Gallup

Gallup
Originally uploaded by ribizlifozelek

Gallup négy éve nem tetszett. Ugyanolyan kihalt kisértetváros volt, mint a több félig elhagyott település a 66-os úton. Csak nagyobb.

Akkor vasárnap volt, minden zárva volt. Az emberek otthon voltak. Vagy aludtak. Vagy elutaztak, esetleg ott se voltak.

A boltok üresen bámulták a forgalmat. Embert nem láttunk. Állatot sem.

Gallupban találtunk egy régi szállodát, ahol John Ford idején szálltak meg a szinészek, amikor a Monument Valley-ben forgattak. A szálloda mit sem változott azóta.



Gallup most más volt: megtaláltuk a nyüzsgő belvárost, ami új # neo-pueblo épületekkel volt tele.

Egy kisvendéglőben ebédeltünk a 66-os út mentén. Yoda bejöhetett. Kicsit féltettük: kinn 32 fok volt, benn 21. A személyzet és a vendégek jó része indián volt.

Békésen hallgattuk a szomszéd asztalnál beszélgetó két indián kevert angol-indián párbeszédét:

- Indián-indián-indián- elvesztett két bárányt-indián-indián-indián.

Lehet, azt mondták, na most jól kiszúrunk ezzel a két fülelő sápadtarcúval, de akkor is jól éreztük magunkat.

A kempingezés örömei - a pecches szomszéd

Reggeli egészségügyi sétánkat végeztük Yodával a kempingben.

Nem voltak sokan. Helmut, a szomszéd sok-sok hellyel volt arrébb. A másik szomszéd a legtávolabbi sarokban lakott. Fiatal házaspár volt, két gyerekkel. Azt hiszem, nem voltak gyakorlott kempingezők, este sokat vacakoltak a sátorral.

A férfi most békésen nézte a napfelkeltét. Legalábbis messziről úgy tűnt.

Yodával közeledtünk - lassan, mert rengeteg izgalmas fűszál volt itt.
A férfi nézte a napot.
Yoda a fűszálakat.
A férfi a napot.
Yoda a fűszálakat.
Aztán a férfi összegörnyedt és öklendezni kezdett.

Gondoltam, megkerdem, segíthetek-e.A fickó barátságosan görnyedezett, mire kisebbik gyereke odaszaladt a kétségbeeett mamához:

- Nézd anya, mekkora pókot fogtam!

El Morro és az utolsó konkvisztador

Az El Morro egy, a síkságból kiemelkedő sziklaszírt. A szikla különleges képződmény: a csapadékvíz egy természetes medencében gyűlik össze és kis tavat alkot. A szikla lábánál mindig van ivóvíz.

A fáradt vándorok évezredek óta megpihennek a tavacska partján, isznak, majd a puha sziklába karcolnak valamit.

Az őslakosok sziklarajzokat készítettek.
A spanyolok lassan vonszolták magukat súlyos páncéljukban a tikkasztó hőségben. A víztől ők is felfrissültek, majd farigcsálni kezdtek toledói pengéikkel.



Pasó por aqui, el adelantado Don Juan de Oñate del descubrimiento de la mar del sur a 16 de Abril de 1605 - véste az utolsó nagy spanyol felfedező a sziklába.

Oñate után utazók százai hagyták kézjelüket a sziklán. Nemcsak spanyolok farigcsáltak, az első amerikai felfedezők is nekiestek a szirtnek.



Izgalmas volt a négyszáz éves szövegeket betűzgetni.
A sziklát kezelő történészek egy vitatható pillanatukban úgy döntöttek, csak régi feliratok az érdekesek és gondosan kivakartak minden új felirást. Ezek most több, mint száztíz évesek lennének.

Manapság tilos a sziklát faragni. A "grafománoknak" a felügyelők kiállítottak két sziklatömböt, hogy azon éljék ki farigcsáló hajlamaikat. Azt azért megjegyzik, hogy érdemes nem a kocsikulccsal nekiesni a szirtnek.

Tábori fürdő

Lengedezett a szellő. Bukott le a nap. A látóhatárra élesen kirajzolódtak a hegyormok. A sátor hivógatóan nézett ránk. A szunyogok kéjesen fenték szívókájukat. Yoda aggódva nézett. Fürödni készültünk.



Nem a Mestert akartuk megfürdetni, de a fürdés akkor is aggasztó tevékenység Yoda szemében. Fürdéskor az ember (vagy a kutya) vizes lesz és az már eleve nem jó.

A Mester ugyanakkor kíváncsi is volt, hogy akarunk itt fürödni, jó harminc kilométerre az első lakott településtől. Az első lakott településen élt pár tucat ember, volt ott egy benzinkút, egy zárvatartásból élő kávézó, egy múzeum, egy tó és húszmillió szunyog.

A kempingben nem volt villany.
Meg zuhanykabin.
Meg fürdővíz.

Mi még is, fürödni akartunk és fürödtünk is.

Korábbi útjaink alkalmával ilyenkor pár vizeskannából "zuhanyoztunk" a sátor mögött. Vagy előtt. Ezekben a kempingekben általában nincs tömeg, szomszéd, zajongó, piromán család. Sokszor szomszéd sincs, csak vadregény és természet.
Itt két szomszédunk volt - de egyiket sem láttuk, olyan messze táboroztak le. Így nyugodtan fürödtünk a sátor előtt flakonból.

A vízmentes tusfürdőket nálunk merészebb embereknek, hegymászóknak, űrhajósoknak, katonáknak, vadakat terelő juhászoknak és kalauzoknak találták ki. Az utóbbiak -legalábbis néha a magyarok- nem használták, de a többiek valószínűleg időnként magukra kentek egy flakonnyit ebből az anyagból.

El tudom képzelni, hogy fekvőbetegeket is ilyennel fürdetnek meg időnként.

A kence tényleg frissít és tisztít. Az ember egy ilyen bedörzsölés után valóban úgy érzi, mintha majdnem lezuhanyozott volna. Van, aki az illuzió kedvéért törölközővel keni magára a tusfürdőt. Más vizes törölközővel mossa le. Egyik sem szükséges, de pszichológiailag jót tesz.

A kencével bekent ember frissnek, fittnek érzi magát.
Tapasztalataink alapján egy valamit nem szabad tenni a vízmentes tusfürdővel: a mosdás után nem jó bekenni magunkat szunyogriasztóval, mert a két vegyület reakcióbalép és embertelenül büdös szagot eredményez.

Annyira büdöset, hogy szerintem még Yoda is befogta az orrát.

Mediterrán tájak - Új-Mexikóban

Elkerekedett szemekkel néztük San José de Lagunát.

San José de la Laguna nem Esmeralda Lucía Dolores Fuertes de Barriga kérője egy vidám délutáni szappanoperában, hanem egy 1699-1701 között épített ferences missziós templom.

A düledező piciny házak közül magasodó templom nyugodtan lehetett volna valahol Nápoly mellett, vagy valahol Alicante környékén.



A templom vakítóan fehér falai, a déli hőség és a kopár domboldalak tökéletes mediterrán tájat rajzoltak elénk. Csak a tenger hiányzott.

Kicsit furcsa volt látni a fehér templomot - sokkal déliesebb hatása volt így az épületnek és sokkal spanyolosabbnak látszott, mint a többi missziós templom. Azokra a vaskos, barnásvörös agyagfalak különlegegzotikuses, idegen bájt varázsoltak. A fehér falak légiesen könnyeddé és ismerőssé tették a súlyos épületet.

Mindez csak látszat volt. A templom eredetileg ugyanolyan vörösagyag, vályogépület volt, mint a több, csak 1933-ban egy restaurátor, akinek tele volt a hócipője a hagyományos új-mexikói építészettel, azt mondta az őslakosoknak:
- Ez a templom nagyon jól nézne ki fehérben!
- Tényleg?
- Igen.

Kipróbálták, tetszett és így maradt.
Mi meg csodálkoztunk.
Yoda meg pisilt.

Szentélyek és szenthelyek - Chimayo

Új-Mexikó érdekes meglepetést tartogatott számunkra.

Nem hittem volna, hogy itt találkozom az atochai gyermekkel.

A Santo Niño de Atocha egy helyi spanyol legenda. Semmi csodálatos sincs abban, hogy a történet elterjedt a spanyolok által meghódított területeken, mégis, furcsa volt ezzel a legendával a Sangre de Cristo hegység eldugott völgyeiben találkozni.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mór Hispánia. Az arab uralom alatt álló Ibériai-félsziget hol toleráns hely volt, hol nem. Általábban inkább toleráns volt: az uralkodó muzulmánoknak volt annyi eszük, hogy békénhagyják keresztény alattvalóikat, elvégre egy rakás adót fizettek.

Egy kevésbé toleráns időszakban aztán egy Atocha nevű faluban érdekes dolog történt. Valamiért a mór elöljáró fejébe vette, hogy éhen halasztja falujában a gyakorló keresztényeket. Elrendelte hát, hogy minden vallását gyakorló keresztény férfit börtönbe vettett. A foglyoknak meg csak 12 éven aluli gyermekek vihettek ételt. A falusiak valószínűleg jobban utálhatták egymást, mint őket a mór elöljáró, mert nem szervezték meg a gyermektelen férfiak ellátását, akik a legjobb úton voltak a vezetőség tervének végrehajtásában (éhenhalás).

Pár nap múlva azonban a férfiak kezdtek nem-éhen halni. A falusiak figyelni kezdtek és észrevették, hogy egy kisgyermek hord nekik fáradhatatlanul ennivalót. Azt is észrevették, hogy a templomban a Szűz Mária szobor mellett álló kisded cipője poros. Gyorsan ki is cserélték a cipőt, de másnapra az ismét poros lett és apránként el is kopott. A gyermek Jézus hordta az ebédet a raboknak.

Az atochai szent gyermek népszerű lett Hispániában. A kisdedet zarándokruhában, Szent Jakab apostol szimbólumaival ábrázolták. (Sok száz évvel később meg róla nevezték el Madrid egyik nagy pályaudvarát is. A történelem fintora, hogy az Atocha helynév arab: ez az arabból átvett neve az eszpartófűnek.)



Az atochai gyermek a 17. században megérkezett Amerikába is, majd kétszáz évvel később eljutott Chimayóba. A chimayói utazásban Don Bernardo Abeytának fontos szerepe volt.


Don Bernardo Abeyta tiszteletre méltó ember volt. Először is, volt pénze. Másodszor is, Don Bernardo Abeyta tagja volt a Los Hermanos de la Fraternidad Piadosa de Nuestro Padre Jesús Nazareno (Nazereti Jézus Atyánk kegyes testvériségnek testvére) volt. Mivel ez az elnevezés még a spanyoloknak is hosszú volt, ezért ők egyszerűen Los Penitentes-nek (a Vezeklőknek) hívták magukat.



1821-ben Mexikó függetlenné vált. Az új mexikói kormány úgy vélte, hogy a missziókon tevékenykedő ferences, dominikánus és jezsuita szerzetesek Madrid ügynökei és rövid úton elküldték őket. Sok közösség maradt pap nélkül. Eddig is volt jópár olyan falu, ahova hetente egyszer járt pap - ezeket nevezték visita-nak (latogatás). Most sokkal több lett.
A függetlenség elhozta a pap-mentességet. Volt olyan falu, ahova évente egyszer jutott el pap - ha eljutott egyáltalán.
A helybeliek kezükbe vették a dolgokat és saját szervezeteket hoztak létre a papok pótlására és a Szentírás értelmezésére. Hogy ebből miért nem lett egyházszakadás, azt csak az Atochai Szent Gyermek tudja.



