Az igazi Vadnyugat: Pioche

Pioche az a hely, ami megtestesíti mindazt, amit egy vadnyugati városról gondolunk. A város története gyakorlatilag olyan, mint egy alaposan eltúlzott olasz-spanyol koprodukcióban készült többrészes spagetti vesztern-családregény, ahol úgy hullanak a statiszták és főszereplők, mint máshol a falevelek. Vagy bányában a vízcseppek.

Az első települést 1864-ben alapította egy William Haynes Hamblin nevű fickó. Ő a mormon telepes, felfedező és hittérítő Jacob Hamblinnak volt a fia. Williamról - és fegyverkészítő mesterségéről - nevezték el a utahi Gunlock városát és a mellette levő víztározót. Apjához hasonlóan William is több indián nyelven beszélt és sokat utazott.

A történet úgy kezdődött, hogy egy indián haverja egyszer adott Williamnak egy nagy darab ezüstöt.

William: Ez honnan van?

Indián: Titok. Nem mondhatom meg, mert a sápadtarcúak elüldöznek minket a földünkről.

William: És ha adok neked egy puskát?

Indián: Várj, megmutatom.

Az indián, akit Moroninak hívtak és Hamblin megtalálták a bányát, elvették az indiánoktól a földet és aztán Hamblin eladta a bányát John H Ely-nek, akiről Ely-t nevezték el. Volt itt vita, meg per, amit végül radikálisan zártak le. A bíróságra igyekvő Hamblint megmérgezték. A bányák ettől természetesen működtek tovább.

Az ezüstbányászoknak viszont csak az ezüsttel volt szerencséjük, a környéken élő indiánokkal nem, ők rövid úton lemészárolták a szerencsevadászokat és a megmaradt lakók elhagyták a várost. (Vagy helyesebben szólval a városka kihalt.)

Ekkor került a képbe egy  francia származású üzletember, Pioche, aki 1968-ben megvásárolta az elhagyott várost és szerényen magáról nevezte el. (Azért ez a "veszek magamnak egy várost karácsonyra" mentalitás is idegen nekünk, európaiaknak.)

Egymás után nyíltak az ezüstbányák Pioche-ban, de a nagy zűrzavarban elrontották a telekkönyveket és a bányák pontos helyrajzi számait is összekeverték. Az amúgy sem finom modorukról ismert szerencsevadászok ettől még jobban megvadultak és az amerikai jogrendszer helyett bevezették az ököljogot. Azaz pisztoly-jogot, mert pofozkodni ritkán pofozkodtak (ez nem egy Bud Spencer film), hanem inkább lövöldöztek.

Itt még olyan pisztolypárbajok is voltak a Fő utcán, mint amikről sokan azt mondják, csak a vadnyugati filmek forgatókönyvírói találták ki őket. Két marcona alak nézett egymással farkasszemet az utcán és végül egyszerre rántottak pisztolyt. A jobb lövész azonban nem sétált el a naplementébe, hanem pisztolyával addig verte amúgy is súlyosan megsebesült ellenfelét, amíg az mozgott. Pedig ha ellovagolt volna a naplementébe, akkor holt ellenfele haverjai nem érték volna utol és nem lőtték volna le.

Nagy szenzáció volt Pioche-ban, amikor egy ide költöző ifjú ügyvéd fiatal felesége többhetes utazás után megérkezett a városba és kiszállt férjével a postakocsiból, épp egy pisztolypárbaj közepébe csöppent. Az ügyvédné a golyózáporban bemenekült a legközelebbi szalonba, ami nem arról volt híres, hogy túl sok úriember lett volna kliensei körében. Mire elült a fegyverzaj és a por felitta a vért, az ügyvédné már újra a postakocsiban ült és vissza se nézett, amikor a dilizsánsz kigördült a városból.

Pioche mai szóval durva hely volt. Hetvenen haltak meg itt erőszakos halállal, mire végre valakit elvitt a nátha. 

A város időnként leégett, egyszer leégett és felrobbant - amikor kiderült, hogy a tűzbiztos dinamitraktár nem tűzbiztos -, de Pioche-t minden egyes alkalommal újjáépítették és lakói visszatértek, mindent felépítettek újra és bányászták tovább az ezüstöt. Vagy az aranyat.

Aztán elfogyott az arany. Elfogyott az ezüst - de sok hasonló várossal ellentétben Pioche, Lincoln megye székhelye megmaradt.

Szóval ide igyekeztünk.

Ferguson Springs

- Még rengeteg idő van ebédig - néztem Yodára - sétáljunk még egyet!

A Mester elégedetten bólogatott.

Gold Hill-be menet láttam egy COWSPIRACY feliratot egy mellékútnál. Most úgyis közel voltunk, lekanyarodtunk, hogy megnézzük.

Nem vártam sokat a helytól, arra számítottam, hogy pár percet sétálunk, mielőtt visszaérünk Wendoverbe.

Aztán ahogy a földút kanyarodott egyet, felkiáltottam:

- VÍZ!

- FÁK! - csatlakozott Yoda.

Valóban, pici tavacskákat láttunk az út mentén. Kerestünk egy parkolót, közben találtunk egy olvashatatlanná kopott Wildlife Sanctuary táblát, amiről később semmit se találtam online, majd egy helyen, ahol az út háromfele ágazott, leparkoltam.

Az egyik út egy árokban szakadt meg, a másik kettő tovább vezetett valahova.

Itt is volt egy kisebb tavacska.

A sivatag csendje helyett intenzív kuruttyolás hallatszott. Nimfák helyett békák lakták a tavat. 

Vízcsobogást is hallottunk: Egy hatalmas tartályba vitték vezetékkel a forrásvizet és a tartályból összetákolt csőrendszer vitte a vizet fel egy öreg fa lombjai közé. 

Egy lelógó csődarabban végződött az installáció: ez egy (hideg)zuhany volt, valószínűleg birkáknak.

Továbbhaladva megláttunk pár házat. Azaz pár háznak a romjait.

Ez volt Ferguson Springs. (Én készültem!)

Hogy mi volt Ferguson Springs? Ez már egy nehezebb kérdés. Annyit találtam a helyről, hogy egy bányaváros volt, amit 1880-ban alapított egy Salt Lake City-beli vállalkozó. Ekkor főleg rezet bányásztak itt. 1904-ben már saját iskolája volt, ami 1933-ban bezárt a várossal együtt és mára a településnek nyoma se maradt.

Szóval nyoma az maradt, de nem sok.

Jó volt sétálni a fák közöt, megnézni a még álló két épületet, meg a pár összeomlottat. 

A gerendaházat mindenestre nagyon szépen építették fel valamikor. Az egyszobás ház ma is szilárdan, bár részben tető nélkül állt.

A kéménye és kandallója is megvolt.

Most tavasszal, amikor minden kezd zöldülni és élni se volt igazán vendégmarasztaló ez a völgy. Pedig még víz is volt itt!

Bele se mertem gondolni, milyen lehet itt a nyári forróságban vagy a téli hidegben.

Persze ez a pár összedőlt ház és bánya valamikor valakiknek az otthona volt.

A mászkálásban és a filozofálásban egyszerre megéheztünk.

Megint ránéztem órámra és még mindig korán volt. Gyanusan korán. Aztán rájöttem a megoldásra: amikor valahol az elmúlt fél napban volt egy pillanatnyi lefedettség valahol, az órám és a telefonom átállt nevadai időre. Wendover azonban noha Nevadában van, a utahi időzónához tartozik.

Ideje volt menni és enni valamit Wendover egyik legjobb éttermében, a Salt Flats Cefeba.

Gold Hill

- Innen csak tizenegy mérföld - súgtam Yoda fülébe, miközben lelassítottam, hogy lekanyarodjak a főútról.

Ettől kezdve jóminőségű földúton döcögtünk.

- Messze van? - kérdezte a Mester - Mert én megsajnáltam a szomjazó növénykéket.

Megálltunk, hogy Yoda meglocsolhassa, amit itt meg lehetett öntözni.

Elindultunk egy keréknyomon és azon mentünk pár kilométert, amig a csapás el nem enyészett egy dombtetőn.

Megfordultunk és visszasétáltunk az autóhoz és tovább poroszkáltunk Gold Hill fele.

Gold Hill valamikor egy háromezer lakosú bányaváros volt, ahol - ahogy ezt a hely nevéből is lehet sejteni - aranyat bányásztak a 19. század második felében. Meg egy kis ezüstöt és aranyat. Aztán ezek a bányák pár év alatt kimerültek és Gold Hill-ben csak pár bányász maradt egészen az első világháborúig. Ekkor szükség lett Gold Hill másik kincsére, az arzénre.

Az amerikai vegyifegyverprogramhoz innen (is) vitték az arzént. 

A háború után újabb aranybányákat nyitottak és még egy vasút is épült ide Wendoverből. Nem volt egy nagy vasút, a tulajdonosok használt sineket vettek és szereztek bontott talpfákat, a vasuti töltést pedig a sóssivatag szélén hozták a lehető legköltséghatékonyabb módon. 

Vettek két mozdonyt is, amik épp egy bontóból szöktek volna meg. Személykocsijuk is volt: kettő. A vasútvonal a második világháborúban fellendült, ekkor megint kellett az arzén és ekkor kezdték a tungstenbányákat is megnyitni. A háború után lassan elsorvadt a vasút, eleinte kétnaponta járt, majd négynaponta, majd hetente egyszer aztán már soha többet.

Gold Hill meg ottmaradt a semmiben. Egy bánya még ma is üzemel, annak pár bányásza és főmérnöke lakik itt, meg pár őslakos, akik valamiért nem akarnak innen elmenni. Vagy nem tudnak. 

Gold Hill-ben van vezetékes víz a saját kútjukból, de ez a víz enyhén arzénes, szóval csak a helyiek csak ellenségeiket kínálgatják vele.

A szállodának nyoma se maradt. Annak se nagyon, hogy itt valamikor két helyi újságot is nyomtattak. De a bolt még áll - bár nem tudni, hogy meddig.

Csak óvatosan néztünk körül, mert Gold Hillnek ma is van biztonsági személyzete: egy hatalmas, szimpatikus kuvasz követi a látogatók minden mozdulatát, főleg, ha az a mozdulat ételhez köthető.

Gold Hill-nál láttunk szebb kísértetvárost is, festőibbet is, de azért nem volt rossz.

Kisértetjárta temető Mercúrban

Azt, hogy Mercur temetőjében kísértetek tanyáznak, nem tudtuk. Nem vagyunk mi olyan érzékenyek, mint Utah egyik híres szellemvadásza, aki azt mondta, hogy Mercur nagyon érdekes hely, mert a méréseinek eredménye inkonklúzív, mert a műszereit zavarta a szél.



Egy másik szellemvadász azt mondta, hogy Mercurban kialudt a zseblámpája, de otthon újra világított, biztos a szellemek szívták magukba a delejt.



Én az egyik bokorban látott sörösüvegekre tippeltem volna a szellemek helyett, de hát ki vagyok én?

Volt pár változás a temetőben 2007-hez és 2009-hez képest. Amikor 2015-ben a temető bezárásának századik évfordulójára csináltak pár dolgot. Megerősítettk a kerítéseket, levágtak pár faágat és jobban láthatóvá tették a régi sírokat.



Ugyanakkor eltünt az egyetlen olvasható sírkő és a régi felirat is.

Megjelent pár plüssállat a sírokon, ami bizonyítja, hogy a természetfeletti lények mennyire toleránsak.

Silver Reef II - Kísértettanyai luxus

Imádunk nyulazni. A nyulazás a wii egyik legjobb játéka. Táncoltatni kell a nyulakat, meg logikai játékot játszani velük, esetleg WC-pumpával lövöldözni a többi nyúlra. Az egyik nyulas pálya egy elhagyott bánya.



Szerintem Silver Reef-ről mintázták a bányát a játékban.

Álltunk a sziklán, néztünk le a völgybe. Ott volt minden, amit egy ipari régész látni szeretne.



Mi inkább árnyékot szerettünk volna látni. A hőmérséklet akciós volt: CSAK 99 Fahrenheit. Nyulak és bányák helyett inkább árnyékot kerestünk az elhagyott városkában.



Ekkor hittük azt, napszúrást kaptunk.



Egy szétporladt utcában egy omladozó ház mögött megláttunk egy sivatagi mór palotát.

Ittunk egy kis vizet, megdörzsöltük a szemünket, aztán ismét megnéztük. Ott volt.



Silver Reef új életre kelt. Volt, aki kisebb tornyos lovagvárat épített, mások elhagyott bányalejárók köré építették házikóikat. A legtöbb épület “hagyományos” McMansion volt.



Nem tudom, mi visz rá valakit arra, hogy egy magánmúzeum mögött, egy elhagyott bánya közepén építse fel elegáns otthonát, de biztos van rá valami oka. Például egy napszúrás.



Mi néztünk, a sivatagi mókusok néztek, a Nap sütött, Yoda meg ránk szólt:

- A többit nézzük meg legközelebb, inkább menjünk hűsölni.



A Mesternek igaza volt.

Silver Reef I - A múzeum

A múzeum ágytálban határozottan erős volt. Meglepőnek tartottuk, hogy egy évtizedeken át elhagyott városban a fennmaradt tárgyak jelentős része ágytál legyen. Voltak csizmahúzók is garmadával, de ezt egy olyan közösségben, ahol az emberek csizmában haltak meg, nem tartottuk meglepőnek. A bányászszerszámok jelenléte is elfogadható volt egy bányászvárosban. Meg a revolvereké is, amiket nagy számban találtak meg a romok között.



Az se volt igazán újdonság, hogy a bank trezorja és a levelesládák megmaradtak.



De az ágytálak új megvilágításba helyezték a bányászlétet. Tehát voltak bányászszerszerszámok, csizmahúzók, revolverek és ágytálak. Lehet, Silver Reef annyira veszélyes hely volt, hogy az emberek gyakran beszartak ijedtükben.



A múzeum jó volt. Valamikor ebben az épületben állt a helyi Wells Fargo bank a város közepén. A város azóta eltünt. Ahogy körbejártuk, úgy látszott, hogy az önkéntesek által üzemeltetett és adományokból fenntartott múzeum a semmi közepén áll a kopár dombháton.



De tévedtünk.