Az igazi Vadnyugat: Pioche

Pioche az a hely, ami megtestesíti mindazt, amit egy vadnyugati városról gondolunk. A város története gyakorlatilag olyan, mint egy alaposan eltúlzott olasz-spanyol koprodukcióban készült többrészes spagetti vesztern-családregény, ahol úgy hullanak a statiszták és főszereplők, mint máshol a falevelek. Vagy bányában a vízcseppek.

Az első települést 1864-ben alapította egy William Haynes Hamblin nevű fickó. Ő a mormon telepes, felfedező és hittérítő Jacob Hamblinnak volt a fia. Williamról - és fegyverkészítő mesterségéről - nevezték el a utahi Gunlock városát és a mellette levő víztározót. Apjához hasonlóan William is több indián nyelven beszélt és sokat utazott.

A történet úgy kezdődött, hogy egy indián haverja egyszer adott Williamnak egy nagy darab ezüstöt.

William: Ez honnan van?

Indián: Titok. Nem mondhatom meg, mert a sápadtarcúak elüldöznek minket a földünkről.

William: És ha adok neked egy puskát?

Indián: Várj, megmutatom.

Az indián, akit Moroninak hívtak és Hamblin megtalálták a bányát, elvették az indiánoktól a földet és aztán Hamblin eladta a bányát John H Ely-nek, akiről Ely-t nevezték el. Volt itt vita, meg per, amit végül radikálisan zártak le. A bíróságra igyekvő Hamblint megmérgezték. A bányák ettől természetesen működtek tovább.

Az ezüstbányászoknak viszont csak az ezüsttel volt szerencséjük, a környéken élő indiánokkal nem, ők rövid úton lemészárolták a szerencsevadászokat és a megmaradt lakók elhagyták a várost. (Vagy helyesebben szólval a városka kihalt.)

Ekkor került a képbe egy  francia származású üzletember, Pioche, aki 1968-ben megvásárolta az elhagyott várost és szerényen magáról nevezte el. (Azért ez a "veszek magamnak egy várost karácsonyra" mentalitás is idegen nekünk, európaiaknak.)

Egymás után nyíltak az ezüstbányák Pioche-ban, de a nagy zűrzavarban elrontották a telekkönyveket és a bányák pontos helyrajzi számait is összekeverték. Az amúgy sem finom modorukról ismert szerencsevadászok ettől még jobban megvadultak és az amerikai jogrendszer helyett bevezették az ököljogot. Azaz pisztoly-jogot, mert pofozkodni ritkán pofozkodtak (ez nem egy Bud Spencer film), hanem inkább lövöldöztek.

Itt még olyan pisztolypárbajok is voltak a Fő utcán, mint amikről sokan azt mondják, csak a vadnyugati filmek forgatókönyvírói találták ki őket. Két marcona alak nézett egymással farkasszemet az utcán és végül egyszerre rántottak pisztolyt. A jobb lövész azonban nem sétált el a naplementébe, hanem pisztolyával addig verte amúgy is súlyosan megsebesült ellenfelét, amíg az mozgott. Pedig ha ellovagolt volna a naplementébe, akkor holt ellenfele haverjai nem érték volna utol és nem lőtték volna le.

Nagy szenzáció volt Pioche-ban, amikor egy ide költöző ifjú ügyvéd fiatal felesége többhetes utazás után megérkezett a városba és kiszállt férjével a postakocsiból, épp egy pisztolypárbaj közepébe csöppent. Az ügyvédné a golyózáporban bemenekült a legközelebbi szalonba, ami nem arról volt híres, hogy túl sok úriember lett volna kliensei körében. Mire elült a fegyverzaj és a por felitta a vért, az ügyvédné már újra a postakocsiban ült és vissza se nézett, amikor a dilizsánsz kigördült a városból.

Pioche mai szóval durva hely volt. Hetvenen haltak meg itt erőszakos halállal, mire végre valakit elvitt a nátha. 

A város időnként leégett, egyszer leégett és felrobbant - amikor kiderült, hogy a tűzbiztos dinamitraktár nem tűzbiztos -, de Pioche-t minden egyes alkalommal újjáépítették és lakói visszatértek, mindent felépítettek újra és bányászták tovább az ezüstöt. Vagy az aranyat.

Aztán elfogyott az arany. Elfogyott az ezüst - de sok hasonló várossal ellentétben Pioche, Lincoln megye székhelye megmaradt.

Szóval ide igyekeztünk.