A Los Hermanos de la Fraternidad Piadosa de Nuestro Padre Jesús Nazareno tagjai tiszteletreméltó emberek voltak. Erényes életet éltek és rendszeresen verték a hátukat egy ostorral, néha pedig Mel Gibsont évszázadokkal megelőzve újra előadták a keresztrefeszítést is. Ha megfeszültek se értették, mi bajuk velük a hivatalos egyháznak, ami az illegalitásba kényszerítette őket.

Don Bernardo Abeyta azért is tiszteletreméltó ember volt, mert elzarándokolt Guatemalába az esquipulai Fekete Krisztushoz (Cristo Negro de Esquipulas). A tiszteletreméltó Don Bernardo Abeyta az esquipulai Fekete Krisztus templomában nagy mennyiségű csodatevő agyagot fogyasztott. Don Bernardora nagy hatást gyakorolt az esquipulai Fekete Krisztus és az elfogyasztott agyag, ezért 1805-ben kicsi kápolnát emelt a Fekete Krisztus tiszteletére. Ezt a kápolnát nagyobbította meg tizenegy évvel később a mai templommá. Ekkor a templom környékén már meglehetősen gyakran történtek csodák.



A templomot Don Bernardo de Abeyta lánya, Carmen Abeyta de Chaves, majd unokája, María de los Ángeles Chaves örökölte. Ők már az idesereglő zarándokok adományaiból éltek. María de los Ángeles Chaves egy alkalommal 1929-ben pénzzavarba került, mire egy művészeti társaság megvásárolta a templomot és Santa Fei egyházkerületnek adományozta.

A zarándoklat ekkor már óriási üzlet volt: manapság évente háromszázezer ember látogat el Chimayóba, hogy lerója tiszteletét a Fekete Krisztus és a közeli Atochai Gyermek előtt.
A huszadik század derekáig zarándoklat elengedhetetlen része volt a Szent Por fogyasztása. A Szent Por a templom egy kis szobájában található, amit kutacskának (pocito) neveznek. A hivatalos egyház nem ismeri el a Szent Por csodatevő erejét, de ez nem zavarja a híveket abban, hogy évente harminc-negyven tonnát el ne fogyasszanak az anyagból, amit a templom papjai rendszeresen a közeli hegyoldalból pótolnak. Manapság kevesebben esznek port - többen magukra kenik, mások éjjeliszekrényükön tartják zacskóban.

Itt voltunk, az Atochai Gyermek templománál és Chimayo szentélyénél. Esteledett. Nem volt ünnepnap, zarándokok sem voltak. Szent Jakab békésen és szinte láthatatlanul figyelt minket - nem úgy, mint a gyanakvó biztonsági őrök. Az Atochai gyermek meg békésen mosolygott, miközben elolvastuk a parkolóban minden fára kiszögezett táblát: az autókért és a bennük elhelyezett tárgyakért felelősséget nem vállalunk.

Las Trampas

1776-ban tizenkét spanyol család úgy gondolta, hogy egy nyugalmas, békés helyen fognak letelepedni a Sangre de Cristo (Krisztus Vére) hegyekben.
Új falujukat, talán a vadban bővelkedő erdőkről Las Trampasnak (Csapdák) nevezték el.

A nyugalom nagyon sokáig megmaradt.
A hegyekben megbúvó falvakba ugyanolyan késő ért el a huszadik század, mint a spanyolországi Granada feletti hegyekbe.

Aztán lett villany, meg tévé és telefon. De a nyugalom megmaradt.

A hegyi falvak között úgy éreztük magunkat, mint egy kelet-európai harmadrendű úton valahol a Kárpátok lejtőin. Csak gödrök nem voltak.
A falvak mind ugyanazt a lassú nyugalmat árasztották. A helybeliek lassú beszédű, sűrű mozgású emberek voltak. Szabó Dezső köteteket írt volna nyugalmukról és forró vérükről. Mindenki békés volt és lassú. (Kivéve, amikor a gázpedált tapossák bakancsos lábbal úgy, hogy kiesik az alvázon át, miközben az autó után kötött fával megrakott utánfutó vidáman szambázott, de a rönkök nem tudtak leborulni az útra a több autó elé, mert a kutya úgyis a rakás tetején fekszik és, ami még fontosabb, a sofőr minden évben lelkiismeretesen evett egy falat Szent Port a chimayói szentélyben.)



Las Trampas egész infrastruktúrája központi téren, a Plázán tömörült. Itt volt a posta, a régiségbolt, a kocsma, a templom és három medveölő kutya. A medveölő kutyák, álkapcsonként hatvan kiló izom, a kocsma előtt hevertek készen arra, hogy lerágják a kereket bármilyen arrajáró idegen autójáról.

Ahogy közeledünk, már láttam a nap utolsó suragaiban megcsillanó agyarakat és az éhesen parázsló szemeket.Őseik még a spanyol hódítókkal érkeztek és pogány indiánok húsát ették és vérét itták. Magyarokat még nem ettek, de szerintem készen álltak rá.



A téren emelkedő agyagtégla templomot még az első tizenkét család építette hat év megfeszített munkával. Ők faragták a bejárati ajtót, emelték a templomot körbevevő falat és ők töltötték meg a pici temetőt is.

Csend volt.
Csak a fák levelei susogtak. Embert nem láttunk.
Csak az éhező medveölő kutyák szeme parázslott a tér másik felén.

Visszavonultunk és Las Trampasra megint csend borult.

Rio Grande szoros

- Van itt valami folyó? - kérdezték az első fehér telepesek az őslakosokat.
- Persze.
- Nagy?
- Nagyon nagy.
- Merre van?
- Arra.
- Nem látjuk.
- Menjetek csak egy kicsit, el se tudjátok téveszteni. Csak nézzetek a lábatok elé.

