- A 220-as versenyzőt keresem - mondtam a 14-es állomás rádiósának.
- Még nincs itt.
- Meg tudod kérdezni, hogy mikor indult el az előző állomástól?
- Persze!
Ezzel a rádiós hosszan elmagyarázta a rádióba, hogy mit szeretne, a rádió meg kirecsegte a megfelelő választ:
- Még nem érkezett meg a 11-es állomáshoz.
Ez annyit jelentett, hogy ha nem érkezett meg, akkor kizárták, mert hát bőven túllépte a szintidőt a nyolcvan kilométeres futáson. Ilyesmivel sivatagi futkározásokon nem szoktak tréfálni.
- Odamegyünk - határoztuk el.
Viszonylag jó minőségű földúton döcögtünk a 11-es állomás fele.
- A 220-as versenyzőt keressük.
- Oh, már rég elment, most kell érkezzen a 14-es állomáshoz.
- Hogy a fészkes fenébe lehettél akkora idióta, hogy azt mondtad 15 perce a rádióba, hogy még ide se ért? Kiszívta az agyadat a só? - gondoltam, de nem ezt mondtam, hanem azt:
- Pontosan mikor is indult el innen?
Aztán kedvesen elköszönve visszaültünk az autóba és visszadöcögtünk a 14-es állomáshoz.
Ezzel a versennyel egy komoly gond van. A legtöbb ultramaratonon az állomásokon önkéntesek dolgoznak és cserébe kapnak valamit. Társaságot, szeretetet vagy ingyen indulhatnak a következő versenyen.
Itt a legtöbb önkéntes a szervező rokona és határozottan meg lett kérve, hogy jöjjön már el önként három-négy napra a semmibe önkéntesnek.
Ennek megfelelően nem viszik túlzásba az egyéni kezdeményezést. Például ha nem mondják, hogy vágják fel a dinnyét a versenyzőknek, akkor ők nem vágják fel a dinnyét, hanem kiteszik egészben az asztalra.
Aki képes nyolcvan-száznyolcvan kilométert lefutni, az képes nagyot és ízeset harapni egy dinnyéből is.
A Futóribizli meglett és bőven szintidőn belül le is futotta a versenyt, amíg mi Puppeyval megállapítottuk, hogy teljesen feleslegesen tettük be az autóba a felszerelés közé a függőágyat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése