
- Itt egy japán falu volt - néztem a térképet és próbáltam szinkronba hozni a valósággal.
- Ez az út vezetett rajta keresztül.

Puppey egyből elindult megnézni, hogy áll-e még valami a japán faluból, de fenyőfából épült vázra szögezett kátránypapírházakból semmi se maradt meg az emlékükön kívül.
Mintegy száz japán élt ebben a faluban a huszadik század elején. Az akkor még virágzó vasúton egy részük Midvale-be és az ottani kohókba járt dolgozni, míg a többieket a helyi kohók alkalmazták.
Mindennek nyoma se maradt.
Száz ember otthona, kertjei és emléke is eltünt a tájból.
Sokan közülük a szirakúzai japán negyebe költöztek, ők megúszták a második világháborús deportálásokat Camp Topázba, ha szerencséjük volt.
A többiek szétszóródtak az Egyesült Államokban.

A távolban látszott is a völgyet elzáró salakhalom.
Az ezen átszivárgó vizet használták az itt élők kiskertjeik öntözésére, ami akkor se látszott túl jó ötletnek.

Vízműveik maradványai még több mint száz év után is megtalálhatók a hegyek lábánál.
Egyes helytörténeti források azt írták, hogy idővel használhatták a bánya vizét, amit egy alagúton hoztak át a hegy másik oldaláról.

A vezeték maradványait megtaláltuk, valamiért ezt nem vitték el innen és hosszas térképelés után az alagút innenső végét is megtalálni véltük.

Valamennyi víz ma is szivároghat a berobbantott alagúton keresztül, mert az átlagosnál több fa nőtt ott, ahol az alagút szája lehetett.

Mára mindez eltünt és mi csodálkozva bolyongtunk az elhagyatott mezőn és nagyon nehezen tudtuk elképzelni, hogy mennyire más volt itt minden száz éve.
Puppeynak persze ez nem okozott gondot:
- Megmutassam, milyen lehetett, amikor még ebben folyt valami? - és elindult kísérletezni a vezeték fele.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése