Szirtek és szakadékok

Tanulékonyak vagyunk - már tudtuk, hogy több időt kell szánni a Dinosaur National Monumentre. Egy egész napot eltöltöttünk ott, ahol egy rövid délelöttöt lettünk volna.

Most a coloradói oldalt tekintettük meg: itt személyautóval egy hosszú aszfaltos úton lehet végigautózni. Szószerint végig: az út egy kilátóban ér véget.

A coloradói oldal kevésbé ismert, mint a utahi, itt az út is és a ranger-állomás is csak időszakosan van nyitva. Télen leesik a hó és mindent bezárnak. Meg le. Esetleg el.

Itt Puppey-val végigszaladtunk egy tanösvényen - nem sok értelme volt, a tanösvény körül szinte minden leégett és csak a semmiből a semmibe vezető híd maradt meg.

Az út kényelmesen mászott felfele. Itt sok helyre lehetett volna menni, de mi nem akartuk elaprózni a dolgokat, kell hagyni valamit legközelebbre is. 

Két megállót terveztünk: ebédszünetet és túrát, majd még autózást, túrát és vacsorát. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.

Az első helyen a mesa peremén mentünk sokat sík terepen. Ez az ösvény elhagyta National Monumentet és így Puppey is lelkesen jöhetett velünk. Mi csak arra vigyázünk, hogy ne ugráljon közel a peremhez.

Elég kengyelfutó gyalogkakukkot láttunk ahhoz, hogy tudjuk, ez mennyire veszélyes.

A mesa peremén vagy azt követve könnyű terepen gyalogoltunk.

Amikor elindultunk, akkor két ember és egy kutya jött szembe velünk, utána már senkit se láttunk.

Mienk volt a mesa.

Olyan hely volt ez, ahonnan az emberi civilizációnak nyomát se láttuk - még a szokásos szemetet se tudtok felszetni az ösvény mellől. Nem volt szemét.

A mesa végén továbbmehettünk volna újabb kilátókat kereseni, de mi megelégetdünk azzal, amit láttunk és visszafordultunk: mást is meg akartunk nézeni.

Ez a más a Harpers Corner volt.

Nem készültem, nem tudtam meg, miért volt ez Harpers Corner. Majd legközelebbre megnézzük. (Mert -is- itt lesz legközelebb.)

A parkolóból egy jól jelzett ösvényen indultunk el. Erre egész sokan jártak - bár a legnagyobb társaság gyorsan visszafordult, mert városi cipőjük nem bírta a hegyet.

Ez az ösvény egy egyre keskenyedő gerincen haladt.

Ennek megfelelően egyre szebb lett a kilátás és egyre több irányba lehetett ellátni.

És minden természetesen egyre tériszonyosabb lett.

Nem volt veszélyes, de már figyelni kellett, merre megyünk, hogy ne menjünk olyan helyre, ahonnan le kellene néznünk.

Egy kilátóból megláttuk a Green rivert. Lenn.

Erős volt a késztetés, hogy kavicsokat próbáljunk beledobáltni. Persze nem dobáltunk - túl sok Gyalogkakukkot láttunk, tudtuk, hogy ez veszélyes.

Mivel úgy éreztük, hogy ezt a kilátást már nem lehet felülmúlni, megfordultunk. Még be akartunk nézni Dinosaur városába.