozat méretű grillező áll. Az egyszerű asztaloknál emberek ülnek és a hús örömeinek hódolnak. Mindenki húst evett. Hússal. Az ellenséget megtévesztendő a menükhöz adtak köretet is, de a köretek is tele voltak hússal. Utóbb meg mernék esküdni arra, hogy szerintem még a krumplipürében is lappangott egy szelet sertés.

Pat’s nem egy elegáns étterem. Masszív padok, papírtányérok és laza pincérek jellemzik a helyet. A valószínűtlenül sovámy pincérünk mindenkinek azt mondta, dude, miközben hússal megrakott tálcákkal egyensúlyozott a tömegben.

A ragadozók pedig csak gyűltek. Volt itt születésnapott ünneplő hangos társaság, munkából betérő melósok és éhező irodakukacok. Egyvalami volt bennünk közös: mindenki HÚSt evett HÚS-sal. Valaki egy Pat’s-nél elköltött ebéd után vagy fanatikus hívő lesz vagy növényevő.

Mi húsevők hívők lettünk. Ide még visszajövünk.

Penny Ann

Ránéztem Reubenre. Tetszett. Egyszerűen csorgott tőle a nyálam. Legszívesebben beleharaptam volna.

Aztán beleharaptam.

Reuben nem egy személy, hanem egy melegszendvics. Rozskenyérben rengeteg sült marhahús, ementáli sajt, káposztasaláta. Esetleg szósz.

A Reubent vagy egy Reuben nevű litván bevándolró találta ki a huszadik század elején pókerezés közben, vagy egy Reubennek nevezett német bevándorló delitulajdonos New Yorkban, esetleg egy színésznő, akit nem is Reubennek hívtak. Egyes vélemények szerint a Reubenben akkoriban nem is volt sajt. Meg káposztasaláta.

A lényeg, hogy a Reuben egy rozskenyeres, sülthúsos, sajtos, káposztasalátás szendvics. Harapnivaló.

Reubennel Penny Ann-nél szemeztem. Penny Ann nemcsak egy személy (akit valóban Penny Ann-nek hívnak), hanem egy valódi családi kisvendéglő - diner - a Main Streeten. A Main Street egyébként falusias jellegű és abszolút nem fontos út.


Penny Ann vendéglőjének kinézete modern, a konyhája egyszerű és jó, az árai pedig vonzók. A személyzet meg - ideértve Penny Annt, fiát, lányát, férjét, apját, családfáját - kedves.

- Izé, mi kutyával vagyunk...

- Ha vakvezetőféle - kacsintás - hozzák be.

Nem vittük be, rengetegen voltak benn, inkább hazavittük a vacsorát, amiből maradt ebédre is.

Később visszamentünk sütizni és leültünk a teraszon. A teraszt már bontották, az asztalokat bevitték télire melegedni, de azért lelkesen kiszolgáltak. Egy fiatal pincér jött, hozott étlapot, vizet a Mesternek, kiügyeskedte a pie-okat, kávét és az egy pie-hoz kérés nélkül hozott két tányért is. Yoda nem kapott tányért, de azért egy kis tejszínnel lekenyereztük. Azaz letejszíneztük.

Azóta, ha arra sétálunk, Yoda mindig be akar menni. Nincs egyedül és igaza van.

Egy régi vendéglő - Union Oyster House

Egyszer kezembe akadt egy könyv, ami Párizs száz évnél idősebb, folyamatosan működő vendéglőit írta le. Már akkor arra gondoltam, szerencsés az a város, amiről ilyen könyvet lehet írni.

Boston ezek közé a városok közé tartozik.

Itt is van patinás, évszázad(ok) óta nyitva tartó éttermek, kocsmák, ahol, egyes kelet-európai testvérintézményekkel ellentétben a konyha és az alapanyagok nem ilyen ennyire régiek.

A legpatinásabb bostoni étterem az Union Oyster House. Ez egyben az Egyesült Államok legrégebbi folyamatosan üzemelő vendéglője is: 1826-tól kezdve lehet itt osztrigát enni.

Az épület azonban régebbi, valamikor az 1700-as évek elején épült.



A földszinten irodák voltak, néha nyomda. Az emeleten hol szerkesztőség működött, hogy olcsó szobákat adtak ki.

Az Egyesült Államok első napilapját is itt nyomtatták. Akkoriban még úgy látszott, Boston lesz a frissen függetlenné vált tizenhárom gyarmat legfontosabb városa.

A ház volt textil- és selyembolt is. Az üzletben gyakran gyűlt össze a bostoni társadalom elitje. Természetesen főleg hölgyek válogattak és trécseltek itt. Volt közöttük kormányzóné és First Lady is.

A bolt remek helyen nyílt, nagyon közel volt Boston egyik kikötőjéhez. A bolt mögötti sikátor azért készült, hogy az Union Streetről könnyebben meg lehessen közelíteni a kikötőt.

Ez a kövezett utcácska valahogy túlélte pusztító tűzvészeket és a még pusztítóbb urbanisztikai reformokat. A sikátor sokáig magánterület volt: tulajdonosa egy Marshall nevű hajóskapitány megengedte, hogy a telkén átvezessen egy utcát. Ezzel természetesen nőtt a boltjainak a forgalma is.



A 18. század végén egy vidám francia emigráns költözött be az egyik emeleti szobába. A fickó francia nyelvet oktatott jómodú bostoni lánykáknak.

A francia 34 évvel később ért karrierje csúcsára. Ennél feljebb halandó ember ekkoriban nehezen juthatott volna a társadalmi ranglétrán: Lajos Fülöp néven 1830-ban francia király lett.



1826-ban bezárt a selyembolt és étteremmé alakult. Az étteremnek már volt külön osztriga-szekciója.
A város elitje ide járt osztrigát hörpölni. Olyan emberek ebédeltek az 1820-as években, mint Daniel Webster, aki ügyvédként kezdte pályáját. Webster Christopher Gore mellett bojtárkodott és százharminc évvel később az amerikai szenátus beválasztotta az öt legbefolyásosabb amerikai szenátor elit (és posztumusz) klubjába. Daniel a vendéglátás aranykönyvébe inkább azzal írta be a nevét, hogy egy ültő helyében hat tányér osztigát csusszantott le a torkán. (Az osztriga szó szerint becsusszan a nyelőcsőbe. Természetesen a héj nélkül.)



Az osztrigaház mindig is népszerű volt a bostoni elit körében. A Kennedyeknek külön törzsasztaluk volt az emeleten.

Nem tduom, hogy a Kennedy család leszármazottai manapság ebédelnek-e itt. Piacnapokon még nem futottunk velük össze.

Ruth's Diner

Ruth's Diner
Originally uploaded by ribizlifozelek

Ruthhoz régóta el szerettünk volna menni.

Ruth vendéglője az Emmigration Canyon mélyén bújik meg.

Ruth fiatal korában kabaréénekesnőként dolgozott. Harmincöt éves korára összeénekelt annyi pénzt, hogy felhagyjon az énekléssel és táncolással és valami másba kezdjen. Nyitott egy vendéglőt.

A vendéglőt stratégiai helyen, egy bordély és egy kabaré között nyitott meg. A bolt jól ment mindaddig, amíg a fejlődés el nem ért a belvárosba: ekkor bezárták a bordélyt és a vendéglő épületét is lebontották. (Ma kék üvegpalota áll a helyén.)



Ruth nem esett kétségbe: új vedéglőt nyitott. 1947-ben Salt Lake Cityben megszüntették a villamosközlekedést így két évvel később egyáltalán nemokozott gondot olcsón venni pár üres villamoskocsit. A vagont felvonszolták az Emigration Canyonba és valószínűleg ott, ahol a munkásoknak elege lett a cipelésből, letették.



Az üres vagonokból épült vendéglő hamar népszerű lett. Kirándulók, városiak jöttek nagy számban, Ruth pedig finom házikoszttal és cigarettával a szájában várta őket.

A vendéglőben a rendet Ruth kutyája tartotta fenn. (Egy párizsi bisztróban egy csirke látott el hasonló feladatot mindaddig, amíg áldozatául nem esett a szeptember 11-iki terrortámadásnak. Miközben a bisztró vendégei döbbenten figyelték az összeomló ikertornyokat, az egyik vendég kutyája lecsapott a csirkére.)

Ruth vendéglője egyre népszerűbb lett. Ide jártak a városi fiatalok is - Ruth mindig nagyvonalúan nézegette az igazolványokat, nem igazán érdekelte, hogy a sört rendelő vendége 19 vagy 22.



Ruth egy pici lakást toldott a vagonhoz és itt élt kutyáival.
Kemény asszony volt. Életében állítólag kétszer tudták meggyőzni arről, hogy változtatnia kell dolgokon.
Nyolcvan évesen orvosa unszolására elkezdett füstszűrős cigarettát szívni és az egészségügyi hatóságok zaklatása miatt kitett egy kézzel írt dohányozni tilos táblát a vendéglőben - bár alá írta: kivéve az első széket.
Ez volt az ő helye, ott ült kutyájával és cigarettájával.

Ha ismeretlen vendég érkezett, a kutyák megpróbálták megharapni.

Ennek ellenére egyre többen jöttek ide ebédelni, vacsorázni, reggelizni.

Pár évtized múlva Ruth eladta a vendéglőt két törzsvendégének és beköltözött egy, a vagon mögé épített házba. Itt élt 94 éves koráig, amikor új vendéglőt nyitott valahol a Jupiteren túl.

A vendéglő konyhája ma is kíváló - csak már sehol sem lehet dohányozni és kutyákat sem engednek be.



Az ételek friss alapanyogkból készülnek. A hamburgerben levő marha pár napja még legelhetett, a salátákra reggel még sütött a nap, a tejföl alapanyaga pedig lehet, még a tehénben volt.
A sajttal töltött rántott paprika (poblano) egyenesen fennséges volt.

Azt hiszem, még vásárolunk itt, aztán elvisszük az ételt piknikezni valahova a közelbe.

A tea

Coffee/tea machine
Originally uploaded by ribizlifozelek

Amikor lehült a levegő és beköszöntött a nyárvégi tél, a farkasok pedig fázósan húzták magukat össze bőrükben, Esztergomban voltunk.

Egy dunaparti csárdában húztuk meg magunkat.

Teát szerettünk volna inni. Már elképzeltük, ahogy elgémberedett ujjacskáink ráfonódnak a forró csészére és a meleg folyadék új életet csepegtet jéghideg testünkbe.

- Sajnos nincs tea - tudtuk meg.

Arra nem térek ki, hogy miből áll elmenni a TESCO-ba, venni egy doboz teát kétszáz forintért és háromszázért árulni utána egy csésze italt.
Nincs tea, nincs tea. Ittunk egy kávét. Az is meleg volt.

Két héttel később ugyanitt húztuk meg magunkat. A csárda kellemes, meleg, nyitva van, belülről népies.

- Teát kérünk.

- Sajnos nincs tea.

(Két hét alatt nem volt idejük elmenni a Tescoba.)

De mégis ide járunk: Yodát ide is beengedik. Ezért sok mindent megbocsátunk nekik.

Ebéd a teherautókból

Food truck
Originally uploaded by ribizlifozelek

Bostonban láttam először teherautóból ebédelő embereket. Overállos melósok, zajos diákok, zseni profok álltak sorba az MTI egyik parkolójában.

Öt-hatféle teherautó állt itt. Mindegyik más konyhát képviselt. Volt halas, kínai, arab, olasz, zsidó, amerikai. Az emberek meg türelmesen vártak sorukra, mint amikor Moszkvában híre ment, hogy lesz hús.

Amikor először hallottam a teherautókról, azt képzeltem, ott áll a szakács egy nagy dézsában, bokáig az újházi tyúkhúslevesben és meri a csajkákba az ételt. Mondták, hogy ez nem egészen így van, de képzeletem addig jutott, hogy áll a kínai bokáig a rizsben és csészébe méri az ételt.

A teherautók egész mások voltak.

A teherautók - vagy inkább kisbuszok - platóját melegítőkonyhává és hűtővé alakították. Sokan rácsatlakoztak az egyetem elektromos hálózatára (magyarul bedugták az erősáramú konnektorba a berendezéseiket). Gáztűzhelyen rántották rántanivalót, kemencében főzték a kacsát, platnin a halat. Nagy hűtőládákban álltak az üdítők.

A teherautókat (food truck) éttermek üzemeltették. Reggel összekészítették az egyszerű fogásokat, a helyszínen csak meg kellett sütni-fözni-rántani őket. Mikrót csak kevesen használtak - kevesen is álltak ott sorba.



Mindenki jól járt. A vendéglők konyhája kétszer annyit termelt. Az utaci árusítás kisebb hasznot hoz, mint a leülő vendégek, de a kisebb haszon is nagyságrendekkel tőbb, mint a nulla haszon. A vendéglők fizettek egy kis helypénzt az egyetemnek, az MIT is jól járt. A diákok, tanárok, adminisztrátorok, melósok pedig finom ételeket ettek olcsón.

Mert a teherautók olcsók. voltak.
2-4 dollárért 2001-ben lehetett egy jó negyven centi hosszú szendvicset kapni az olasznál, amiben volt egy tucat húsgombóc és egy csomó sajt, hogy a paradicsompüréről ne is beszéljünk. 4-5 dollárért adtak egy főételt. A kínainál narancsos csirke volt a sláger. Nagyjából másfél személyes adag volt. Még a STATÁ-t építő melósok is alig tudták legyűrni az ételt.



Itt láttam először építőmunkást lazacot enni. A lazac nem azt jelentette, hogy húsz adag étel előtt elhúztak egy három grammos lazacszeletet, vagy ráfröcsköltek a rizsre egy pici lazackonzervet. Nem. A lazaccal egy kisebb cápát jól lehetett volna lakatni. A melósok meg ültek a padon és ették a lazacot.

Ekkor értettem meg, hogy a munkásosztály fogalma országonként mást takar.

Utahban hiányoztak a teherautók. Változatosan jókat lehetett ott enni olcsón. Építkezéseken láttam egy-egy teherautót, de azok főleg a munkásokat mentek kiszolgálni.

Aztán megláttunk egyet a Trolley Sq parkolójában. Ott állt a kis sárga szörny és ételt lehetett benne venni.
Vettünk.
Kicsit szkeptikus voltam, amikor elolvastam a felírást, ázsiai konyhaművészet. Az étel azonban valóban finom volt. Biztos vagyok benne, még párszor el fogunk menni ide venni valamit ebédre.



Finom volt. (A fotó szélén látható felvágott Yodáé, azt nem a kamionos forgalmazza.)

Persze én tipikus nyavajgó kelet-európai vagyok. Egy teherautó kevés, minimum hat féle kéne.

One World Cafe - mindenkinek jut

South Temple
Originally uploaded by ribizlifozelek

(A fényképek illusztrációk, nem a One World Cafét és ételeit ábrázolják!)

Parmezán írt a tegnapi blogbejegyzés kapcsán G. Dénes Györgyről, aki annyit fizetett ebédjéért, amennyit az szerinte ér.

