Állomások között

- A 220-as versenyzőt keresem - mondtam a 14-es állomás rádiósának.

- Még nincs itt.

- Meg tudod kérdezni, hogy mikor indult el az előző állomástól?

- Persze!

Ezzel a rádiós hosszan elmagyarázta a rádióba, hogy mit szeretne, a rádió meg kirecsegte a megfelelő választ:

- Még nem érkezett meg a 11-es állomáshoz.

Ez annyit jelentett, hogy ha nem érkezett meg, akkor kizárták, mert hát bőven túllépte a szintidőt a nyolcvan kilométeres futáson. Ilyesmivel sivatagi futkározásokon nem szoktak tréfálni.

- Odamegyünk - határoztuk el.

Viszonylag jó minőségű földúton döcögtünk a 11-es állomás fele.

- A 220-as versenyzőt keressük.

- Oh, már rég elment, most kell érkezzen a 14-es állomáshoz.

- Hogy a fészkes fenébe lehettél akkora idióta, hogy azt mondtad 15 perce a rádióba, hogy még ide se ért? Kiszívta az agyadat a só? - gondoltam, de nem ezt mondtam, hanem azt:

- Pontosan mikor is indult el innen?

Aztán kedvesen elköszönve visszaültünk az autóba és visszadöcögtünk a 14-es állomáshoz.

Ezzel a versennyel egy komoly gond van. A legtöbb ultramaratonon az állomásokon önkéntesek dolgoznak és cserébe kapnak valamit. Társaságot, szeretetet vagy ingyen indulhatnak a következő versenyen.

Itt a legtöbb önkéntes a szervező rokona és határozottan meg lett kérve, hogy jöjjön már el önként három-négy napra a semmibe önkéntesnek.

Ennek megfelelően nem viszik túlzásba az egyéni kezdeményezést. Például ha nem mondják, hogy vágják fel a dinnyét a versenyzőknek, akkor ők nem vágják fel a dinnyét, hanem kiteszik egészben az asztalra.

Aki képes nyolcvan-száznyolcvan kilométert lefutni, az képes nagyot és ízeset harapni egy dinnyéből is.

A Futóribizli meglett és bőven szintidőn belül le is futotta a versenyt, amíg mi Puppeyval megállapítottuk, hogy teljesen feleslegesen tettük be az autóba a felszerelés közé a függőágyat.

Kettős cél - Pony Express

 Az, hogy még nyolc mérföld van hátra, sokkolt minket. Már sötétedett és tudtuk, még vissza kell érni a sátorhoz a starthoz, a Lookout hágó lábához. Ekkor kezdtem nagyon irigyelni azokat, akik lakóautókkal jöttek. Ott alszanak, ahol akarnak, van áramuk a napelemből és még vécére is benn mehetnek ki.

A futóRibizli azonban nem sajnáltatta magát, vett egy nagy levegőt, elkapott egy megtöltött flaskét és futott tovább a Black Rock fele.

Mi láttunk egy sziklát a távolban, ami olyan volt, mint a Black Rock, de az még a nyolc mérföldnél is távolabbinak tünt.

Azt is tudtuk a reggeli fejtágítóból, hogy a cél a Black Rock, de a futóknak túl kell rajta futniuk fél mérfölddel, aztán vissza. Szóval messze volt és ment le a nap és ahogy ment le a nap, hült a levegő. Nagyon.

De Ribizli futott, mi pedig mentünk a következő találkozóponthoz, lehagyva a furamozgású embert, aki már 45 fokban balra dőlve futott. Azaz vonszolódott.

Meglepődve láttuk viszont, hogy a furamozgásúnak nem volt igaza, mert hirtelen a nap utolsó sugarainál Black Rockhoz értünk.

Innen már minden gyerekjáték volt: a vártnál sokkal közelebb volt a fordulópont, ahol matricát kellett ragaszatni a rajtszámra, majd visszaszaladni a célba.

Aztán kezdetét vette az én ultramaratonom: visszavezetni a sátorba a sötétben.

A csillagok szépek voltak, de nem láttam belőlük semmi. Arra koncentráltam, hogy kikerüljem a futókat, akik a hosszabbik távot teljesítették. Ők Simpson Springsig mentek, de szerencsére a Dugway Pass után elfogytak és pont a hágón egyikükkel se találkoztunk.

Utána jött a meglepetés. Idefele fel se tünt, hogy mennyi mély homokos szakasz van itt. Valószínűleg azért, mert akkor láttam és messziről kikerültem a mélyebb homokcsapdákat. Most, a sötétben, húsz-harminccal menve akkor vettem észre, hogy mélyen a homokban gázolunk, amikor az autó elkezdett úszni. Nem volt vicces és egyre hidegebb is lett.

Ahogy közeledtünk a táborunkhoz, egy komoly gondolat kezdett alakot ölteni fejemben:

- Mi lenne, ha hazamennénk?

- És a sátor?

- Ha egy napig nem történt vele semmi, akkor holnapig se fog.

Ebben maradtunk.

Mentünk. Erről nem tudok sokat írni, mert nem sok emlékem maradt a vezetésből. Azt tudom, hogy láttunk egy nyulat, egy autót és már az aszfalton egy autómentőt és utána éjfél után hazértünk és egy fele befejeztem az előző nap négykor kezdett napot. És azt is tudtam, hogy másnap -aznap- visszamegyünk a sátorért és megnézni a Lookout Pass-t.

Antilop-sziget késő ősszel

- Csak ötven kilométer - mondta a gyorsabbik Ribizli.

- Az semmi - tette hozzá.



Ribizlit már a bölények se idegesítették, nem úgy, mint két éve.



Akkor Ribizli még szakirodalmat is kapott, hogy felkészüljön a bölényekből, amik szabadon kószálnak a szigeten, mielőtt, a futás végén, átlényegülnek chili con bölény carné-vá (ha valaki purista, akkor chili con carne de bisonte).



Most, ha arra járt egy bölény, Ribizli megállt és megvárta, hogy a bölény elmenjen.



(Vagy átlényegüljön chilivé.)



Mondjuk most a prérifarkas jött - mert gyalogkakukk nem él a szigeten.



El is kezdte kerülgetni Ribizli, aki mindent megtett, ami ilyen esetre a nagykönyvben meg van írva.



Nagyobbnak látszott, hadonászott és elküldte a prérifarkast melegebb éghajlatra.



A prérifarkast ez nem érdekelte, keringett tovább.



Ribizli ekkor belefújt a sípjába, a prérifarkas erre arrébb ment.



Aztán már csak a chili megevése volt hátra. Bölényből.



Utána lehetett is beleautózni a naplementébe és hazamenni és enni még egy kis chilit.

Bryce ultra - ötven mérföld

Nyolcvan kilométer a Bryce kanyonban nem egyszerű. Eleve ezeket az ultrafutásokat úgy találják ki, hogy szinte a lehető legnehezebb úton menjenek. Megnézik, merre mennek a kőszáli kecskék és igyekeznek egy annál problémásabb útvonalat keresni. Minél közelebb a szakadék széléhez, annál jobb. Ha keskeny, akkor még jobb. Ha a futók meglátván a lejtőt és a szakadékot leroskadnak és elkezdenek zokogni, akkor tökéletes.

Közben arra fele kell vinni az útvonalat, ahol nem működnek a telefonok. (Mondjuk ez Utahban annyira nem nehéz.) Persze tettek pár engedményt a tavalyi futáshoz képest, kicsit módosították az útvonalat, hogy könnyebben ki tudják tolni a gurulós hordágyon az ájult versenyzőket. Elvégre nem lehet túlterhelni az önkénteseket.



A futás maga egyszerű, el kell indulni, leküzdeni a legnehezebb emelkedőket az elején, aztán viszonylag könnyű majdnem a végéig, ami talán még nehezebb, mint az eleje, aztán már kész is (a versenyző). Mindezt két-háromezer méter magasan, jó melegben. Vagy esetleg hóban. A két véglet nem zárja ki egymást, de idén szerencsére a hó kimaradt, de annyira hideg volt, hogy a futásban résztvevő Ribizli nem tudta elgémberedett ujjaival kikapcsolni a fejlámpáját.

