Pár véletlen rom a prérin

 

  Megjegyzés: 1. Ez egy 2019 júniusi történet, de eddig nem írtam meg. 2. Nem a klasszikus prériről van szó, de a cím nekem tetszik. 

 - Indián romok - olvastam a táblán miközben suhantunk a néptelen úton és igyekeztem szép lassan lefékezni, hogy megforduljunk. 

 - Ezekről nem is hallottam - néztem rá Yodára, aki lelkesen kémlelte az utat és fákat keresett szemével. Fák nem nagyon voltak, még valahola a Sevier-tó előtt láttuk az utolsó nagyobb példányt. 

Meglehetősen sokat készültünk erre az útra, de nem hallottunk prekolumbián romokról a Great Basin Nemzeti Park közelében. Lehúzódtam az út szélére, inkább megszokásból, mert úgyse jár erre senki se, kivéve a madarakat, de azok felülről előznek. 

A telefon térképét reménytelen lett volna betölteni, lefedettség utoljára valahol Delta fele, Camp Topaz közelében volt. Úgyhogy egy papírtérképen próbáltam megtalálni magunkat - sikerrel, láttam, hogy nem is nagy kitérő megnézni a romokat.

   

A parkolót könnyen megtaláltuk, mivel csak úton szeretünk vezetni és ez volt az egyetlen út. A parkolóból egy ösvény vezetet valahova. Követtük. 

 - Ez olyan, mint egy spirituális utazás egy szimbolikus ösvénnyel! - mondtam Yodának. Yoda rámnézett és csak annyit mondott: 

 - Én materialista fákat szeretnék erre a spirituális tájra.

   

 De se spirituális, se materiális fák nem mutatkoztak. A romokhoz viszont elértünk.

   

 - Ennyi? Ezért jöttünk ide? Ezért? - Yoda hitetlenkedve nézett rám. Én magasabbról néztem a romokat (alapokat) és láttam, hogy a házak egy központi udvart vettek körül és, hogy meglepően szabályosan voltak elhelyezve. 

 - Hát nem egy Mesa Verde - sóhajtottam - de azért érdekes. 

 - Érdekes, érdekes, a piknikhely az érdekes, ott van árnyék, lehet ebédelni és vannak oszlopai is - felelte Yoda és elindult az oszlopok fele - Együnk, mielőtt megnézzük a Great Basin Nemzeti Parkot.

 

Target ruin

Hajnali madárüvöltésre ébredtünk.

Kicsit tartottunk attól, hogy az út mellett nem lesz nyugodalmas éjszakánk. De lett. Este hat elôtt ment el az utolsó autó. Azóta csend volt. Csak a madarak kiabáltak úgy, hogy nem lehetett tôlük aludni.

Reggeli rituálénk közben se hallottunk autót és ez nem változott az indulásig.

Átálltunk as ösvény jelöletlen kezdetéhez. (A szinte szamizdatban terjedô leírás szerint 100 méterrel a tábla elôtt kellett parkolni.) Innen egy jelöletlen ösvény vezetett a szurdokvölgy aljára.



Ligetes erdôben jártunk egy patak partján. Ez a patak alaposan megáradhat esőzések alkalmával, legalábbis így gondoltuk a fákon fennakadt uszadék láttán.



Innen kellett valahol balra fordulni. Több ösvény vezetett ki a völgyből, mindegyik valami érdekes helyre (vagy olyanra, ahova az első látogató tévedésből ment és azóta rendszeresen mások is követték nyomait, remélve, hogy bizonyára egy érdekes helyre vezetnek).



Két út is vezetett a Target ruin-hoz. Az első ösvénynél fel kellett volna mászni egy sziklafalon. Mivel Yoda kijelentette, hogy neki teleszkópos póklábai ugyan vannak, de ő nem pók, ezért a másodikon indultunk el, amin elsőre simán túlmentem, “biztos egy vascsapás”, gondoltva.

Nem az volt.



Miközben az omladékony vörös homokon felfele küzdöttem magam - azaz álltam egy helyben, miközben a homok folyt le a lábaim alatt, arra gondoltam, hogy úgy 10 méterrel Butler Wash elôtt parkoltunk. Az ösvény a vízmosással párhuzamosan indult és a Butler Washnak nyomát se láttuk. Valahogy ezek a mély völgyek össze-vissza tekeregnek egymás mellett.

A majdnem függőleges homokfalon való mászást felváltotta a majdnem függőleges sziklafalon való mászás. Mikor felléptem az utolsó kőre, hátizsákom oldalzsebéből kicsusszant a vizesüveg és bucskázva elindult lefele. Ez eldöntötte a visszautat: most nem akartam lemászni érte, de itthagyni se akartam.

Pár újabb lépés és beértem egy oldalkanyonba. Balra nézve láttam, hogyha mégis a pók-útvonal mellett döntünk, már rég ittlehettünk volna sokkal kevesebb mászás után.

Jobbranézve aztán elfelejtettem a homokkal teli bakancsot, az elvesztett vizesüveget és a meredek kaptatót. Ott volt pont felettem a rom.



Balra fenn ott volt a másik rom.



Meg a harmadik. Ismét egy kanyon végén jártunk, mint pár napja a Monarch cave-nél.



Olyan volt, mintha nem csak kísértetek lennének itt.



Teljesen ép volt, a gerendák ott voltak, ahova a mesteremberek kilencszáz évvel ezelőtt betették őket.



A vakolat jórészt lekopott a falakról, egyébként akár most is lakhattak volna benne. Talán azért volt ennyire ép, mert felszerelés nélkül nem lehetett bejutni a romok közé. Amennyire tudom, legalább száz éve nem is próbálkozott ezzel senki.



Elindultunk felfele egy vízmosáson, hogy benézzünk a házak közé és, hogy megnézzük a másik sziklaüreget. Ebben nem laktak, itt dolgoztak. Egy harmadik, sokkal kisebb barlangban magtár maradványait véltem felfedezni.



Leültünk egy sziklára és élveztük, hogy mienk a világ.

Sivatagi erőd - Fort Deseret

- Yoda, ne, ne!

- De miért?

- Ez egy műemlék.

- Ez?

- Ez.



- Ha lepisiled, elolvad! Sárból van!

- Hova pisiljek? A legközelebbi fa hat kilométer.



Látni, Ford Deseret komoly logisztikai kihívásokkal szolgált.

Az 1860-as években a helyi telepesek szóltak a szövetségi hatóságoknak, hogy az indiánokkal problémák vannak, védjék meg őket. A hadsereg el volt foglalva a polgárháborúval és azt tanácsolta a telepeseknek, hogy védjék meg magukat. A telepesek pedig felépítették Fort Deseretet. (Talán ebben gyökerezik az a hozzáállás, hogy az amerikaiak nagy része nem akar lemondani a fegyveréről.)



Deseret egy ősi, elveszett nyelven háziméhet jelent - a mormonok szerint. Ők így is hívták egykori államukat. Logikus volt, hogy a sivatagi erődöt is így nevezzék el. De az is lehet, hogy a közeli Deseret nevű faluról kapta a nevét. Vagy fordítva. Bonyolult dolgok ezek.



Fort Deseretet kilencven önkéntes építette 18 nap alatt tapasztott agyagbol. Az erőd az nem bonyolult, egy nagy négyzet, sarkain tornyokkal, kapubástyákkal, lőrésekkel. Ez utóbbiak jórészt eltüntek, csak egy fal maradt meg viszonylag épen, a többi lassan belesimult a tájba.



Az erődöt vadnyulak vették birtokukba. Csak mi voltunk talpon a vidéken, sehol nem láttunk más élőlényt.



Fort Deseret egyszer látott fegyveres ellenséget. Jöttek az feketeláb indiánok és el akarták vinni a teheneket. De nem tudták, mert a tehenek benn voltak az erődben. Egy darabig a Winchesterek beszélgettek, majd az indiánok továbbálltak.

- Akkor ne pisiljem le?

- Ne. De menjünk, jön a vihar és lehet, elmossa a várat.

- Na, akkor csak lepisilem.

Escalante Pueblo

- De nagy az a folyó! - néztem a Duna-méretű folyóra. A Dolores az nem ekkora, ez egy víztározó, de akkor is.

Nagy volt és szép.



A pueblo egy autópályaszerű széles és aszfaltos ösvény végén volt a hegy tetején.

Escalantéről, az ide érkező egyik első európairól nevezték el. Arról az emberről, aki a Dolores-folyót is elnevezte. Akiről a közeli városát nevezték el.

Társáról a sokkal kisebb Domínguez pueblót nevezték el a domb lábánál levő múzeum mellett.




Nem sok maradt a pueblóból. Kőrakásokat, alapfalakat és kőgörgetegeket lehetett látni.



Alaposan meg kellett mozgatnom a fantáziámat, hogy a kőhalmokba belelássak egy hegytetőn élő közösséget.



