Egy lélek nem volt a szervíz udvarán. Egy lélek nem volt az utcán. Pár autó suhant el az éjszakában. Kilenc óra volt. Este.
Elköszöntem az autótól.
Átkeltem a zebrán és egy néptelen, 2x3 sávos út mentén haladtam egy zajvédőfal és egy fasor között a keskeny járdán. Senkit se láttam.
Közben elátkoztam a vevőjelöltet.
Délután jött és a tesztvezetés végén a következő párbeszéd hangzott el:
- Szeretném, ha a szerelőm megnézné.
- Nézze.
- Draperben van.
Legszívesebben visszaszívtam volna nagylelkűségemet.
A Salt Lake völgy hosszú. Mi a közepén vagyunk. Draper Salt Lake aglomeráció alján.
- Majd én kifizetem hitelkártyával telefonon.
Ebben maradtunk. Én meg elindultam Draper fele. Letettem az autót a semmiben, megacéloztam lelkem és elindultam haza. Nem gyalog, hanem a villamosig.
A megállóban láttam a távolban a szemetest, amint kiüríti a kukát. Mire odaértem, néptelen volt a megálló. Senki sem volt ott. Megvettem a jegyet az automatából és vártam a villamosra.
Jött.
Felszálltam.
Egy lélek se volt a kocsiban.
Fél órát száguldott a villamos-hév nyolcvan körüli sebességgel, meg-megállva valami rejtélyes helyen, ahol senki sem volt.
Akkor láttam meg az első embereket, amikor leszálltam a mi villamosmegállónkban.
Megkönnyebbültem és átszálltam a villamosunkra és már otthon is voltam.
Reggel hívtam a szervízt. Nem csodálkoztak, hogy eggyel több autó áll a parkolójukban. "Persze, vihetem az autót, amint kifizeti telefonon az átnézést".
Persze zárás elött fél órával még nem fizette ki.
Gyors telefon.
Kifizette, mehetek az autóért.
- Mennyi a végső ár?
- Kettőöt - mondtam ugyanazt, amit már korábban egyszer megbeszéltünk.
- Sajnos az sok, max kétezret tudok autóra költeni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése