Pugh Canyon

- Itt nincs semmi igazán érdekes - magyaráztam Puppeynak.

- De azért bemegyünk? - nézett rám a fiatalúr.

Kanab környékén rengeteg látnivaló van. Ezek egy része híres, mint a homokbarlangok, a Best Friend állatmenhely vagy a Sárkány Gyomra. Tele is velük az instagram. Sok más látnivaló kevésbé ismert (és talán érdekesebb is), mint a pár napja meglátogatott szurdok, indián romok a barlangi tó mellett, indián romok, a fosziliák tava, dinoszaurusz lábnyomok, autóronccsal teli vízmosások, macskalépcsők és varangyszékek. (Meg még sorolhatnám.)

Most egy kevésbé látványos és még kevésbé ismert helyre mentünk. Csak mert ott volt és ott nem voltunk.

Egyszerűn szép volt és mi élveztük a napsütést és a meleget és a tájat.

Valamikor innen is vezették a vizet Kanab földjeire, de a források nem voltak elég bővizüek és ma az állattartáshoz kevesebb víz kell.

- Kaktusz! - szóltam Puppeynak - Nem szereted!

- Ne pisiljem le?

- Ne! Megszúrja a fütyidet!

Puppey rémülten továbbszaladt.

Megnéztünk pár dombot, van-e rajtuk egykori indián falu, de se kerámiát, se sziklarajzot nem találtunk itt. Azok a Manzárd alatt vannak. Meg máshol, de azt a másholt meg kell majd keresni.

Egy idő után lemásztunk a vízmosásba és ott mentünk tovább.

Nehezen tudunk betelni ezzel a tájjal. Szeretjük.

Aztán kimásztunk a vízmosásból és visszafordultunk.

Utóbb megtudtam, ha egy csomót mentünk volna tovább, egy szárazvízeséshez értünk volna, amiben esős időben csöpög a víz és nem esik.

Talán legközelebb.

Megint a Hoover-gátban

Hat évvel az előző túra után, ha már itt voltunk, megint bementünk megnézni a gátat.

A túra megváltozott. Előnyös változás, hogy már nem kellett órára foglalni, elég volt megadni a napot.

Negatív változás: felfedezték a tömegturizmust és precízen sajtoltak be minden egyes látogatót a liftbe, amíg a lift falai ki nem dudorodtak. 

Az embereket úgy terelték, mint a nyájakat és folyamatosan számolták őket, nehogy valaki elvesszen.

Egy valami nem változott.

A turbinaterem időtlensége.

A hatalmas terem olyan volt, mint ami sose változik, mint ami az örökkévalóságnak épült és ami így marad, amíg a világ világ vagy amíg van víz a Coloradóban.

Lávaséta

Fura dolgokat tud a megdermedt láva produkálni. Azért a 17 mérföldes lávaalagút neve láttán meglepődtem.

Huszonnégy kilométer lávaalagút az már egy komoly metró.

Aztán az idahói program összeállításakor olvastuk, hogy nem azért Tizenhétmérföldes, mert olyan hosszú, hanem mert olyan messze van a belvárostól.

A lávaalagút így sem rövid, úgy kétszáz méter hosszú. Kihagytuk, nem azért, mert tizenhét mérföld alatt nem állunk szóba lávaalagutakkal, hanem mert sarkvidéki hideg áradt ki a lyukból, ahova tükörjég vezetett le.

Majd legközelebb, ha kinn meleg lesz.

Szerencsére nem maradtunk láva nélkül az atomrepülő, az atomburger, az atomváros és az atomreaktor után.

A Pokol fél holdja természetesen nem fél hold. Mit is lehetett várni a 17 mérföldes barlang után?

A Devil's half acre az 390 négyzetkilométeres.

Ebből mi egy háromkilométeres körutat jártunk be és egyelőre ez bőven elég volt lávából.

A láva beomlott alagutakat, meredek dombokat és megszilárdult folyókat hagyott hátra.

Hiába maradt meg az árnyékban a hó, a láva nem csúszott.

Sőt, kifejezetten éles volt.

A beomlott kamrák, folyósok érdekesek voltak.

A felszín barázdáló néhol több méter mély repedések ijesztőek.

Nem attól féltem, hogy beleesek - a láván nagyon jól tapadt a bakancs és kevés helyen kellett átlépni a mélységen, hanem hogy nem veszek egy ilyen repedést észre és kitöröm a lábam.

Meg amúgy se szeretek lenézni a mélybe.

Ennyi szilárd láva elég volt egy kirándulásra. Ideje volt elmenni megnézni, milyen egy láváról elnevezett fürdőhely.

Ekkora laptopot fogtam!

A kilátást nem adták ingyen: a meredek hegyoldalon felfele tekergő szerpentin alaposan megdolgoztatta lábainkat.

Jártunk erre szebb időben is, akkor a patakot követtük és sziklarajzokat kerestünk és találtunk. Most azonban a csúcs fele mentünk, de a fenyegető felhők és a szemerkélőből egyre határozottabban esőre váltó időjárás visszafordított minket.

Nem mert cukorból vagyunk, hanem mert a csúszós és meredek ösvényen nem akartunk fenéken lejönni.

