Halloween séta II

 Halloweenkor bármi megtörténhet.

Még óriáspók is támadhat szellemre.



Vagy túl hosszúra nyúlhat a kertiparti.



Vagy felakaszthatnak egy kisértetet a keresztre.



(Nyelvtani kérdés: az akasztani múlt ideje rendhagyó, hung, kivéve például, ha élőlényt kötünk fel kivégzési szándékkal, akkor hanged. Nomármost, ha egy szellemet vagy halottat akasztunk fel, akkor az mi is? Hanged, de miért?)



Ilyenkor találkozhatunk új szomszédainkkal is.



Vagy a régiekkel.



Meg tagbaszakadt fickókkal.



A lényeg, hogy ne legyenek rémálmaink.



És legyen egy jó kis tökünk.

Halloween séta I

Hallonweenkor nemcsak a boltok készülnek. Minden becsületes amerikai elkezd tökölni, majd közszemlére teszi a tökét. Még akkor is, ha kicsit töppedt van neki.



Az ember (vagy a csontváz) nem lehet annyira tökrészeg, hogy ezt ne tegye.



Ha tök nincs, jó a szellem is.



Vagy a csontváz.



Esetleg egy cica.



Vagy valami kreatív megoldás.



De ha nincs a kéznél se szellem, se tök, se csontváz, akkor is ki lehet tenni valami ijesztőt a kertbe.

Bölény és Halloween

A Halloweenkor a bejárati ajtón jégcsákánnyal kopogó gyerekhordáknak vettem süteményt a boltban.

- Halloweenkor én magamra húzom a paplant és senkinek se nyitok ajtót - mondta a pénztáros.

Vettem fél kilo bölényhúst is, hogy elvsendesítsem hsngosan korhó gyomrunkat.

Otthon megnéztem a számlát.
Két zacskó cukorka 17 dollár. Fél kilo bölény 8.

A világ tényleg megôrült.

Salgótarjáni uti temető

- Hol vagyunk? - nézett körül V. Az utcát utcának se lehetett nevezni. Volt benne középen egy villamo sín. Két oldalról egy-egy zárt kerítés határolta, a szélén gaz nőtt és nem volt járda.

Csak egy taxis volt talpon a vidéken, aki valószínűleg egy hullát próbált meg örökre elrejteni.

Egy kapun túl elhagyott gyárat láttunk (eladó, ha valakit érdekelne).



- A temetőnél.

- Kinn vagy benn? - pislogott V a visszapillantó tükörből a taxisra.



Jó húsz éve voltam itt is. V-nek tíz éve ígérem, hogy eljövünk. Most eljött az alkalom.

Ahogy közeledtünk a kapuhoz, előbújt az egyik őr.



Csengettünk.

Vártunk.

Az őrhöz csatlakozott társa és rövid tanakodás után nem tépték fel a kaput, hogy legrágják rólunk a húst.



Aztán jött a gondnok.

Beengedett.



- Oh... - mondta V. Áthaladtunk a Lajta Béla tervezte ismét omladozó ravatalozó mellett. Felnéztem és azt kívántam, hogy sapka helyett sisak legyen rajtam, hátha a marvanytablakat követik a teglák is.



A Salgótarjáni uti temető a magyar szecesszió kincsesháza. Mind szinte minden magyar kincsesház, az ebek harmincadjára került.



Amikor először itt jártam, esténként vidám sírrablók törték fel a kriptákat, hogy kiszedjék a koporsókból az elhunytakat, majd az ólomkoporsóval a vállukon elszaladjanak. Vagy hogy csinálják ezt.

Akkor még kiborogatott koporsókat is láttunk egy-egy kripta mélyén.

Most nagyobb rend volt. Remélem, nem azért, mert elfogytak a koporsók.



A temető minden képzeletet felülmúlva pusztult. Jobban, mint a Kozma utcai temető szecessziós sírjai.



Itt minden közel volt a teljes eltünéshez. A sírokat felfalta a buja jövényzet, az ösvények elmosódtak, a kövek elmozdultak, a sírok kisértetiesek voltak.

V egyre hallkabban csodálkozott rá az újabbnál újabb részletekre.



Fél szemmel azt leste, jönnek-e az óriáspókok vagy a viperák. Esetleg a viperákon lovagló óriáspókok. Vagy a kísértetek. Vagy a sírrablók.



- Hihetetlen - sóhajtotta, miközben kikerült egy kriptába vezető lyukat - Ezt a temetőt helyreállítva mutogatni kellene.

- Ne mondd, hogy így nem drámai.



Összenéztünk.

- Menjünk - mondta V nagyon csendesen.

Mentünk.



Megjegyzés: javaslom, hogy a blogbejegyzés nyomán idetaláló látogatók adományaikkal egészítsék ki az ebek kosztját. Így talán megmentik egy vigyázatlan turista életét. Esetleg a karját.

Kávézó Brassóban

Brassó.
Kapu utca.
Kávézó.
Festival 39.

 

Nem tudom, hogy eredeti állapotába állították-e helyre a kávézót vagy kitaláltak egy régit, de a belsőépítész tökéletes munkát végzett.

Klasszikus kávéházi belső, bútorok és hangulat fogadott. Meg wi-fi. És finom kávé. Meg jó hangulat.



Békésen ültünk. Megbeszéltük a világ dolgait. A változásokat. A rokonokat. A politikát. A gazdaságot.

Ha van időnk, a világ összes baját megoldottuk volna.

De menni kellett ebédelni.

Indulás előtt elmentem oda, ahova még Ribizlifozelek is gyalog jár.

Beléptem és először azt hittem, rossz helyen járok.

Aztán csodálkoztam.
Aztán beljebb léptem és még jobban csodálkoztam.

Ha lett volna időm, lecövekelek a női WC előtt és megvárom, amíg kijön valaki és megtudakolom, ott vajon harmincas évekbeli meztelen fickókkal van-e minden kitapétázva.

De nem jött senki, az ebéd meg várt, így egy megoldani való rejtélyt eltettünk jövőre.

A Dunánál - Kazán-szoros

Megjegyzés: Ezt a romániai körutat záró bejegyzést is elfelejtettem tavaly feltenni.

Egyes térképeinken hol  út a román oldalon a Duna mellett, másokon nem volt. A Google nem tudott dunaparti országútról. A szerb oldalon pár éve végigautóztunk már, most szerettük volna megtenni ezt az utat az ellenkező oldalon visszafele.

Emellett én meg szerettem volna nézni Traianus tábláját, ami ugyan Szerbiában van, de onnan nem látszik.



Terveink között szerepelt még Decebal fejének megtekintése.

Decebál fejéig biztosan volt út. Én ennek ellenére hajóval (csónakkal) szerettem volna menni, de V, akinek el kellett érnie egy repülőt, tiltakozott. Autóban nagyobb biztonságban érezte magát.



Az út eleinte jó volt.
Gyanúsan jó.

Aztán egyszer jobbra néztem és majdnem belevezettem a Dunába.

Decebál feje nézett rám vigyorogva.



Decebál fejét nem Sarmizegethusa kiépítője, Decebál faragtatta, hanem egy gazdag román üzletember, aki így költötte el felesleges egymillió dollárját.



A Kazán-szorosban még Európa legnagyobb feje is eltörpült.



Az út pedig igazolta a Google térképét: hol volt, hol nem volt. Amikor nem volt, akkor töredezett betondarabok váltakoztak zúzalékkővel, amikor volt, akkor szinte autóút minőségű aszfalton lehetett volna suhanni - de nem suhantunk, mert a suhanni való út időnként kisebb árokban ért véget.



Hosszú volt az út, de a táj annyira lenyűgöző volt, hogy nem is vettük észre, hogy múlik az idő. Mire észbekaptunk, már Galambóccal szemben jártunk.

Gyönyörű út volt és úgy éreztük, jól döntöttünk, hogy erre jöttünk. Azt is elhatároztuk, hogy jövőre Szerbiában folytatjuk kalandozásainkat.

A Dunánál - Orsova

Megjegyzés: Ezt a bejegyzést 2012-ben felejtettem el feltenni.


Fáradtak voltunk. Meleg volt. Sokat láttunk. Hiába volt annyira jó Vajdahunyad és Demsus, nem sok erőnk marad.

Mégis jókedvű voltam. A Dunához mentünk.

Imádom a Dunát és mindig is úgy érzem, ha már közeledünk valahol a Duna völgyéhez, nem lehet baj. Akkor minden rendben lesz.

A táj szinte mediterrán volt, a falvak vagy törökösek vagy németesek lettek, mi pedig egy kanyar után hirtelen kiértünk a Dunához.

Vagy egy tengerhez.

Ott voltunk Orsovában a Vaskapu mögött kiöblösödő folyam partján.



Ültünk a szálloda teraszán, néztük a vizet, beszélgettünk és etettük a szúnyogokat.

Minden tökéletes volt - már csak a Vaskaput szerettük volna megnézni.