A költő szerintem jól érezné magát a One World Caféban, Salt Lake Cityben. A 2003-ban megnyílt kávézó-vendéglő valószínűleg az első a maga nevében: a vendégek annyit vesznek a pultra kitett ételből, amennyire szükségük van. Távozáskor annyit fizetnek, amennyit szerintük az étel ért. Ha nincs pénzük ételre, akkor is ehetnek, csak valami munkát el kell végezniük a vendéglőben: mosogatni kell, takarítani vagy akár lepakolni a teherautót az áruval. Esetleg főzni. Ha esetleg az önkéntes belelendül a munkába és többet dolgozik, akkor utalványt kap az étterembe. Egy utalvánnyal egy felnőtt és nyolc évnél fiatalabb gyermeke étkezhet.

Az egész éttermet Denise Carreta nyitotta. Ő találta ki az üzleti modellt is. Nemcsak árak sincsenek, hanem menü sincs. Az elérhető organikus alapanyagokból a szakácsok hangulatuknak, az évszaknak vagy az alapanyagoknak megfelelően főznek valami organikus ételt.

Denise szerint enni mindenkinek kell. Mindenkinek joga van jóminőségű, egészséges alapanyagokból főzött ételhez. Az étkezés, az élelem elkészítése és elfogyasztása közösségi tevékenység. Enni mindenkinek kell - ezért is ad lehetőséget a kávézó arra, hogy az is ehessen, akinek nincs rá pénze. Cserébe csak egy közösségi munkát vár el.

Étlap nincs, de pár dolog mindig kinn van az asztalon: leves, házikenyér, quiche, rizs, hús, kávé, tea. Néha pizza van, néha pestós csirke. Az élelmiszert lehetőség szerint helyi farmerektől veszi az étterem. Minden ami az asztalra kerül, organikus és friss.



A szakma, a bankok, az elemzők amikor megismerkedtek Denise ötletével, először a mentőknek telefonáltak volna. Aztán arra gondoltak, hogy egy demokráciában mindenkinek alanyi joga hülyének lenni és elkölteni egy élet megtakarítását egy ökörségre.



Amerikában az újonnan nyílt vendéglők fele a nyitás évében tönkremegy. A vendéglősök szerint egy One World Cafének ennyi sem kellett volna a csődhöz. Denisenek sosem volt vendéglője. Vállalkozása sem. Meg pénze se nagyon.

A vendéglő azonban siker volt. Napi 150-200 ember ebédel itt. Vannak köztük hajléktalanok, csúcsmenedzserek, egyetemi tanárok, hivatalnokok, háziasszonyok, diákok. A vendéglő sokaknak megnyerte a tetszését. Az egyik vendég, aki civilben burkoló volt, ingyen kicsempézte a konyhát és a WC-ket. Egy jómodú látogató egy kertet adományozott a One Worldnek, hogy megtermeljék saját zöldségük egy részét. Egy másik egy víztakarékos öntözőrendszert telepített bele. Volt aki új tányérokat vett.

Az első évben a segítségnek köszönhetően a vendéglő nem ment csődbe. A második évben már nyereséges volt. A harmadikban annyi pénzt hozott, mint egy rendes vendéglő.

Denise már nem dolgozik itt: egy alapítványt hozott létre és hasonló üzleti modellt alkalmazó vendéglők megnyitásában segít. Denverben, Bostonban, Spokanéban - tehát viszonylag kisebb városokban - már létezik ilyen kávézó. New Yorkban az ötlet megbukott, ott túl sokan ettek ingyen. Máshol a modell bevált. Elvégre enni mindenkinek kell.

Hires Big H

Hires Big H
Originally uploaded by ribizlifozelek

Már régóta szemezgettünk a Big H-val, de valahogy sose tértünk be ebbe a klasszikus amerikai kisvendéglőbe.

Egyik este aztán végre elmentünk - igaz, csak elvitelre kértünk valamit, mert Yoda nem szeret vendéglőkbe járni.

A kisvendéglő egy nagy parkoló közepén található a villamos mellett.



A céget egy Don Hale nevű fickó alapította 1959-ben. Don gyermekkoratól kereskedő volt: a szülei ugyanis a világválság idején nyitottak egy fűszerüzletet, ahol Donnak rendszeresen be kellett segítenie.