Még egyszer lenéztünk a Centerville-t átszelő Parrish Streetre és megfordultunk.

Ezt az utcát egy mormon telepesről nevezték el, akivel Idahóban már találkoztunk, ott egy várost neveztek el róla, csak elirták a nevet és ott Paris-ként ismerik. Szóval az Idaho Párizsa.

Ha már itt voltunk, akkor megnéztük a patakot is.

Az egykori malom romantikus kőfalai közt megbúvó vízesés festői látványt nyújtott. 

Fenn már lomb se maradt a törpetölgyeken, itt a Parish patak szurdokában még javában tomboltak az őszi színek.

Itt történt, hogy életemben először, mininális fárasztás után kifogtam a patakból egy laptopot.

Telefont már fogtam, de laptopig még nem jutottam el.

Valszínűleg egy doktorit író diák jutott el a megvilágosodásig és "én ezzel többet nem töltöm az időmet" felkiáltással egy titkos szertartás végén behajította a HP laptopot a patakba.

Legalábbis remélem, hogy így történt és most boldogan él és unokáinak is mesélni fogja, hogy fordult meg élete.

Én biztosan így leszek ezzel a horgászkalanddal.

Szirtek és szakadékok

Tanulékonyak vagyunk - már tudtuk, hogy több időt kell szánni a Dinosaur National Monumentre. Egy egész napot eltöltöttünk ott, ahol egy rövid délelöttöt lettünk volna.

Most a coloradói oldalt tekintettük meg: itt személyautóval egy hosszú aszfaltos úton lehet végigautózni. Szószerint végig: az út egy kilátóban ér véget.

A coloradói oldal kevésbé ismert, mint a utahi, itt az út is és a ranger-állomás is csak időszakosan van nyitva. Télen leesik a hó és mindent bezárnak. Meg le. Esetleg el.

Itt Puppey-val végigszaladtunk egy tanösvényen - nem sok értelme volt, a tanösvény körül szinte minden leégett és csak a semmiből a semmibe vezető híd maradt meg.

Az út kényelmesen mászott felfele. Itt sok helyre lehetett volna menni, de mi nem akartuk elaprózni a dolgokat, kell hagyni valamit legközelebbre is. 

Két megállót terveztünk: ebédszünetet és túrát, majd még autózást, túrát és vacsorát. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.

Az első helyen a mesa peremén mentünk sokat sík terepen. Ez az ösvény elhagyta National Monumentet és így Puppey is lelkesen jöhetett velünk. Mi csak arra vigyázünk, hogy ne ugráljon közel a peremhez.

Elég kengyelfutó gyalogkakukkot láttunk ahhoz, hogy tudjuk, ez mennyire veszélyes.

A mesa peremén vagy azt követve könnyű terepen gyalogoltunk.

Amikor elindultunk, akkor két ember és egy kutya jött szembe velünk, utána már senkit se láttunk.

Mienk volt a mesa.

Olyan hely volt ez, ahonnan az emberi civilizációnak nyomát se láttuk - még a szokásos szemetet se tudtok felszetni az ösvény mellől. Nem volt szemét.

A mesa végén továbbmehettünk volna újabb kilátókat kereseni, de mi megelégetdünk azzal, amit láttunk és visszafordultunk: mást is meg akartunk nézeni.

Ez a más a Harpers Corner volt.

Nem készültem, nem tudtam meg, miért volt ez Harpers Corner. Majd legközelebbre megnézzük. (Mert -is- itt lesz legközelebb.)

A parkolóból egy jól jelzett ösvényen indultunk el. Erre egész sokan jártak - bár a legnagyobb társaság gyorsan visszafordult, mert városi cipőjük nem bírta a hegyet.

Ez az ösvény egy egyre keskenyedő gerincen haladt.

Ennek megfelelően egyre szebb lett a kilátás és egyre több irányba lehetett ellátni.

És minden természetesen egyre tériszonyosabb lett.

Nem volt veszélyes, de már figyelni kellett, merre megyünk, hogy ne menjünk olyan helyre, ahonnan le kellene néznünk.

Egy kilátóból megláttuk a Green rivert. Lenn.

Erős volt a késztetés, hogy kavicsokat próbáljunk beledobáltni. Persze nem dobáltunk - túl sok Gyalogkakukkot láttunk, tudtuk, hogy ez veszélyes.

Mivel úgy éreztük, hogy ezt a kilátást már nem lehet felülmúlni, megfordultunk. Még be akartunk nézni Dinosaur városába.

A szórakozott túrázók ösvénye

 - Póráz? Hogy hagy el valaki egy pórázt? - néztem a Mesterre.

- Fordítva rosszabb lenne.

A kesztyűt értettem, a pórázt is, ha valaki anélkül sétáltatta az ebet.

A kutya bilétát nehezebb volt felfogni.

A rengeteg kesztyűt és kendőt se értettem. Azért volt annyira hideg mostanában, hogy felünjön, hiányzik fél pár kesztyű.

Vagy egy nyaksál. 

- Talán a magasságtól és a kilátástól eufóriát éreznek? - szimatolta az oszlopot a Mester.

- Te eufóráit érzel?

- Nem, nem, ez határozottan nem eufória - felelte Yoda és megjelölte az oszlopot.