A spanyolok nem értették, aztán valószínűleg majdnem leszédültek a háromszáz méteres mélységbe.



Hosszan számolhattak, mire leeső álluk koppanását meghallották, már ha egyáltalán elért hozzájuk a hang.

- Ezt hogy fogjuk megkerülni? - kérdezték döbbenten az őslakókat.
- Megkerülni? Van egy gázló párnapi járásra.

A Rio Grande (azaz spanyolosan Río Grande) fekete bazaltba vágott szurdoka döbbenetes látvány. Csak álltunk a szakadék peremén és nem hittünk a szemünknek.

A mélységet átívelő híd szintén valószínűtlen volt. Álltunk és néztünk, mi gyalog, de a híd közepén autók tucatjai torpantak meg és az utasok a szabályokra, forgalomra fittyethányva tódultak kifele.
Talán a legendák kísértete suttogott a fülükbe. Pár évtizede a szellem még azt susogta, "ugorj", ma lehet, már csak arra futja varázserejéből, hogy azt lehegje, "ugorj ki az autóból". Persze az is majdnem ugyanannyira veszélyes.

A híd keleti oldalán tömeg. Az emberek étségbeesetten próbáltak leparkolni a padkán az illegális árusok tömegében.

Mi a híd nyugati oldalán álltunk meg a pihenőben. Volt itt tiszta WC, ivóvíz és mesterséges árnyék, meg egy huszonötcentes a homokban. Felvettem és megégette a kezem.
Persze jobb volt, mintha a kísértet lökött volna be a szakadékba...

Earthship

Az Earthship a sivatag mélyén bújik meg, nem messze a Rio Grandétól és Taostól. Az Earthship nem egy magánűrhajó és nem is egy titkos katonai program. Az Earthship egy környezetbarát önfenntartó lakásokat készítő cég. Az általuk emelt házakat is Earthshipnek nevezik.

A hatvanas-hetvenes években az amerikai délnyugat megtelt spirituális közösséggel, UFO-hívőkkel, megváltókkal, szektákkal, hippikkel és egyéb érdekes emberekkel, kísérletekkel. Ekkor vette kezdetét a Bioszféra projekt és ekkor jött létre az Earthship modell is. A sok különleges, furcsa elképzelés békésen megfért egymással a végtelen sivatagban. Idővel némelyik szekta tömeges öngyilkossággal felszámolta magát, másokat az FBI szüntetett meg, sokan azonban ma is jól vannak. Sok hippi konszolidálódott és az LSD-repülés végén galériatulajdonosként landolt valahol a sivatagban. Mások kijózanodtak, körülnéztek és "te jó ég, mi ez a szar hely?" kiáltással leléptek.

Az Earthship maradt.



Az Earthship Biotecture alapítója és tulajdonosa, Mike Reynolds önnfentartó épületeit természetes és újrahasznosított anyagokból alkotta meg. A bio-házak egyre kényelmesebbek és egyre jobbak lettek.

Az épületek gyakorlatilag újrahasznosított szemétből készülnek: az épület falai földdel megtöltött, gyakran gerendákkal rögzített használt autógumikból állnak. A használt autógumi olcsó építőanyag, állítólag több Earhship tulajdonos még pénzt is kapott, mert elhelyezte ezt a hulladékot. A gumikat általában a házhelyről kitermelt földdel töltik meg.

Az autógumikból épült falat agyaggal burkolják, amibe sörös és kólásüvegeket dugnak. (Nem kötelező sörösüveget használni, de ajánlott: a munka során elfogyasztott védőital csomagolása így egyből reciklálható.) Az üvegek az épület hőcserélését segítik elő.

A klasszikus Earthship-házaknak nincs szükségük hűtésre és fűtésre: a földbe ásott házak a talaj hőjét és a napfényt hasznosítják. A világításról nagy ablakok és világítóaknák gondoskodnak. Napelemek és miniatűr szélerőművek termelnek áramot, amit -nem annyira környezetbarát- akkumulátorok raktároznak el éjszakára. A legtöbb Earthship-házban külön akkumulátorszoba is van. (Az épülethez gyakran tartozik egy vésztartalék -nem környezetbarát- dízelgenerátor is, bár a mai Earthship házak saját elektromos rendszere a vízmelegítővel, mosógéppel, mosogatógéppel és mikrohullámú sütővel is elboldogul.)

A mosógép és a vízöblítéses vécé is újdonság az Earthshipben. A ház elraktározza a csapadékvizet és harmatcsapdákkal összegyűjti a hajnali nedvességet is. Ezt a vizet mindenféle bio-szűrő tisztítja és alakítja át ivó- és főző- és fürdővízzé. A WC-ket a reciklált és tisztított fürdővízzel öblítik. A szennyvizeket tisztítják és öntözésre használják.



Az önfenntartó épület legdrágább része az elektromos berendezés, akkumulátorok, napelemek és a vízművek. Viszont nincs közüzemi költség. Az Earthship építése különösen előnyös ott, ahol nincsenek közművek.

A projekt kezdetén megpróbálták az amerikai délnyugaton alkalmazott terveket egy az egyben átültetni Észak-Európába és Nyugat-Európába. Kiderült azonban, hogy a kevesebb napfény és a hidegebb időjárás komoly módosításokat tesz szükségessé. Az első Earthship-ek lakói megfagytak, a meleg elszökött az épületekből és nem volt napfény, hogy pótolja a hőveszteséget.

Az Earthship cég ma már mérsékelt klímájú vidékekre is kínál terveket.
Az igazi környezetvédő saját maga lapátol és építi fel a házat a "csináld magad" tervek alapján. A többiek szerződtetnek pár (hispán) munkást és velük építtetik fel a "hobbitházat". Tudják, vízre, gázra, villanyra ezután úgyse kell költeniük, csak töltényre: valahogy távol kell tartsák a kíváncsi turisták hadát otthonuktól.

További információ az Earthship Biotecture honlapján: http://earthship.com/

Egy android a sivatagban

A sivatagba (többek közt) egy Motorola Androidot vittünk. Volt benne GPS, 3G. Ezt a sok betüt sok-sok $-ért adták. (A GPS-t speciel ingyen igérte a cég.)

Tetszett a kütyü. Pici volt és aranyos. Meg néha fura.

A hátán volt egy teljesen rejtélyes egérpad. Sokak szerint jó ötlet, szerintem néha lenyomtam vele olyasmit, amit nem kellett volna. Innen is látszott, az android nem teljesen emberszerű: az ember hátán kevés idegvégződés van, az övén meg rengeteg volt.

Ezt a sok ideget át lehetett volna ültetni az érintőképernyőbe. Annak ugyanis szüksége lett volna rá. Azt olvastam, hogy pár telefontesztelő egyenes vonalakat huzgált az iPhone és más okostelefonok képernyőjére. Az iPhone-on a vonal egyenes lett. A többin is, csak azt az egyenest vonalzó helyett ökörpisiléssel jelölték ki.

A telefon azért is furcsának tűnt, mert szét lehetett nyitni, ilyenkor előbújt belőle egy billentyűzet. Ez miért fura? Mert volt benne érintőképernyős billentyűzet is. Az Alpha Centauri négykezű droidjai bizonyára díjazták ezt az újítást, miközben hosszú nyelvükkel a telefon hátlapján levő érintőfelelet masszírozták, engem azonban ez hidegen hagyott.

Az érintőképernyő billentyűzete nem volt rossz. Igaz, jó sem. Ha nem ismertük volna az iPhone-t, jó lett volna. De ismertük.

A fizikai billentyűzet sem volt tökéletes. Valószínűleg egy-két hónap gyakorlással négy kéz nélkül is tökéletesen használtuk volna, de ekkor épp csak két kezünk és pár napunk volt.

A képernyő jó volt. A kamera jó volt - bár annyira nem, hogy fényképezzünk is vele. Szóval, nem volt jó.




Nem voltunk nagyigényűek: internetezni akartunk, telefonálni akartunk. Ez tökéletesen ment - csak megint az iPhone-nal hasonlítottuk össze a ketyerét. Ahhoz képest bonyolult volt a menü. Az iPhone megalkotói egyszerűen képesek voltak sutba dobni minden mobilhoz kapcsolódó szokást és szakítani a bonyolult menürendszerrel. Lehet, hogy sokak szerint nem, de én, a technikai analfabéta az iPhone-ig minden telefonomnál bele kellett nézzek a készülék mellé adott vaskos könyvbe. Az iPhone-nál nem. Ahhoz könyvet se adtak. A Backflipnél se kellett használati utasítás, bár a készülék kezelése bonyolultabb volt. Az Airplane mód bekapcsolásához Kasszandra intuíciója is kevés volt. Az ikonok átrendezéséhez egy idő után majdnem a sátorcövekek beverésére használt kalapácsot hívtam segítségül. A háttérkép kicserélése is gyorsabban ment volna ecsettel és festékkel, mint a gombok nyomogatásával.

A ketyere legnagyobb hibáját a GPS bámulása közben fedeztük fel. Nem azt, hogy a cég ráterhelte kártyánkra az ingyenes GPS aktivációs díját - ezt első szóra visszaadták -, hanem azt, hogy rádöbbentett a ketyere a szomorú valóságra. Ámokfutó vagyok. Egy őrült sebességmániás, akit gyorshajás miatt kizárnak az ágyugolyófutamról.
Gyorsabban mentünk az autóval, mintsem a ketyere letöltötte volna a műholdakról a térképet.

Mindezek ellenére szerettük. Jó telefon. Szép telefon. Aranyos telefon. Kezelhető telefon, de az az iPhone... hát, igen...



(Forrás: http://www.att-phones.org/wp-content/uploads/2010/01/att-motorola-backflip-android-phone-hands-on-19.jpg.)

Taos

Albuquerque-re azt mondtam, olyan, mint Szentendre. Még nem láttam Taost.
Taos "szentendrébb".

Taos-ban minden ház galéria, régiségbolt, vendéglő vagy kávézó volt. Esetleg nem "vagy", hanem "és".



A turisták nem fértek el a faluban. Taos Pueblo zárva volt, nekik meg valahova menni kellett és úgy látszik, sokan, hozzánk hasonlóan, nem akartak kaszinóba menni.

Inkább shoppingoltak.



Taosban nagyon barátságos boltok vannak. A tulajdonosok kiírják, "Pets Welcome". A bolt elé még kis tálka vizet is kitesznek a "pet"-nek. Yoda láttán meg fogadásra hívtak minket.

Lehet, válság van és kell a bevétel.



Szerettük Taost.
Barátságos volt, hangulatos és kedves.

Noha jól ismerem Szentendrét, még sosem láttam ennyi régiségboltot, galériát együtt. Azt hiszem, ha ezentúl ilyen helyet kell leírnom, nem azt fogom mondani "olyan, mint Szentendre", hanem azt, "olyan, mint Taos".

Hogyan nem néztük meg Taos Pueblót?

Ranchos de Taos
Originally uploaded by ribizlifozelek

Taos Pueblo az UNESCO Világörökség része. Az emberiség kultúrkincse. Egy élő indián falu. Egy darab megkövült múlt. Azaz inkább sár.

Taos Pueblót ezer éve Tiwa indiánok lakják.
A faluban nincs villany, folyóviz. Az egykori több ezer lakosból mára csak kétszáz maradt - ők is talán csak azért, hogy elmondhassák, a falu tényleg lakott.
A sápadtarcú látogatóknak 10 dollárt kell fizetniük fejenként a látogatásért. Meg még ötöt kameránként. Természetesen a látogatók csak oda mehetnek, ahova engedik.

Parkolni a falu mellett lehet - az autókban elhelyezett tárgyakért felelősséget nem vállalnak. A gépkocsikat szorgos kezek addig törik fel, amig a látogatók a faluban sétálnak.

Mi eddig jutottunk.
A falu zárva volt.
Ezt sajnos csak a majdnem húsz kilométeres út végén irták ki. Talán azért, hogy bemenjünk a kaszinóba.
Nem mentünk.
Visszafordultunk és igy nem látogattuk meg Taos Pueblót.

Ferences missziók

Egy hét alatt több ferences missziót láttunk. Ezek a missziók megépítésük pillanatában sikeresek voltak. A semmiből hatalmas templomok nőttek ki a pueblók közepén. A helyi sajátosságok eltérő anyagok használatára kényszerítették a szerzeteseket, a megoldások viszont hasonlóak voltak, függetlenül attól, hogy a templomok fehér mészkőből, égetett agyagtéglákból, vagy vörös kőből készültek.

A főhomlokzatot két magas, bástyaszerű torony védte. Ehhez csatlakozott egy magas, széles, óriási fagerendákkal lefedett hajó. Az egyhajós templomból nyílt a sekrestye és innen lehetett eljutni a melléképületekhez is.

Az összes testvér kapott egy alapszintű építészi képzést: ez azonban nem jelentette az architektúra mesterségének mély ismeretét: a templomok így erőteljesek. A falak a szükségesnél sokkal vastagabbak lettek.

A zömök, erőteljes hatást az erőd-jelleg csak fokozza. A templomoknak, rendházaknak védhetőnek kellett lenniük és az két bástya-szerű torony a főhomlokzaton ugyancsak kihangsúlyozza. Ez nem utólagos ideológizálás: Santa Fé San Miguel templomában a pueblo felkelés idején a spanyolokat szolgáló mexikói indiánok uraiktól elhagyatva az utolsó emberig harcoltak, majd mind benn égtek a méteres agyagfalak között.

A templomok erődjellegét a vékony, kicsi ablakok tovább fokozták. Nem volt üveg, így szintén nem lehetett fényes, barokk épületeket emelni – különben is, az őslakosokhoz hagyományaik folytán a sötét, kevéssé megvilágított terek illettek.

Pár templomot kőből emeltek – komoly kőfaragók azonban nem voltak, a gyámpillérek így vaskosra, erősre épültek. Nincsenek bonyolult ívek – egyszerűek is csak ritkán. Az ajtók, ablakok síklefedésűek. A belső terek egyhajósak voltak.

A kolostor műhelyekkel, raktárakkal, istállókkal, paplakkal a templom oldalához támaszkodott.

Elképesztő teljesítmény volt felépíteni a semmiből ezeket az imahelyeket. A helybeliek sosem láttak vagy építettek ilyesmit. Építettek, több ezer fős városokban laktak, de azokban nem voltak ekkora közösségi terek. A berendezés nagy részét messziről, drága pénzen hozatták.

A papok hihetetlen munkát végeztek. Egymagukban térítettek meg egész városokat – sikerük azonban ritkán volt hosszú életű. A missziók többsége pár nemzedék alatt elnéptelenedett.

A második eredeti állapotában megmaradt, ma is használatba levő templomot Taos mellett, Ranchos de Taosban láttuk. Nem volt nagy és a régi plazának már csak porló nyomai maradtak meg. A régi vályogtégla (adobe) házak összedöltek, a boltok, még a turistákra szakosodottak is bezártak. Az egykori hotelben pókok és darazsak laktak; a szél az önkormányzat megfakult, a ház kiürítését elrendelő végzését lobogatta az ajtón.

A templom vidám volt – a tér szomorú.

A házak olyan rossz állapotban voltak, hogy Yodát nem engedtük a közelükbe: egy pisilés és az egész vályog plaza örökre elveszett volna az emberiség számára.

A szenátor és a zsaru

Road
Originally uploaded by ribizlifozelek

Killpack utahi mormon szenátort ittas vezetésért januárban tartóztatták le.

A szenátor még akkor lemondott mentelmi jogáról - ami csak ülésszakban jár neki. Másnap Killpack lemondott minden közfunkciójáról is.

A sajtó ugyanakkor már az ügy kirobbanásakor kérte a rendőrautó fedélzeti kamerája által rögzített felvételének nyilvánosságra hozatalát. A volt szenátor ügyvédei ezt megprobálták megakadályozni, sikertelenül.

A közel három órás felvétel nyilvános.
Érdemes a vágott verziót megnézni: a három óra jelentős része azzal telik, hogy a letartóztatott szenátor ül az autóban, a rendőr pedig várja a vérvételt lehetővé tevő elektronikus bírói végzést.

Az általam belinkelt video kilenc perces. Az eleje kicsit unalmas, bár érdekes, ahogy a fickó igyekszik eltalálni az orrát a kezével. (Amerikában a rendőrök nagyon kevés helyen szondáztatnak, ha valaki gyanús, az végig kell menjen egy egyenes vonalon, felemelt lábbal kell számoljon, stb. A szonda drága, a vonalhúzásra használt kréta meg ingyen van. Természetesen senkit sem dugnak börtönbe azért, mert nem kötáltáncos: a megbukik, jön a vérvétel.)

A szenátort a rendőr végül megbilincseli és amikor picit ellennáll, a rendőr rászól, maradjon nyugton, vagy megtézerezi. Ha meg nem engedi a vérvételt - aminek elvégzésére már volt bírói végzés -, majd hív négy markos zsarut és ők lefogják.

Ezért tetszik nekem ez a kicsit unalmas video.
Nagyon szeretném, ha a közlekedési és egyéb szabályok ellen vétő, ittasan vagy meztelenül vezető magyar politikusok is ilyen kisfiúk legyenek a közrend éber őrei előtt.

Pingvinek és drámák

I will cut your head off!
Originally uploaded by ribizlifozelek

Az alábbi bejegyzés szereplői, ideértve a kurtaszárnyú pingvineket, a képzelett szülöttei. Minden hasonlóság valós helyekkel és személyekkel a képzelet és a billentyűzet szüleménye.


- Nem tudom, mi a fenének költenek pénzt a falkland-szigeteki kurtaszárnyú pingvinekről költött népdalok gyűjtésére. A pingvinek enélkül is tudnak költeni – mondta egy nagyra becsült ismerősöm, aki a felsővoltai posztfeminista kortárs drámák elemzésével és fordításával foglalkozik.

A művészet szubjektív.
Valami vagy tetszik, vagy nem tetszik.
Van, akinek a Száz év magány az irodalom csúcsa. Van, akinek egy Lőrincz L. László, másnak Wass Albert. Van, aki a barnákat, van, aki a világosokat szereti. Akár nőről, akár sörről van szó, ez egyéni ízlés kérdése. Egyes emberek csilipaprikát esznek jalapenóval. Mások szerint a téliszalámi ehetetlenül csípős. Sokan a black metált kedvelik, mások Mozartot.

Mindenkinek más tetszik. Sokan szerintem csapnivaló könyveket, filmeket és zenéket szeretnek. Szerintük meg az én ízlésem közelít egy pöcegöröd aljához. Alulról.

Szeretem régi korok épületeit nézni. Elképzelni, mit éreztek az alkotók. Másnak az építészet csúcsa az óbudai szalagház.
Szeretem Veronését és nem kedvelem Tintorettót. Más meg azt mondja, hogy ha festészetről van szó, Butak András az Isten.

Évezredek óta műértők, kritikusok nemzedékei próbálják megmagyarázni, mi, miért szép és mit kellene szépnek tartani. A kritikusok, műelemzők többsége hosszú éveket töltött kedvenc témája tanulmányozásával. Azzal, hogy elmélyedjen a kortárs felső-voltai dráma posztfeminista vonulatának elemzésében. Mások a Falkland-szigetek kurtaszárnyú pingvineiről szóló népdalait tekintik az emberi kultúra csúcsának.

Erről hosszú tanulmányokat írnak csillogó szemekkel. Ami szerintem jó dolog – az emberiségnek szüksége van rájuk. Ők megmondják, miért jobb a déltiroli jódli a délosztrák jódlinál. Szerintük.

Számomra ezen van a hangsúly. Szerintük. Szerintem. Szerinte.

Szerintem ez így tökéletes. Azt nem szeretem, amikor a felsővoltai drámák posztfeminista vonulatáért rajongó (szak)ember ledorongolja a falklandi kurtaszárnyú pingvinekről szóló népdalok gyűjtőjét. Bár kétségtelenül ez jobb, mintha magát a pingvint dorongolná le.

Egy esztétikai elemzés lehet jó. Lehet rossz. Lehet szórakoztató. A szerző, az esztéta, a kritikus, a műértő nem tévedhetetlen.

Tökéletes, időtlen alkotás – mondta egy ismerősöm Coelho egyik könyvéről.
Mi ez a giccses szar? - mondta a másik ugyanarról a könyvről.

Vannak “mesterségbeli fogások”, vannak a “szakmának szabályai” - amiket a whitefülű elméleti szakemberek fogalmaznak meg. Igazuk van – a maguk szempontjából, a maguk szabályai szerint. Tisztelem őket. Véleményük megalapozott, sok-sok kutatással, olvasással, agymunkával eltöltött óra van mögötte.
Csak – kéretlenül – nekem ne mondják meg, amit én olvasok, amit én hallgatok, amit én nézek, szerintük miért szemét. Meg azt se, hogy amivel a másik foglalkozik, az miért rossz. Hagyjuk békében a felsővoltai posztfeminista drámát és falklandi kurtaszárnyú pingvineket.

A borotvaelen egyensúlyozó rendszerek - Abo, Grand Quivira és Quarani

San Gregorio
Originally uploaded by ribizlifozelek

Abo, Grand Quivira és Quarani három romváros egy sólelőhely közelében.

Mindhárom várost (pueblo) Tiwa és Tompiro indiánok alapították. (Az előbbiek NEM találták fel évszázadokkal később a túraszandált.) A városok a közeli sós tavakból kitermelt sóval kereskedtek.

A spanyolokat eleinte nem érdekelte a só. Az indiánokat békénhagyták.



A mexikói ezüstbányáknak azonban idővel szükségük lett sóra. A városok jelentősége megnőtt. Ferencesek érkeztek és téríteni kezdték az indiánokat. Templomot építettek, vallásos énekeket tanultak, orgonát hallgattak.
A városokat idővel több súlyos csapás érte: a korábbi kereskedelmi partnereik, a nomád komancs indiánok megtámadták őket. Egy több évig tartó szárazság miatt éhség pusztított. Apránként mind a három várost elhagyták és több száz évre elfeledték.



A városok pusztulásának több oka lehetett. Valószínűleg nem lehet egy tényezőre visszavezetni a katasztrófát. Szó van a komancsok támadásáról, a szárazságról, de az igazság valószínűleg még ennél is összetettebb. Egy élőhely - a homo sapiensé, de a többi állaté és növényé is - egy komplex rendszer. Egy-egy tényező változását a rendszer ki tudja védeni, több tényező szélsőséges átalakulása azonban kivédhetetlen volt.

Megjelentek a spanyolok. A három város lakossága többnyire békésen viszonyult hozzájuk, komoly ellenségeskedésre nem került sor. A hittérítőket is befogadták. A ferencesek hatalmas templomokat építtettek a lakossággal. Új, hatékonyabb földművelési módszereket honosítottak meg. Új növényeket és állatokat hoztak be, így az igénytelen kecskét és a birkát. Az indiánok gazdagodtak az újításoknak köszönhetően.

Lehet, ezek a tényezők is közrejátszottak a Sókertek népének pusztulásában: a megtért indánoknak addig sosem látott méretű templomokat kellett emelniük - ami addig sosem látott méretű munkával járt. A korabeli beszámolók szerint a templomépítés a nők feladata volt - a földműveléssel együtt. Lehet, az agyagtéglák és kövek egymásra rakása mellett kevesebb idő jutott a földekre: az új termények több élelmet adtak. Viszont valószínűleg gyorsabban kimerítették a földeket, mint az őshonos fajták. A városoknak ugyanakkor nemcsak a templomépítés költségét kellett fedezniük: adót kellett fizetniük a spanyol királynak: az adót sóban fizették. Több sóra volt szükség, mint a hagyományos kereskedelemben, ezért ez is többletmunkát kívánt.



A templomok felszerelése sem volt olcsó: az oltárok, keresztek, miseruhák Mexikóból érkeztek, az orgonákat viszont egyenesen Spanyolországból hozatták. Valószínű, hogy a hagyományos kereskedelmi partnereknek, például a nomád indiánoknak kevesebb só jutott. A kieső forgalmat új luxuscikkekkel, késekkel, fémtárgyakkal pótolták, ami felhívta a préri népének figyelmét a sókertiek növekvő "gazdagságára". Érdemes volt megtámadni őket: sót nehezebb rabolni és még nehezebb elvinni. Vasfegyverért, szögét, késért érdemes kiásni a csatabárdot és bennehagyni az első baltás helybeli fejében. Cserébe lehet vinni a baltáját. A hallatlan értéket jelentő lovakat és érdemes volt meglovasítani: a préri-indiánok számára a ló egy fantasztikus, hatalmas mozgékonyságot jelentő újdonság volt.



A birkát és a kecskét is el lehetett hajtani. Pár pulykáért nem volt érdemes hadjáratot indítani, pár tucat birkáért már igen. A rablóhadjáratok egyben visszavágást is jelentettek: a városoknak közre kellett működniük a rabszolgakereskedelemben. A spanyolok préri-indiánokra vadásztak, hogy rabszolgaként bányában dolgoztassák őket. Az őslakosok kulturális öröksége meggyengült: a papok megtiltották, hogy hagyományos (pogány) díszítéssel lássák el cserépedényeiket. A régi vallást gyakorolták - a romok között mindhárom településen több kivát is találtak, de valószínűleg az óhitűeknek is részt kellett venni az újhitűekkel együtt a ferencesek szertartásain. Lehet, a régi istenek már, az új pedig még nem adott elég összetartó erőt a közösségnek.

Az új állatok megváltoztatták a környezetet: a birkák, kecskék mindent megettek és ezzel elősegítették az elsivatagosodást. Az új fajok által kimerített földek így gyorsabban tönkrementek szárazság idején. A bosszúra szomjas nomádok végigrabolták a városokat és még jobban elpusztították a termést.



Elsőnek a legjobban védhető, de forrással, patakkal nem rendelkező Gran Quivira - korabeli nevén Las Humanas - adta fel. A nagyjából kétezer lakosú város lakói medencékben fogták fel a csapadékot, ezzel öntözték kertjeiket és ezeknek a tározóknak a vizét itták. A csekély készleteket szinte mind a városfalakon belül tartalékolták, mégis, Grand Quivira volt a legsebezhetőbb a három testvérváros közül: a vízfogyasztás megnövekedése és a szárazság együtt kimerítette a vízkészleteket és lerontotta a terméshozamot.



Grand Quivira visita volt, azaz olyan település, ahol nem volt állandó misszió. Ez a települést kéthetente meglátogató ferences szerzetest nem akadályozta meg abban, hogy egy minden addiginál nagyobb templomot építtessen, a legnagyobbat mindhárom közül - és még fizessék a sóadót is. Egy ínséges télen négyszáznál is többen éhenhaltak a dombtetőre emelt erődvárosban. A ragyogó fehér mészkőépületeket elhagyták, csak a templom ragyogó falai emelkedtek ki a csúcsot elfoglaló bozótból.



A spanyolok az 1600-as évek elején érkeztek. Hatvan év múlva Las Humanas halott volt.

Abó szerencsésebb volt: a város mellett fekvő vízfolyás tovább éltette a partokra égetett agyagtéglákból épült települést. Idővel innen is menni kellett.

Quarainak saját forrásai voltak. A romok ma is zöld erdőben állnak igazi fák között. Szent Gergely templomát és a kivákat 1677-ig gondozták, majd a túlélők beletörődtek végzetükbe, összecsomagolták maradék holmijukat és a Río Grande partjára költöztek rokonaikhoz. A spanyol farmercsaládok és a szerzetesek ekkor már mind elmentek. Egyeseket új "kalandok" fele irányított az egyház, mások új közösségekhez kerültek, vagy csak feladtá a kilátástalan harcot.



Az egykor majdnem negyvenezer embert ellátó Salinas körzet elnéptelenedett. A sóslelőhelyeket elhagyták. Az 1849-ben erre járó amerikai katonák nem tudák, ki építette a romokat és senkit sem találtak a környéken, aki választ adhatott volna kérdéseikre. A magas falak némán emelkedtek ki a síkságból. A város házai, a pueblo alig felismerhető omladékai lankás dombokká váltak. Csend volt. A só városainak helyén zúgott a szél, rikoltoztak a madarak - de a civilizáció iszonyatosan távolinak tünt és tűnik ma is. A csend, a civilizációs "zaj" hiánya megdöbbentő.

Grand Quiviráig 39 kilométert autóztunk Montainairtől. Egész idő alatt két autó jött szembe.