Don vendéglátós filozófiája egyszerű volt: friss alapanyagok, jó ételek, udvarias kiszolgálás. A dolog működött, Donnak hamarosan három étterme lett Salt Lake City környékén.

A Big H egy nagyon amerikai intézmény: ki se kell szállni az autóból ahhoz, hogy az ember ehessen. Természetesen sokan kiszállnak és benn fogyasztják el vacsorájukat, de a sietősebbek beállnak a parkolóba és felkapcsolják a fényszorót. Ekkor egy alkalmazott kisiet az étlappal, felveszi a rendelést, leadja a konyhán, majd a kész étellel visszatér az autóhoz. A vendég fizet és távozik.

Nekünk minden nagyon ízlett és az ételek, az anyagok tényleg frissnek tüntek.

Hogyan esznek a gauchók?

Trolley Sq
Originally uploaded by ribizlifozelek

Fogalmam se volt a gauchók étkezési szokásairól, talán ezért is kaptam meglepetésként meghívást egy gaucho étterembe a Trolley Sq-re.

A gauchók kevesen járnak ide, a hely mégis zseniális. Az étlapon két féléből lehet választani: korlátlan salátabár vagy korlátlan hús és salátabár. Eddig még nincs sok forradalmi a dologban. A húst azonban nem akárhogy szolgálják fel. Minden vendég kap egy zászlócskát. A zászlócska - vagy inkább keljfeljancsi alja piros, a teteje zöld. A keljfeljancsi egy kommunikációs eszköz. Ha a zöld fele van felül, a mindenféle húsokat körbehordó pincér megáll. Ha piros, továbbmegy. Ha ledöntöm, megadom magam, akkor az annyit tesz, fizetnék.

A pincérek rengeteg mindent hordanak körbe nyársra tűzve. Igazából mindenféle húst, amit nyársra lehet tűzni, feltűzik. Hoztak, halat, marhahúst -ebből sokat, elvégre tényleg gaucho étterem ez-, bélszínt, pulykát, csirkeszivet. Mindig megálltak, megkérdezték, mekkorát kérünk, szeltek egy machetével és mentek tovább.

Egy probléma volt az egésszel. Utána fel kellett valahogy állni és hazajönni. Még jó, hogy nem a pampákon lakunk.

Eurokrata ebéd

Visitor's pass
Originally uploaded by ribizlifozelek

Imádok kukkolni. Nem kukkoldában, hanem utcán, házakban, menzákon. Kiváncsi vagyok arra, ki mit eszik. Arra is kiváncsi voltam, milyen az eurokraták menzája.

Jelentem, nagyon jó.

Eleve a kilátás csodás volt a 15. emeletről.



A belépés érdekes volt. Meghivóm, aki felelősséget is vállaltértem, bekörmölte nevem és adataimat egy könyve, kaptam egy ragacsot az ingemre (lásd fotó), aztán mehettem is.

A menza kellemes, kultúrált, de hát mit is várnánk a birodalom szivétől. Az ételek nagyon jók voltak. Lazac, bélszin, megfelelően elkészitve, tálalva. Jó áron. (Lazac, bélszin, köretek, joghurt, süti, italok 15 pénz.)

A WC-t viszont festették. Nincs nekem szerencsém itt a mellékhelyiségekkel.

Meglepetes

Brasov
Originally uploaded by ribizlifozelek

Sokszor jratam mar Brassoban a varos fole magasodo Cenken. A varos fole kilogo kilatonal is jartam parszor. Kimenni kevesebbszer mertem.



Most olvastam, hogy meg az antivilagban ott egy vendeglo volt. A sziklaba nyilo termezetes barlang volt a raktar es az erkely valamikor fedett volt.

A kilatas meg paratlan lehetett. Kar, hogy eltunt, illetve, hogy hamarosan le fog szakadni.