Római fürdő

- Jaj - döbbent meg az ember és hátrahökölt.

Alaposan meglepődhetett. A rácson félig átkígyózott kövér Ribizli egy telefont tartott be a rácson át messzire és úgy fotózta a római fürdőt az aluljáróban.

Igazából nem lehetett oldalról megmondani, hogy a nagy halom kő az mi volt, de én tudtam, hogy itt az aluljáró elkerített szögletében egy római fürdő romjai bújnak meg.

A kőhalom oldalról, az aluljáróból se mutatott sokat, bármi lehett volna UFÓ leszállópályától római teremfocipályáig.

- Tíztől nyitva vagyunk - mondta a férfi, miközben összeszedte magát És ingyenes.

El fogunk jönni.

Hajnalban a Flórián téren

Hat harminc nem kifejezetten hajnal. Sôt, a nap is a hasamra sütött. Meg a tarkómra.

Ahhoz képest viszont, hogy hét húszra jöttem, korán volt. (Negyedórával késôbb indulva lehet, elkések, a többiek beszorultak valami újabb dugóba.)

Az aluljáróban láttam meg a sírkövet. Még a pre-digitális világban jártam itt, akkor az aluljáró enyhén koszos volt és sötét. Most tisztaság fogadott. 

Meg a régi sírkövek. 

A római nekropolisz beköltözött a halott római városba. 

Az egykor a falon túl álló síremlékek a falakon belü hirdették állítójuk és a császár(ok) dicsôségét. Az egyik római sírkô alatt sárgaréz emléktáblát találtam, ami egy itt meghalt fiatalember emlékét idézte. 

Az egykor impozáns fal "védte" az aluljárót, most talán a hajléktalanok támadását próbálta elhárítani. 

A kapu körül csövik tanyáztak és egy korai turista hátát egy oszlopnak vetve jegyzetelt és rajzolt. 

A forgalom zaja egyenletes zúgássá szelidült. 

A kváderkövekbôl épült fal tökéletesen kirajzolta a városkapu, a fal és a bástyák helyét. 

Az aluljáró másik ága a középkori Óbuda emlékeit mutatta be, majd hirtelen kiléptem a fényre és ott ragyogott Szent Flórián a napfényben. 

Egyfelôl tetszettek a romok. Érezni lehetett, hogy valamikor ez egy római város volt (és érezni lehetett, hogy többen nem jutottak el az elsô vécéig), hogy a múlt tényleg az aluljáróban figyel. Másfelöl a romok nem tartoztak a városhoz. Itt voltak egy nagy, kihasználatlan tér közepén elvágva minden környezettôl. Nem egy felirat se mondta el, mi, miért, hol, hogyat, mit vagy hogy ki és minek. 

Persze, a fantáziának is kell egy kis teret hagyni, na de ennyit!

Densus II

Megjegyzés: Esküszöm, nem enciklopédia szócikket írok. Komolyan. Densusra én n-nel emlékeztem, mert általában ahol olvastam -angolul- a templomról, románul szerepelt a neve. Kivéve Gerevich Tibor könyvét (A középkori Magyarország románkori emlékei, 1938), de azt rég olvastam. De ismétlem, ez egy személyes blog és nem egy lexikon. Szóval, magyarul Demsus. Románul és a nemzetközi szakirodalomban Densus. De ilyen “jottányi” különbségen ne vitatkozzunk.




- És milyen templom?

- Régi - feleltem és egy romos udvarház után bekanyarodtam egy bekötőútra, majd beálltam a szépen felfestett parkolóhelyre. Legszivesebben pofátlanul az út szélére parkoltam volna egy hatalmas fa árnyékába, de ott már két másik autó áll. Így kell szabálykövető magatartásra szorítani az utazót.



Ahogy beléptünk a temetőbe, római oszlopok darabjai közé értünk.

- Ennyire régi?

- Majdnem.



A demsusi (densusi) templom a bontásból származó építőanyagok reciklálásának mintaképe. A templomot a közeli Sarmisegetuza Ulpia Trajana maradványaiból építették fel és kicsit olyan, mint amikor valaki egy kalózhajós legóból épít űrhajót. Vagy inkább fordítva.



Van aki azt mondja, hogy a templom legbelső része a 7-8. században épült. (Tökéletes példájaként a római hagyományok továbbélésének.) Mások azt mondják, hogy a templomot a 13. század gyümölcse.



Egy valami biztos: a templom fura formáival együtt megkapó. Hosszan néztük a reciklált oroszlánokat, a több kilométerről hozott oszlopokat és a súlyos templomot.



Aztán leültünk egy római szarkofágra és nézni kezdtük a kutyakomédiát.

Római romok - Tokod

Egy fémhulladék-átvevőhellyé alakított széteső ipartelep és egy elhagyott teherpályudvar mögött a szántók és az erdők között poros földút kanyargott.

Addig kanyargott, amíg nem mertünk továbbmenni. Itt volt Gardellac. Vagy ami maradt belőle.



Nem számítottunk sokra - ezerhatszáz év az ezerhatszáz év. Hiába láttam Google Earth-ön az erőd falait, nem számítottam ennyire. A műholdképeken az ilyen romok sokszor jobban látszódnak a magasból, mint a földről.

Gardellac - amit nem biztos, hogy így hívtak, de valahogy hívni kell - egy késői római erőd, amit valószínűleg Valentinianus idején építettek 364 és 375 között egy régebbi erőd és egy őslakos falu mellé.



A régészek szorgalmas munkával elhordták a romokat fedő vastag földtakarót. Másfélezer év földrajzi változásairól tökéletesen árulkodott az a közel tíz méter magas domb, ami apránként ránőtt a falakra a kaputrnyoktól délre. A felszínre került méteres falakat alaposan konzerválták, ez sem tudta elrejteni a római hadmérnökök minőségi munkáját.



Az 1.6 hektáros erődöt szabálytalan négyszög alapú falak vették körbe. Minden sarkon és a falak felénél bástyák emelkedtek. Az erődnek egy kapuja volt, ami az egykori aquincumi országútra nyílt.

Egy egykapujú erőd már más katonai felfogást mutatott, mint Trajanusz négy kapuval rendelkező katonai táborai. Azokat még “dilis” rómaiak védték, akiket nem zavart négy könnyen támadható pont a falakon. Ha jött az ellenség, ők kimentek a mezőre (a hóra) és ott nyílt terepen megmutatták a barbároknak, milyenek is azok a rómaiak. A késő római erődöket inkább védelemre tervezték, a tornyokból lőttek, amíg tudtak, aztán jöhetett a bunyó a falakon.




Az erőd egy pontjáról hirtelen megláttuk az esztergomi bazilikát. Talán még soha nem volt ennyire egyértelmű, hogy a limes erődjei egymástól látótávolságban voltak. Ekkor sajnáltam igazán, hogy otthonhagytam a fotógépet.




De legalább az erődig eljutottunk. Yoda is így gondolta és lerótta tiszteletét a rómaiak előtt az erőd közepébe épített villanyoszlopnál.



Még többet Tokod római erődjéről:
http://www.ripapannonica.hu/magyar/kulturalis.php?id=16