Ribizli a Holdon

- Mindjárt ott vagyunk! - néztem a térképre.

- Ez már a Hold? - morgott Puppey, aki jobban szeret fával borított helyekre menni.

- Nem, ezek az Ezüst-sziget Hegye. Ezt látni a Sós-sivatagból.

Mivel már közel voltunk (nem a holdhoz) elkezdtem egy parkolóhelyet keresni. 

Persze nem vittem túlzásba: itt nincs nagy forgalom, abban a három órában, amit itt töltöttünk, egy autót láttunk: a miénket.

Mielőtt elmegyünk valahova túrázni, mindig utánanézek a helynek, akkor is, ha már jártam arra. Itt más háttérkutatást is kellett folytatni: megnéztem, esett-e az eső, mert az idevezető utak a néhai Lake Bonneville fenekén vannak (mit mondjak, nem sok ilyen ronda fenék van!) és eső után jobb nem gurulni rájuk. Olyankor, eső után a sóssivatagot kell megnézni.

Mi a sziklaformákat néztük nagyon lelkesen. 

Meg a köztük levő kristályokat. Nagyon szép kristályokat lehet itt találni.

Növényből persze kisebb a választék.

Mi most egy nyeregbe akartunk felmenni, hogy ránézzünk a  Vulkán-hegycsúcsra, ami a legmagasabb pont errefele. Illetve ki akartunk nézni a pusztára is. Majd egyszer tovább is megyünk, de most ennyire futotta időnkből.

Ahogy felfele mentünk, egyre jobban kitárult a táj alattunk. Arrafele voltunk egy ultrán is és Puppey akkor magyarázta el, hogy jobban szereti a hegyeket, mert ott legalább vannak kövek, mint a lapos síkságot, ahol még kiálló fűszálakat se vehetett célba.

Itt legalábbb a kiálló köveket lehetett erodálni.

Mire majdnem felértünk, már a nap is kisütött, ami nagyon jót tett a tájnak és a lelkünknek is.

Itt győződtünk meg arról, hogy nem a Holdon vagyunk: ott nem kék az ég.

Egyébként tényleg lehettünk volna...

Ez az a hely, ahova bármikor lehet jönni, csak nyáron nem érdemes, olyankor meglehetősen meleg van itt és szerintem még a sziklák is el tudnak olvadni.

Rólunk nem is beszélve.

A kilátás gyönyörű volt.

Újabb és újabb hegyeket láttunk meg a távolba, ahova majd valamikor szintén elmegyünk túrázni és megnézni, mi van ott (valószínűleg semmi, de azt érdemes megnézni).

Azt is kifigyeltük, ha majd visszajövünk, merre érdemes majd továbbmenni újabb kilátók fele.

Mert ide vissza fogunk jönni.

Valószínűleg télen, amikor a kígyók is alszanak.

Állomások között

- A 220-as versenyzőt keresem - mondtam a 14-es állomás rádiósának.

- Még nincs itt.

- Meg tudod kérdezni, hogy mikor indult el az előző állomástól?

- Persze!

Ezzel a rádiós hosszan elmagyarázta a rádióba, hogy mit szeretne, a rádió meg kirecsegte a megfelelő választ:

- Még nem érkezett meg a 11-es állomáshoz.

Ez annyit jelentett, hogy ha nem érkezett meg, akkor kizárták, mert hát bőven túllépte a szintidőt a nyolcvan kilométeres futáson. Ilyesmivel sivatagi futkározásokon nem szoktak tréfálni.

- Odamegyünk - határoztuk el.

Viszonylag jó minőségű földúton döcögtünk a 11-es állomás fele.

- A 220-as versenyzőt keressük.

- Oh, már rég elment, most kell érkezzen a 14-es állomáshoz.

- Hogy a fészkes fenébe lehettél akkora idióta, hogy azt mondtad 15 perce a rádióba, hogy még ide se ért? Kiszívta az agyadat a só? - gondoltam, de nem ezt mondtam, hanem azt:

- Pontosan mikor is indult el innen?

Aztán kedvesen elköszönve visszaültünk az autóba és visszadöcögtünk a 14-es állomáshoz.

Ezzel a versennyel egy komoly gond van. A legtöbb ultramaratonon az állomásokon önkéntesek dolgoznak és cserébe kapnak valamit. Társaságot, szeretetet vagy ingyen indulhatnak a következő versenyen.

Itt a legtöbb önkéntes a szervező rokona és határozottan meg lett kérve, hogy jöjjön már el önként három-négy napra a semmibe önkéntesnek.

Ennek megfelelően nem viszik túlzásba az egyéni kezdeményezést. Például ha nem mondják, hogy vágják fel a dinnyét a versenyzőknek, akkor ők nem vágják fel a dinnyét, hanem kiteszik egészben az asztalra.

Aki képes nyolcvan-száznyolcvan kilométert lefutni, az képes nagyot és ízeset harapni egy dinnyéből is.

A Futóribizli meglett és bőven szintidőn belül le is futotta a versenyt, amíg mi Puppeyval megállapítottuk, hogy teljesen feleslegesen tettük be az autóba a felszerelés közé a függőágyat.

Sóssivatagi dilemma

- Puppey, hova mész?

- Megnézem, megnézem, megnézem!

- Nem láttál még sátrat?

- Megnézem, megnézem, megjelölöm, megjelölöm!

- Légyszi, légyszi, légyszi!

- Nem, a sátor gazdája biztosan nem örülne, ha megjelölnéd...

- 

- Nem a gazdit akarom megjelölni, hanem a sátrat, a sátrat, a sátrat!

- Szerintem annak se örülne...

- De nincs itt, nincs itt, nincs itt!

- Attól még nem pisiljük le!

