Sivatagi vihar

Az őszi lehülés, mert a negyven fok után a harminc hidegnek tűnik, meghozta a tipikus utahi monszunokat is.

Nyár végén délutánonként gyakran beborul az ég és özönvíz zúdul a világra.

Mi meg két özönvíz között elmentünk egyet sétálni Delle közelébe.

Egyszer a Gombatemplomból hazafele láttam itt pár fát (lásd a felső képen) és most meg akartam őket nézni.

Azt meg olvastam, hogy szép kvarcféleségeket lehet itt egy másik hegytetőn találni.

Kezdetben a Grassy Mountainnak, Füves Hegynek csúfolt sziklás homokos valami meleltt haladtunk, aztán megláttuk a távolban a fás homokdombokat.

Valamiért itt egy dombon volt annyi víz, hogy egy egész ligetet el tudjon tartani.

A bozótos dombról mély és nedves homokban lépkedve értünk le a völgybe, hogy felmásszunk a következő dombra. Visszanézve láttuk, hogy nyomaink tökéletesen kirajzolódtak a homokban.

Itt az egyik fára valaki felszerelt egy griffmadár fészket, de a fészek most üres volt, a griff kirepülhetett.

Innen két fontos dolgot láttunk. 

Az egyik a dombtető volt, ahol a kvarcok és kövületek lehetnek. A másik pár viharfelhő volt, amint beborította az eget a kvarcdomb felett.

Annak ellenére, hogy a meteorológiai jelentés nem beszélt viharról és villámlásról, mi nem bíztuk a dolgokat a véletlenre.

Nem szerettem volna villámhárítót játszani a hegy tetején és ropógósra sülni közben.

- Most nem pisilsz kvarcot - mondtam Puppeynak és visszamentünk az autóhoz, ahol vakmerően kipakoltam a széket és a hűtőládát és megebédeltünk, miközben Puppey miután megette szendvicsem javát, aggodalmasan kémlelte az eget.

Feleslegesen, mert eső nem lett, villámlás nem lett, de azért jobb félni, mint ropogósra sülni szétázás közben.