Sötét volt, a hold már alacsonyan járt, amikor a futók elindultak hajnali ötkor, kellett a fejlámpa. (Mindenki sajnálja a segítőket, akik négyre elvitték a futókat a rajthoz.)

Az indulás puritán volt, a futókat csak kávéval, kakaóval, tésztalevessel és kesőbb banánnal traktálták. Miután a futók jóllaktak, elindultak és hamarosan a fejlámpák fénye megvilágította a lábak által felvert kavargó port. Az első két és fél mérföld a pornyelésről szólt egy mezei dűlőúton. Majd nem sokkal később jött a meredek és innentől kezdve a hegyikecskék voltak előnyben.



Hoodoo-k között kanyargott az ösvény, meredeken, amerre a hegyikecske se jár. Ha vízszintes lett az ösvény, azt azért tette, hogy minél közelebb mehessen a szakadék széléhez. Ez már igazi “Bryce” táj volt. Sziklatornyok nézték döbbenten a futókat.

Ha az ösvény nem ment közel a szakadékhoz és nem kapaszkodott meredeken felfele, akkor virágos réteken kanyargott tűzött rá a nap.

Az állomásokon folyamatosan tukmálták a futókra a vizet, azzal, hogy a következő szakasz nehéz lesz - valóban, nehéz volt.



A lovaskempingnek sokan örültek, mert volt itt egy nem fürészporos wc, ami valódi, kulturált pottyantós volt. Erre az ultrára a minimalista árnyékszékeket hozták el, volt egy vödörre épített ülőke, ami körül négy rúd tartott egy árnyékolóponyvát. Ezek a wc-k a rajtnál, ahol sokan táboroztak, pár nap után meglehetősen lehasználtak voltak, így páran a sátrak árnyékába kényszerültek árnyékszékelni.

A Red Canyonból egy öt mérföldes körút ágazott le, amit páran valószínűleg lecsaltak (basszus, valaki lefut ötven mérföldet, amiért kap egy bögrét, minek csal akkor?). Itt az állomáson vidám önkéntesek kérdezték, hogy hol van az, akit vissza kell vinni a célhoz. Körút felfele nagyon meredek volt és lefele meg csaknem függőleges, szerencsére voltak lépcsők, ahol páran a fenekükkel mentek le.

A Hillsdale állomáson már nagyon meleg volt. Itt az étkezősátorból vittek hárman egy félájult futót az orvosi sátorba. Lehet, egyedül akarta megenni az összes chilit, hogy egy kis lökhajtással előnyhöz jusson.

Hogy a világ változatos legyen, jött egy kis mocsár, és jópár emelkedő. Hárman leroskadtak, hogy innen nem mennek tovább, legalábbis, amíg oda nem ér a “söprögető”, aki összegyűjti a haldoklókat az út mellől. Innen már kevés volt a célig, innen az emberek fogadkoztak, hogy akár kúszva is eljutnak a célig. Ribizli például annyira belejött a futásba, hogy a rajt előtt elkanyarodott és, miközben több tucat ember kiáltotta, hogy nem arra, ráhúzott még pár száz méter extrát az ötven valahány mérföldre.

A célvonalon volt, aki féllábon ugrált át, volt aki cigánykerekezett, mások csak lóbálták futóbotjaikat. Egyesek azonban csak hörögtek és lihegtek.



Ez a futás azonban nem a szenvedésről szól. Közben gondoskodnak a versenyzők testéről. Minden állomáson lehetett mindenféle finomat enni, volt, ahova a futók sülő szalonna illatára érkeztek, máshol quesadilla volt, meg nutellás tortilla, almaszósz, avokadó, babpüré avokádóval tekercsben, narancs, banán, dinnye, meg az amerikai nemzeti eledel, a mogyoróvajas lekvároskenyér.

A célban lehetett enni az ország egyik legjobb hamburgerét, amit maga a farmer készített friss marhahúsból és hat dollárért kínálta a menüt.

Engem csak az lepett meg, hogy a hosszú futás után az emberek nem rohantak fejest ugrani a tóba, hanem mentek átvenni az egésznapos futás díját, az enyhén kakiszínű kerámiabögrét.

WC-ben bujkáló futó

Megjegyzés: a fényképek a tetthelyen készültek, de a tettes nem szerepel rajtuk.

Tíz percen át figyelte a tettest. Ahogy áthaladt az ellenőrzőponton. Ahogy óráját nézve bement a mobilvécébe. Ahogy kerek hét percen át ott tartózkodott, majd kijött és ártatlan arccal visszasétált és újra áthaladt az ellenőrzőponton, mintha megtette volna a kört. Ekkor a bíró hozzá lépett és megkérdezte, miért csal.

A futó nem mondott semmit, csak levette a rajtszámot és elsétált.



Kiderült, ezen a versenyen többször is "ment wc-re" egész köröket megspórolva. Az Across the Years futáson két ellenőrzőpont van, amik a rajtszámba szőtt chip-et figyelik. Kelly Agnew rendszeresen kihagyta a távolabbi ellenőrzőpontot.

Ezek után Kelly több futását is ellenőrizték és több versenyről utólag kizárták. Valahogy Kelly notóriusan több versenyen "átugrotta" az ellenőrzőpontokat.

Feltételezik, hogy volt olyan verseny, ahol azért ért el jó eredményt, mert autózott egy "kicsit". Ami egy Forma-1-en nem lenne gond, de egy ultrafutáson az.

A szponzorok visszavonták a támogatást, több elsőhelyezésétől megfosztották és Kelly mostanában azzal van elfoglalva, hogy Facebook és blogposztjait törölgeti (le).

Azért egy valamit ne felejtsünk el. Óriási nagy teljesítmény hosszú perceken át rendszeresen bujkálni egy mobilvécében egy ultrafutáson, ahol sok futó fő tápláléka a chili.


Források:
Derek Murphy: Former race winner disqualified from Across the Years 24 hour race 
Derek Murphy: More disqualifications and allegations regarding ultrarunner Kelly Agnew
Jacob Klofstein: Decorated Utah runner disqualified from ultramarathon after skipping laps while in port-a-potty

Éveken átívelő futás

Végy egy évvégét, egy csomó, rengeteget futni akaró egyént és egy tűrhető hőmérsékletű várost.

Keverd össze.

Adj neki egy jó nevet és FUSS!



A név Across the Years lett. Hat napig tart és teljesen demokratikus: bármannyit lehet futni. Egy napot, két napot, három napot, hat napot, egy kilométert vagy hatszázat.



A verseny egy folyamatos all you can eat büfé. (Igen, vannak emberek, akik tudnak enni napi 122 km lefutása közben.) Minden van, amit átlag embernek a kardiológusa nem ajánlana. De ha valaki ennyit fut, annak mindegy. Volt hamburger, tükörtojás, tortilla, rántotta, tészta, sajtszószos tészte, ebéd, vacsora, reggeli és minden szinte mindig. De volt sushi is. Krumpli, dinnye, narancs(lé), kekszek, ropogtatnivalók, teák, kakók és kávék. Meg mikro. Hihetetlen, hogy az emberek menés közben miket tudnak enni!



(A fenti kép közepén a pihenősátor, a bal szélén a gyorsabbik Ribizli ujja látható.)

Volt, aki futáshoz elengedhetetlen spéci uborkalét kínált. Nincs annál jobb. Valószínűleg egy uborkalétől még én - a kövér Ribizli - is tudnék futni.

De nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy sok, sokat futni szerető ember futott, volt aki jelmezben, volt aki azért, hogy megdöntsön egy rekordot, más azért, hogy megnézze, mennyit tud futni, mielőtt kétszer annyit fog futni.



Ha valaki akart, mehetett a sátorba a priccsre (száz dollár) és ha fázós volt, bérelhetett hálózsákot (harminc dollár). Aztán felfrissülve futhatott tovább és hallhatta éjjelente a prérifarkasok vidám dalát.

Volt, aki a saját matracát és sátrát vitte. Az ingyen volt.



Az évek alatt itt lefutott távot összeadják és ha valaki eljut az ezer mérföldhöz, kap egy kabátot. Volt, aki két év alatt összefutotta a kabátra valót. De általában picit tovább tart.

A versenyen résztvevő Ribizli 171 km-t futott 36 óra alatt.

A kövér Ribizli ilyenkor megforgatja a szemeit és inkább egy szimpa all you can eat büfét keres Yodával futás nélkül.

Squaw Peak 50

Thanks for the pictures, Denise!
Denise, köszönjük a képeket!




- Akkor 2:10-kor kelek - mondta a gyorsabbik Ribizli az ultrafutás elötti délutánon. Ez az időpont már önmagában megmagyarázza, hogy a kövérebbik Ribizli miért nem fut ultrát.



Reggel kettő tízkor kelni nem embernek való. Ellene van a homo sapiens genetikai kódjának.



De Ribizli felkelt, kicaplatott a hotel elé, ahol felszedte pár lelkes ultrafutó - akik még korábban keltek, hogy ideérjenek -, aztán elmentek a rajthoz, a Vivian parkba.



Nagyjából ekkor kelt az az önkéntes is, aki szatíroknál rendszeresített fürdőköpenyben elkezdett szalonnát, kolbászt és palacsintát sütni a futóknak az egyik állomáson.



Ezek az állomások nagyon fontosak: itt lehet inni, kulacsot tölteni és itt reparálták meg a futók sebeit, néha ragtapasz helyett ipari ragasztószalaggal.



A korai kelés után a népek elindultak, hogy lefussanak ötven mérföldet (ami igaziból 53 volt). Azaz a táv a kitérőkkel együtt közel kilencven kilométerre duzzadt.



Gyönyörű helyeken futottak, olyan helyeken, ahol csak paplanernyősök, kőszáli sasok, profi alpinisták és űzött vadak járnak. Esetleg repülnek.



Aztán leereszkedtek mindenféle völgybe, hogy utána szerpentineket egyenesen levágva és a hegyre nyílegyenesen felfutva ismét visszatérjenek a madarak közé. Egyik ilyen völgyben talált a szebbik Ribizli egy lópatkót (ló nélül). Másik hús-vér tehenet találtak élet nélkül, szóval a Ribizli jobban járt.



Csüdig gázoltak a hóban, miközben mi Yodával harmincvalahány fokban tanulmányoztuk a Utah Lake-et. A futók közben a sasmadár perspektívájából tették ugyanezt.



A több, mint négyszáz maratont lefutó szervező szerint ez az Egyesült Államok negyedik legnehezebb ötvenmérföldese. Egy Németországból a pocsolyát csak ezért a futásért négy napra átrepülő, már száz ultrát lefutott német fickó szerint túloz, a hótakaróval együtt ez nem a negyedik, hanem a legnehezebb ötvenmérföldes.



Valóban, az egyik futó egy hegytetőről küldött egy sms-t b. nejének, miszerint "mindjárt hányok, nem tudom, hogy fogok lemenni és..." az sms itt megszakadt, én meg ma is csodálkozom, hogy a feleség nem riasztotta a hegyimentőket. Vagy nem hívta az ügyvédet, hogy elrendezzék az örökösödés kérdését.



A futók futottak, átkeltek patakokon, lavinákon, kőgörgetegeken, csúsztak fenéken havon fákat elkerülve és - állítólag - nagyon jól érezték magukat, miközben sebeikből csöpögő vérrel jelezték az utat az esetleges mentőexpedicióknak.

És futottak.



Yodával mi a nap - és pár burger - végeztével elindultunk szurkolni és ahogy közeledtünk az utolsó, személyautóval is elérhető állomáshoz, Csontbrigádot idéző alakokat láttunk az út szélén botladozni.



Némelyik nő úgy nézett ki, mint aki átesett egy vak komondoron. Oda-vissza.



Tapsoltunk nekik és integettünk, ettől kicsit magukhoz tértek és mentek tovább a cél fele, mi pedig Yodával letelepedtünk az állomásnál, elrágcsáltunk egy darab szárított húst és csodáltuk a futókat.