Akik csizmában halnak meg - vadnyugati temető

Pioche-nak több temetője van.

Van a régi, történelmi temető, ahol az első ágyban, párnák közt elhunytak nyugszanak. (Vagy kísértenek.)

Meg egy sarok a temetőben, ahol a kínai vendégmunkások temetkeztek.

Van modern temető, ahova mostanában temetkeznek. Van szabdkőműves temető a szabadkőműveseknek. Lópatkós sír a szerencséseknek.

És ott van a Boot Hill temető, azoknak, akik csizmában haltak meg. Vagy körömcipőben.

A cipők gazdáját Fanny Petersonnak hívták, de inkább művesznevén ismerték Panama Jack-nak. Rejtői nevű hölgy spanyol kurtizán volt, akit sírfelirata szerint szeretője, Lyman Fullner ölt meg, miként a sírfelirat fogalmaz "damn shame".

Boot Hill-nek hívták a régi Vadnyugaton azt a temetőt, ahova az erőszakos halált halt embereket temették. Ilyen emberből Pioche-ban meglehetősen sok volt.

Ez a temető pont a csillesor alatt volt, de valószínűleg ez nem zavarja a temető lakóit.

A temető sírfeliratai sokszor rövid életrajzot tartalmazank. Azaz "halálrajzot": Morgan Courtney: Feared by some, respected by few, detested by others. Shot in the back five times from ambush.

Láttam, hogy Morgannak is volt egy lópatkója, de szerencsét nem hozott neki. Legalábbis akkor nem, amikor lelőtték.

A bakancsa viszont nem volt rossz.

Másokról megtudtuk, hogy a sheriff lőtte le őket, vagy egy kutyán vesztek valakivel össze.

Azt nem tudom, hogy a csizmákat a helyi turisztikai iroda cseréli-e rendszeresen vagy a régi cipészek ilyen jó munkát végeztek.

Egy másik kurtizán gyönysora mindenesetre eredetinek látszott.

A virágok biztosan nem eredetiek.

Pioche

A hatalmas valami egy kanyar után "ugrott" elénk, már ha ez a szó használható erre az óriási gerendaalkotmányra.

Első látásra a valami olyan volt, mint ami egy őrült rajzfilmkészítő álmában született meg.

De megtudtuk, hogy ez volt a csillesor egyik vége. Még sose láttam ilyent fából és lenyűgöző volt az ácsmunka.

A csillesor pont a város felett volt. Innen láttuk a hegyek közé ékelt Pioche-t.

Ezeknek a hegyeknek köszönhető, hogy telente Pioche általában vastag hótakaró alatt pihen.

A főutca nem okozott csalódást. Tényleg olyan volt, mint a Vadnyugat.

Noha szinte mindenki pickupokkal járt, a lovak kitötéséhez használt gyűrű rendes, hétköznapi használati tárgynak tűnt.

Az is világos volt, hogy a város látott jobb napokat (heteket, hónapokat és éveket is).

Egy csomó ház, bolt bezárva, elhagyatottan várta a csodát.

A szálloda, ahol amerikai elnök is aludt, örök álomra szenderült.

Néha úgy éreztem, már emberek nem is élnek az elhagyott épületek között.

Az őz rámnéuett, megvetően legyintett egyet füleivel és elindult egy békésebb elhagyott házat keresni.

Az igazi Vadnyugat: Pioche

Pioche az a hely, ami megtestesíti mindazt, amit egy vadnyugati városról gondolunk. A város története gyakorlatilag olyan, mint egy alaposan eltúlzott olasz-spanyol koprodukcióban készült többrészes spagetti vesztern-családregény, ahol úgy hullanak a statiszták és főszereplők, mint máshol a falevelek. Vagy bányában a vízcseppek.

Az első települést 1864-ben alapította egy William Haynes Hamblin nevű fickó. Ő a mormon telepes, felfedező és hittérítő Jacob Hamblinnak volt a fia. Williamról - és fegyverkészítő mesterségéről - nevezték el a utahi Gunlock városát és a mellette levő víztározót. Apjához hasonlóan William is több indián nyelven beszélt és sokat utazott.

A történet úgy kezdődött, hogy egy indián haverja egyszer adott Williamnak egy nagy darab ezüstöt.

William: Ez honnan van?

Indián: Titok. Nem mondhatom meg, mert a sápadtarcúak elüldöznek minket a földünkről.

William: És ha adok neked egy puskát?

Indián: Várj, megmutatom.

Az indián, akit Moroninak hívtak és Hamblin megtalálták a bányát, elvették az indiánoktól a földet és aztán Hamblin eladta a bányát John H Ely-nek, akiről Ely-t nevezték el. Volt itt vita, meg per, amit végül radikálisan zártak le. A bíróságra igyekvő Hamblint megmérgezték. A bányák ettől természetesen működtek tovább.

Az ezüstbányászoknak viszont csak az ezüsttel volt szerencséjük, a környéken élő indiánokkal nem, ők rövid úton lemészárolták a szerencsevadászokat és a megmaradt lakók elhagyták a várost. (Vagy helyesebben szólval a városka kihalt.)

Ekkor került a képbe egy  francia származású üzletember, Pioche, aki 1968-ben megvásárolta az elhagyott várost és szerényen magáról nevezte el. (Azért ez a "veszek magamnak egy várost karácsonyra" mentalitás is idegen nekünk, európaiaknak.)

Egymás után nyíltak az ezüstbányák Pioche-ban, de a nagy zűrzavarban elrontották a telekkönyveket és a bányák pontos helyrajzi számait is összekeverték. Az amúgy sem finom modorukról ismert szerencsevadászok ettől még jobban megvadultak és az amerikai jogrendszer helyett bevezették az ököljogot. Azaz pisztoly-jogot, mert pofozkodni ritkán pofozkodtak (ez nem egy Bud Spencer film), hanem inkább lövöldöztek.

Itt még olyan pisztolypárbajok is voltak a Fő utcán, mint amikről sokan azt mondják, csak a vadnyugati filmek forgatókönyvírói találták ki őket. Két marcona alak nézett egymással farkasszemet az utcán és végül egyszerre rántottak pisztolyt. A jobb lövész azonban nem sétált el a naplementébe, hanem pisztolyával addig verte amúgy is súlyosan megsebesült ellenfelét, amíg az mozgott. Pedig ha ellovagolt volna a naplementébe, akkor holt ellenfele haverjai nem érték volna utol és nem lőtték volna le.

Nagy szenzáció volt Pioche-ban, amikor egy ide költöző ifjú ügyvéd fiatal felesége többhetes utazás után megérkezett a városba és kiszállt férjével a postakocsiból, épp egy pisztolypárbaj közepébe csöppent. Az ügyvédné a golyózáporban bemenekült a legközelebbi szalonba, ami nem arról volt híres, hogy túl sok úriember lett volna kliensei körében. Mire elült a fegyverzaj és a por felitta a vért, az ügyvédné már újra a postakocsiban ült és vissza se nézett, amikor a dilizsánsz kigördült a városból.

Pioche mai szóval durva hely volt. Hetvenen haltak meg itt erőszakos halállal, mire végre valakit elvitt a nátha. 

A város időnként leégett, egyszer leégett és felrobbant - amikor kiderült, hogy a tűzbiztos dinamitraktár nem tűzbiztos -, de Pioche-t minden egyes alkalommal újjáépítették és lakói visszatértek, mindent felépítettek újra és bányászták tovább az ezüstöt. Vagy az aranyat.

Aztán elfogyott az arany. Elfogyott az ezüst - de sok hasonló várossal ellentétben Pioche, Lincoln megye székhelye megmaradt.

Szóval ide igyekeztünk.