- Mutass valamit, amit itt lepisilhetek!

Valóban, a Bonneville Salt Flats kevés lehetőséget kínált Puppeynak az önkifejezésre.

- Nézd, de szép naplemente! - próbáltam elvonni Puppey figyelmét.

- Este van, este van és még nem jelöltem, jelöltem! - mondta Puppey sértődötten.

Nem igazán volt választásunk, a világ egyik legrosszabbul szervezett ultramaratonja miatt itt kellett maradnunk a són.

- Látod, ott a Hold! Ezért nem látjuk jól a meteorokat!

- Vauuuuuuuuuuuu, inkább egy fát mutass, egy fát!

- Nézd és ott egy Jedi lovag! Tiszta Tatuin!

- Menjünk, menjünk és jelöljük meg!

Utah fája körül

Utah fájánál tilos megállni az autópályán, de az autópályáról le lehet hajtani. Azt (mint az már a Fekete Sárkány meglátogatásakor is láttuk).

Úgyhogy amikor a távolban közeledni kezdett Utah fája, lassítottam és óvatosan legördültem az aszfaltról.

Vigyáztam, hogy ne parkoljak a sós trutyira, mert a Bonneville Salt Flats ilyenkor nagyon vendégmarasztaló tud lenni.

A Fa körül a sárban az elhullajtott gyümölcsök hevertek.

Ezeket Puppey lelkesen megvizsgálta és megjelölte.

Utah fáját azonban kerítés védte az őzektől, hogy meg ne csócsálják a beton fakérget és elmaradt a nagy találkozás, amikor Puppey lábával integetve üdvözli a fát.

A kerítést a látogatók egy spontán művészeti kiállítássá alakították át. 

A performansz többek között horrorbabákat, sörösüvegeket, kitűzőket, sapkákat, autó alkatrészeket lakatokat és bugyikat jelentett, amik büszkén lengedeztek a szélben.

Csak azt nem tudtuk, hogy ezek a pillanat nagyszerűségében tett spontán felajánlások voltak vagy előre megfontolt szándékkal hozták őket ide.

A nagy fehér semmiben 4

Apró valamik látszottak a távolban és úgy néztek ki, mintha közel lennének, de nem voltak. A romoktól kellett egy picit menni, hogy odaérjünk.

És amikor odaértünk, nem lettünk okosabbak.

- Vasúti kocsi alja? - néztünk össze.

- Konténermaradványok?

- Partraszállóhajók váza?

- Hajóroncsok?

- Kisérlet, hogy mi hogy rozsdásodik? - nagyon sajnáltuk, hogy Puppey nincs itt, mert ő aztán beleavatkozott volna a kísérlet menetébe saját rozsdásodást elősegítő berendezésével.

De nem.

Ezeket a nagy órmótlan vasakat (és alumíniumokat) arra használják, hogy amikor gyorsasági verseny van, ezekkel boronálják egyenesre a só felszínét, hogy a versenyzők, mint a világ leggyorsabb "indiánja" ne repüljenek el.

Na, erre nem jöttem volna magamtól rá.

A nagy fehér semmiben 3

Érkezéskor láttam valamit a távolban - hajnalban jó alkalom volt elindulni és megnézni.

A valami rengeteg romnak, szemétbnek bizonyult.

Kálisót nyerhettek itt valamikor ki a sós talajból és ennek a maradványait láttuk meg a messzeségben.

A fém hordókon szinte hallhatóan csámcsogott a rozsda, miközben a fa alkatrészek az örökkévalóságnak konzerválódtak.

Itt a só se volt olyan szilárd, mint arrébb, helyenként még tavacskák is voltak a felszínen.

Jó volt, de meleg volt - majd visszajövünk ősszel vagy télen, akkor jobb itt felfedezni. Azért visszafele még megálltunk megnézni valamit, ami úgyis útbaesett és nem tudtuk, mi az.

A nagy fehér semmiben

- Itt lesz a verseny! - néztem a pöttyöt a térképen és nem lettem sokkal okosabb. Persze Bonneville Salt Flats-on könnyű lesz őket megtalálni, mert ott nincs semmi és ahol van valami, oda kell menni.

Tudtuk, hogy a versenyhez az autópálya pihenőtől kell rámenni a sóra és hogy ott lesz 3-4 km-en belül.

Mindig különösen élvezem, ha lemehetek egy autópályáról ott, ahol nincs lehajtó (és felhajtó) és vezethetek csak úgy bele a semmibe.

A göröngyökön nem volt jó vezetni. Sőt, rossz volt. Ha lassan mentem, nagyon rázott, ha gyorsan, kicsit, de féltem, ha gyorsan megyek, nem tudok reagálni valami váratlanra.

Aztán ott volt a rajt és ott voltak a többiek is.

Szürreális volt a semmiben gyülekező tömeg.

De tetszett. 

Kezdődött a verseny.

Tudtam, itt érdekeseket fogunk kirándulni és fotózni.

Naplemente a sóssivatagban

Pár napja még úszni lehetett a Bonneville Salt Flats-on. Vagy inkább pancsolni. Most meg minden felszáradt.

A só még enyhén nedves volt, de már bátran rá lehetett menni. Bár én nem lettem volna ennyire bátor.

Mii inkább a naplementét néztük. Nemcsak a Nagy-Sós-tón lélegzetelállítóak a naplementék.

A békés földöntúli érzést csak a szélvihar rontotta el.

 

Aztán a homokot mintha elfújták volna (valószínűleg pont ez történt) és hirtelen minden élesen és gyönyörűen látszott a naplementében.

Jó volt így búcsúzni Wendovertől, mielőtt továbbindultunk volna a Pony Express útvonalán a Canyon Station fele.