Piaci emlék

Gyerekkoromban sokat jártunk nagyszüleimmel piacra. Még nem voltam általánosiskolás sem, de jól emlékszem, hogy megvoltak az állandó árusok, akikhez jártunk.

Persze szép zöldségért háromszor végig kellett járni a piacot, de sok minden egyebet ugyanott vettünk, például a savanyúságot is. Természetesen egy vecsési savanyúságostól, nevezzük őket Vecsésinek. (Nem igazi név.)

Vecsési úr neve volt kiírva a cégérre, még halála után is. Azt hiszem vagy tizenöt éve láttam a standjukat és még mindig az ő neve volt ott. 

Ha valaki megemlítette, hogy "a Vecsési úr idején bezzeg vékonyabbra gyalulták a tököt", Vecsésiné csak annyit mondott, hogy "menjen reklamáljon a Vecsési úrnak!"

Nem sokkal azután, hogy Vecsési úr az égbe költözött legyalulni Szent Jakab tökét, valamelyik nap az egyik árus halkan mondta nagymamámnak, hogy "alig halt meg a Vecsési úr és Vecsésiné már szerzett egy fiatal csődört".

Ettől nagyon kiváncsi lettem és alig vártam, hogy vegyünk savanyúkáposztát és gyalulttököt a tökfőzelékbe, hogy meglássam a csődört. 

Mert hát nem értettem, hova tesz a Vecsésiné a piacon egy lovat.

Egy régi emlék nyomában

Megjegyzés: az alábbi történetet illusztráló fényképek nem a helyszínen készültek.


Ez lesz az - mondtam V-nek. V szkeptikus volt, ez volt a hatodik kapualj, ahova betértünk.

- Több mint harminc éve lehetett - sóhajtottam.

A világ más volt.
A Kárpátok Géniusza még ragyogóan tündökölt Bukarestben és csak hallkan lehetett röhögni rajta. Meg sírni.

Egy erdélyi városban sétáltunk.



Mutatok valamit - az idős férfi valószínűleg egy Tamási Áron történetből lépett elő. Ha valaha is le akarják írni az erdélyi magyar úriembert, akkor őt kell megkeresni és modellnek állítani.

- Jöjjenek - mutatok valamit.

Fura idők voltak. A havasokból “gondos” kezek szedték fel az utolsó határköveket. Az egykori országhatárt jelző fal akkor is úgy omladozott elfeledve a Törcsvári-szorosban, mint ma.

Vannak tárgyak, szimbólumok, amik túlélik önmagukat. Túlélik az őket megteremtő rendszert. Ilyen volt ez a tábla is. A kapualj mélyén egy emléktáblát láttunk. Magyarul. Az egyik városi céh állította, hogy megemlékezzen 1896-ban a milleniumról.

Hogy élte túl addig a tábla azt a hatvan valahány évet, rejtély. De ott volt és most is ott volt úgy harminc évvel később, porosan, kicsit koszosan és elfeledve.

Maradjon is úgy és ott.