Legnagyobb meglepetésemre a Mester lelkes volt.

- Ez már méretes, jó lesz - és lelkesen megindult a Történelem fele.

Painted Hand Pueblo

Painted Hand Festett kezet jelent. Azt hiszem, ennél kevés egyértelműbb útjelzést lehet kitalálni egy helyhez. Teljesen világos, hogy ez az ösvény a Painted Hand Pueblóhoz vezet. Vagy Sarumánhoz Vasudvardba (Isengardba, szaknyelven).



Az ösvény elejéről már látszott a cél. A szakadék másik oldalán egy magányos őrtorony állt. Oda tartottunk és közben Yodával az All along the Watchtower-t" dúdolgattuk.



Aztán már ott is voltunk a toronynál.



Azaz felette.

A torony lenn volt, mi fent.

Yodával én ott le nem megyek - összegeztem a látványt. Azaz ha lemegyek, nem jövök fel.

Inkább körbementünk.



Hihetetlnül könnyű volt.

Szinte lesétáltunk és már ott is voltunk a romok között.



Nehezen értettem, hogy mitől nem dőlnek le ezek a falak. Valószínűleg a Szentlélek folyamatosan itt dolgozik és igyekszik helyén tartani a köveket.



Láttuk a gerendák fészkét a falban, megtaláltuk a lakosok elmosódott tenyérnyomát a falakon és láttuk a házak helyén maradt törmelékkupacokat.



Még egyszer ránéztünk az őrtoronyra, majd visszafordultunk és a földön heverő cserépdarabokat figyelve elindultunk az autó fele.

Five Finger Ridge

Azon a hegytetőn állt az indiánok faluja.

- Az egy jó magas hegy.

- Onnan mentek minden nap földet művelni, sziklafalat festeni és vadászni és halászni és madarászni.

- Nagyon maga az a hegy.

- Körben megyünk fel, arra kevéssbé meredek.

A Mester gyanakodva szimatolt.

- Kevésbé meredek, de hosszabb és süt a nap.

- Izgalmas lesz felérni a hegytetőre.

- Ott nincsenek fák. Én inkább itt megvárlak az árnyékban.

- Itt nincs is árnyék.

- Ne félj, találolok én magamnak.

Ezzel a Mester beállt egy sok túlzással bokornak nevezhető valami árnyékába. Mire félig felértem a gerindce, már heverészett.

Amikor felértem a hegytetőre, köptem egy hegyeset, egy nagy adag port, amibe egy kis tüdő is vegyült.

Nem volt fenn semmi, csak meleg, tücskök és kilátás.

Itt-ott látszott, hogy megbolygatták valamikor a talajt, de a törmelék és a gaz nagyon kicsi település nyomait mutatta. A leirás szerint itt kétszázötven ember lakott hatvan veremházban ötven-hatvan egyéb épület között. Ennyi itt nem fért el. Később megtudtam, hogy a domb - és a település - nagyját elbányászták az autópálya épitéséhez. A dombtetőn csak a kilátás maradt.

- Milyen volt? - kérdezte a Mester, aki teljesen felvette az árnyék formáját.

- Érdekes, legközelebb gyere fel.

- Majd ha kinő fenn egy fa - felelte és kajánul vigyorgott.

Száz kéz barlangja

A fenti fotón látható sziklafal Ribizli képbe lógó ujja felöli részén található a Száz kéz barlang.

Csak le kellett állni az út mellett, átkelni egy hidon, megnézni a Clear Creeket és már lehetett is menni tovább a barlang fele.



A patakot követve átmentünk az autópálya alatti aluljárón, megcsodáltuk az autópályahídra települt fecskekolóniát és a kanyon falát követve folytattuk utunkat a barlang fele.



Aztán rövid mászás után ott is voltunk a barlangnál.

- Ennél már láttam nagyobb barlangot is - böktem ki.



A barlang inkább csak egy párkány volt.

Egyik sziklarajz vonzza a másikat, amíg a barlangot nem védte rács, mindenki megörökítette itt magát egészen egy hosszúhajú, pipás fazonig.



Az üreg falának nagy részét tenyérlenyomatok borították. Mondjuk nem száz, hanem csak huszonkilenc és fél, de azért volt elég kéznyom.



Ide járhattak az őslakosok titkos ceremóniákon kézlenyomatukkal megpecsételni valamilyen fontos szövetséget.

Vagy itt játszottak a Fremont gyerekek az agyagban.