Etetjük a madarakat a kertben.
Kiteszünk nekik egy kis szotyit, a madárkák pedig eszegetnek az etetőből.
Mindenféle madár jön: verebek, galambok, vörösbegyek, kékszajkók tülekednek az etetőnél és fürdenek a medencében. (A medence egy perverz dolog, egy elöregedett serpenyőt neveztünk ki madármedencének. Éhínség esetén csak rá kell tenni a serpenyőt madarastul a gázra és már kész is az ebéd.)
A madarak rossz hatásfokkal esznek: rengeteg mag lehullik a földre, amit a madárkák otthagynak és csak a kényelmes etetőből zabálnak két csőrre. A fa alatt kis napraforgóerdő nőtt ki. Végén oda jutottunk, hogy felmarkoltam a rengeteg magot, héjat, törmeléket és visszatöltöttem az etetőbe. A reciklált mag egyre gyorabban fogyott, ahogy egyre kevesebb szotyi volt az edényben. A madarak azonban szó szerint tojtak a fa alatt heverő magokra.
Tegnap leesett az első hat centi hó és a hidegtől halálra rémült (és fagyott) madárkák pillanatok alatt kizabálták az etetőt és ekkor olyat tettek, amit eddig még soha: elkezdték kikaparni a hó alól a lehullott magokat.
Ránéztünk az ablakból a szorgalmasan kutató tollasokra és felsóhajtottunk:
- Milyen emberiek.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.